Drámai látlelet – részletek
(Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regénye nyomán)
F. = Frici, X. = Énke
***
F. Nem arról van szó, eléri-e vajon megrakott hajóm a vágyak partjait, hanem arról: lesz-e kegyes a tenger kidobni az elsüllyedt hajóról egy deszkaszálat, amiben megkapaszkodhatom?
X. A nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt, s akik azt hiszik, hogy még mindig a víz színén úszik, halottak már régen, üveges szemükben balga gőggel üldögélvén a bársonypamlagon, lent, a tenger fenekén. De…
F. Látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem… /Pillanatnyi rövidzárlat/
X. Hanem mi?
F. A bizonyosság önáltató elkerülése.
X. /Fejét ingatja/
F. Mulandóságom hegemóniája.
X. Nem.
F. A „minden lehetséges” állapotának megtapasztalása, a „mi történt” és „mi fog történni” idő-utak kereszteződésében.
X. Mondom, hideg.
F. /Szemrehányó/ Nézzük, hogy hűlsz ki, amíg én haldoklom?
X. Ne beszélj másról. Tehát: ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem?
F. Remény és végzet minden lehetséges végkifejlete.
X. Minden lehetséges közhelyet végigsorolsz?
F. Hallgass! Itt van: a folyamatosan bekövetkező bizonytalanságnak, vagyis a bizonytalanságnak mint az egyetlen realitásnak fátumként való megélése. Ez az, ami azután jön.
X. Langyos.
F. A legmagasabb rendű dolgokba való beavatkozásnak mint a megsemmisülés apoteózisának nélkülözhetetlensége.
X. Ez ugyanaz.
F. Az agyban történő műszeres kurkászás sorsdöntő eredménye.
X. Meleg.
F. Ha komoly a baj a fejedben, meghalsz.
X. Nagyon meleg, szinte süt.
F. Még ide sem értél, már itt sem vagy, baszki!
X. Ez az! Kimondtad! Szél hozott, szél visz el. Az élet rossz a halál miatt, és a halál rossz az élet miatt. Viszont rossz érzés nem volna lehetséges valami jónak a létezése nélkül.
F. /Szerényen/ Jónak itt vagyok például én.
X. Én speciel a túlvilágra gondoltam. Az valóban jó… ha van.
***
X. Pedig egyszerű. Megkérdezel engem.
F. Csend! /Fülel/ Hallod?
X. /Suttog/ Nem.
Vonatzakatolás.
F. Mi ez?
X. Te mondd meg. Mi legyen?
F. Csend legyen!
X. De hát csend van.
A vonatzakatolás egyre erősödik. F. kifelé figyel.
X. Segítene, ha én is hallanám?
F. Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, pontosan hét óra tíz perckor.
X. /Halkan énekli/ E-ej, uh-nyem. E-ej, uh-nyem.
F. Akár a hajóvontató munkások éneke. Arra hasonlított. Dübörgött, zakatolt, elhalkult. Vonatok jártak a Károlyi utcában.
X. Frici!
F. Sokszor megtörtént azelőtt is, hogy az utcán ballagva a nevemet hallom a hátam mögött. Mintha ismerős volna a hang, de nem tudom, kié. Egy elfelejtett valaki a gyerekkoromból, akit halottnak hittem. Távoli rokon, aki nagy nyomorban bujkál, restelli a dolgot, de muszáj valamit gyorsan közölnie velem. Vagy a mosókonyhába bezárt pajtásom, aki rossz szellemmé változott, itt van, mintha hallanám… /Csend/ Semmi. Hála istennek.
X. Mi van veled?
F. Már megint. Pincér! Pincér!
X. közeledik F.-hez, beszél valamit, de az nem hallja. Erősödő vonatdübörgés.
F. /Kiabál/ Nem hallom! Hallucinálok. De nem vagyok őrült. Nem lehetek őrült, mert… /Hirtelen csend/ Akkor ezt nem tudnám megállapítani.
X. Látod, ez igaz. Valami más baj van.
F. Muszáj okoskodnod?
X. Én például, ha nyugodtan gondolkodom, és figyelem magam, körülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik.
F. Azt hittem, pontosan tudod. Számolás, szójátékgyártás itt elöl, a homlok alatt, érzelmek, muzsika, indulatok a koponya hátsó részén keletkeznek. Ez a humán értelem geográfiája.
X. Illetve cefalográfiája.
F. /Elismerően bólint/ Bravó!
X. Ugyan, semmiség.
F. Még nincs mire szerénynek lenned.
***
X. Szerintem ahhoz, hogy valaki rászánja magát egy ilyen műtétre, előbb ki kellene venni a félelemközpontját a fejéből.
F. Méltányolom a viccet, de nem nevetek, mert egy régi barátom jut eszembe, aki huszonkét éves volt, amikor valami agydaganatban elpusztult. Akkor hallottam először, hogy ilyesmi létezik. Emlékszem utolsó napjaira, elferdült arcára, a béna rángatódzásra, ahogy nevetni próbált.
X. Gondolom, a vicceiden.
F. /Mintha nem hallotta volna/ Lelkes, lángoló, nagyszerű tehetség volt. És milyen furcsa volt arra gondolni, hogy most tönkrement agyvelejében elviszi magával nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agyvelő. Milyen borzasztó ez. Egy kicsit én is meghaltam vele, ilyen nyomorultan és ostobán. Hát érdemes hinnünk magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész?
X. Sajnálatod, érthető módon, magadra is kiterjed. Főleg magadra.
F. A mások iránti sajnálat origója mindig a te fejedben van. Mint ahogy a mások nemi ösztöneinek megítélése is.
X. Aláírom. Kifejtsem?
F. Nem kell.
X. Az élő testnek a természetben végig kettős jellege van: egy „belügyi”, életfenntartó, és egy, mondjuk így, hedonista, szexcentrikus. Ennek megfelelően minden szervünk kétféle célra és feladatra van berendezve.
F. Izgató lehet ilyesmiről beszélni.
X. A szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti a másnemű embert. A fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk. A száj egy szerelmes ifjú számára nem a bélcsatorna felső nyílása, illetve evésre való eszköz, hanem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, melyek takarékossági célból, végig az egész állatvilágon, az emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva.
F. Ámen. És az agy? Pont az agyammal igyekeztem egész életemben ezt a kettősséget szétválasztani – mint mindenki más, aki civilizáltnak hiszi magát. Ezért hagytam magamon lógni lelki hiúságom mellett testi hiúságomat is, ezt a kényes, könnyen sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot. /Megszédül/
X. Indulsz valahová?
F. Mit is kell nekem elintézni? Ja, tudom már. Befordulok a vásárcsarnokba. Főzelékes kupacok, gyümölcsdombok, káposztás teknők, uborkás hordók. Függenek a zsigerek a mészárszék előtt, sajthegyek ingerelnek.
X. /Halkan telefonál/ Igen, kérem, a déli lapban adunk részletes jelentést, akár befejezik addig, akár nem.
F. Mit kellene befejezni?
X. Csak intézkedj nyugodtan.
F. Másnap a vágóhídra megyek ki, ökröt vágnak éppen. Halkan bőgve, kelletlenül oldalog a fal mellé, de azért nem ellenkezik. A legény magasra emeli a taglót.
/X.-re sandít/ Te egy undok áruló vagy. Kiadsz engem.
X. Én csak segíteni próbálok. Jó dolog alkalmat adni az embereknek, hogy sírhassanak miattunk, és végre zavartalanul szerethessenek, hogy ne zavarja őket, hogy élünk.
F. Semmi bajom. Kérlek, ne segíts, és nem is lesz semmi bajom.
***
F. Ruhát rendelek, szokatlanul sokat veszekszem a szabómmal, végre, előleget veszni hagyva, nem csináltatom meg.
X. Ruhát csináltatni? Kinek? Minek?
F. Az utóbbi napokban sokat mászkáltam mindenfelé. Mintha leltárt akarnék csinálni, pedig nem a múlt felé forduló természet vagyok. Még ma is hiszek a korlátlan lehetőségekben, utálom a fatalizmust.
X. Fejfájásod szervi összefüggésben áll a karaktereddel, vágyaiddal, csalódásaiddal, gyermekkori emlékeiddel és egy bizonyos novellával, amelyben szemeteslapátról van szó.
F. Arra utalsz, hogy tudat alatt lapátra tesznek?
X. Azt nem mondtam, hogy tudat alatt.
F. Mégiscsak jelent valamit ez a lélekelemzés. A laikusok szemében nem más, mint groteszknek látszó ugrálás a képzettársítások között, de valójában ez az egzakt és óvatos kórrajz, és nem a konzervatív természettudomány, amely csak a testet figyeli.
X. Csak hogy hiszel valamiben! A test komoly ember számára érdektelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek. Állandó javításra szorul. Lásd: műtét.
F. Valóban vérre szomjazol? A lelkemen van a sérülés, azt kell kikúrálni, aztán minden rendbe jön. „Menj analízisbe, Ofélia” – mondja a modern Hamlet kedvesének.
X. Lám, már a humorod is visszatért. Nézd csak!
Egy tükröt mutat F.-nek, majd saját arcát helyettesíti be a tükörrel. Ezt néhányszor eljátssza.
F. Mit akarsz ezzel? Mintha elmozdulna. Nem nagyon, egy kicsit. Mintha nem látnék jól. Mi ez a… furcsa… Az a furcsa éppen, hogy nem tudom, mi. És mégis van valami, ami még sohasem volt, illetve nincs valami, ami mindig volt, amióta élek és eszmélek, csak nem szoktam törődni vele. Kísértetiesen és ijesztően esetlegessé válik, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne. Mint az arcom, amit mozogni látok.
X. Pedig csak te mozgatod.
F. Az sem biztos, hogy én itt vagyok, vagy hogy ami itt van, az én vagyok. Ne mozgass, mert nincs hol megkapaszkodnom. Sehol egy fix pont. Csak odabent, a fejemben, ha találok egy képet, emléket, kapcsolódást, amiben önmagamra ismerek… Vagy akár csak egy szót. Valami tévedés lehet itt.
***
X. /Mint szemészorvos/ A szemfenék tele van vérrel. Egész duzzadt a papilla.
F. /Ízlelgeti/ Papilla…
X. Látóidegfő. Onnan indulnak ki a szemidegek. A szemfenékvizsgálat az előbbiekből adódóan a látóidegfőről, az erekről, illetve a látóhártyán az éleslátás és a perifériás látás területéről ad információt. De semmi képzelődés, ez sok minden lehet. Következzék most egy látótérvizsgálat, színlátás-ellenőrzés, scotoma, nystagmus. Jöjjön.
F. Örülnék, ha csak szifiliszre gyanakodna.
X. Örülne, mi? Azt elhiszem. De inkább várjunk, ne profanizáljunk.
F. /Csak úgy, mellékesen/ Ezek a bevérzések utalhatnak esetleg agydaganatra?
X. Egy frászt. Mondtam már, hogy sok minden lehet. Különben is, ahhoz az kellene, hogy hallucináljon, szédüljön és hányjon. De oda se neki, rég láttam már ilyen jó színben.
Rövid csend.
F. De hát én… Akkor a játéknak itt vége.
X. Persze hogy vége. Nehogy komolyan vedd… Függöny!
***
F. Elég legyen! Képzeld, őnagyságával, a feleségemmel álmodtam, és ő azt mondta, hogy az életemet megmentették, de meg fogok vakulni. Olivecronától tudja.
X. Nem álmodtad, és nem fogsz megvakulni.
F. Ha nemmel egyszerűsítünk, ez úgy hangzik: álmodtad, és meg fogsz vakulni. Világos. Különben meg, általában sötétben álmodik az ember.
A játéktér fokozatosan elsötétül.
X. Ezzel ne játsszunk.
F. Látod? Nem én kezdtem játszani.
X. Azt senki nem mondta, hogy én is meg fogok vakulni.
F. Megesik, hogy külön nem jelentik be.
X. Csak úgy, egyszeriben rád tör?
F. Rád bizony, fene a sötét pofáját.
X. Nem gondolod, hogy a sötétség inkább pofátlan?
F. Mindegy, eleget láttunk életünkben.
X. Én, speciel, nem. Honnan veszi dr. Olivecrona ezt a számodra lesújtó hírt?
F. Lehet, hogy későn jött mégis a műtét. Tudod, a vércsomók a szemfenéken…
X. Ja, ez az, amit már nem lehet visszacsinálni.
F. Nem igaz! Mindent vissza lehet csinálni. /Magában dörmög/ Mindent vissza. Mindent vissza! Én legalábbis hiszek benne… Tudod, már itt bujkál bennem a törvény ítéletét egyéni önérzetünk nevében megvető csak azért is. Lehet, hogy orvosi szabály szerint megvakulunk, de a diagnózis elfelejtette, hogy rólunk van szó.
X. De nekem miért kéne? Lenne egy kérdésem: megvakulhat egy regényhős?
F. Ha az is én vagyok, ahogyan az író is, természetesen. Sőt, regényhősként még inkább megvakulhatok, mint egy halandó ember.
X. Nem tudom, melyik a vigasztalóbb: hogy valaki regényhős, aki halhatatlanul megvakul, vagy egyszerű halandó, aki nem örökre veszíti el látását, csak amíg él.
F. Nézd: a vak befelé lát, egy inert világban él, abban tájékozódik, a külső létformát csak leképezi a saját belső képrendszerére. És mindehhez az agyának egy külön részét aktivizálja.
X. De nem azt, amelyik a látásért felelős, vagyis nem azt, ami neked már nincs.
F. Szóval nincs. Akkor persze hogy nem azt. Hanem azt, amelyik az imaginációért felelős.
X. Na, látod! Ezért nem bánkódsz, hogy megvakulsz.
F. Nem, hanem azért, mert magamat így jobban látom, jobban ki tudom fejezni, és erre bizonyítékom is van.
X. Vajon mi lenne az?
F. Nem mi, hanem ki. Éppen te, okostojás.