Így lettem senki, nulla, nemo, zero, Nemo…
Biztos vagyok benne, hogy azok, akik látták az Újvidéki Színház legújabb előadását, a Nemo kapitányt, ezeket a sorokat nemcsak olvassák, hanem önkéntelenül is énekelni kezdik, és elnézést kérek (vagy szívesen!), ha valakit most maga alá gyűrt a lavina, és a következő pár órában vagy pár napban – mint én a bemutató után – dallamtapadásban fog szenvedni. Modern kifejezéssel így hívják azt a jelenséget, amikor egy dallam belemászik a fülünkbe, és egyre csak ismétlődik, nem tudunk tőle szabadulni. Az Újvidéki Színház évadnyitó előadása után viszont nemcsak dallamokat és dalszövegeket meg látványos képi emlékeket vihettünk haza, hanem gondolatokat is, amelyeket ugyanolyan sokáig forgathatunk a fejünkben, mint a dalokat.
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik. Ha ők négyen nem volnának elegek ahhoz, hogy sikerre vigyék a vállalást, erősítésnek itt van még Gyenes Ildikó koreográfus és Janovics Erika kosztümtervező. Két újabb olyan színházi alkotó, akinek a neve garancia.
Az előadás alapjául szolgáló regény 1870-ben jelent meg. Azóta sokat fejlődött, nagyot fordult a világ. Vagy mégsem?! Persze, rengeteg minden változott, de rá kell jönnünk, hogy még annál is több olyan dolog van, ami nem, sőt… Itt van mindjárt az ember, aki igen nehezen tanul, újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat meg gonoszságokat, nemtörődömségével rombolja önmagát és környezetét. A háborúk, a klímaválság, a mélytengeri élővilág pusztulása, a jéghegyek olvadása mind-mind az ember lelkén szárad. Verne is ilyen gondok miatt írta Nemót a tenger mélyére, és az Újvidéki Színház előadásában is ezek a központi témák. A címszerepet Huszta Dániel játssza – és bár időnként szó éri a ház elejét, hogy az újságírói munka során szerzett információknak nincs helyük egy ilyen beszámolóban, nem tudom nem tudni, hogy Huszta kemény csatát vívott a szereppel. Az alakításon egyébként szerintem ennek nyoma sincs. Pont ilyen zárkózottnak és titokzatosnak képzelek el egy olyan embert, aki… majdnem kiderül, hogy pontosan mit is élt át, és mi történt a családjával, de szerencsére a Nautilus pont időben jutott ki a jéghegyek közül ahhoz, hogy a titokzatosság forrása megmaradjon. Ami biztos, az az, hogy szeretteivel együtt elveszítette az emberiségbe vetett hitét is. Azért időnként kiderül, hogy neki is van szíve, mondjuk, amikor felveszi az egyedülálló mechanizmussal működő, eleinte sokak által tengeri szörnynek vélt tengeralattjáróra a tengerbiológus Aronnax professzort, Kőrösi Istvánt és inasát, Conseilt, Szalai Bencét, a társulat legkiválóbb énekhanggal és zenei tehetséggel megáldott két tagját, meg Ned Landet, a bálnavadászt, akit Sirmer Zoltán alakít. Utóbbi, akinek a gyomra szó szerinti és átvitt értelemben sem veszi be a víz alatti világot, szinte egyedül tartja egyensúlyban az előadás hangulatát. Szökési kísérleteivel, kissé nyers, kocsmai stílusával és suta poénjaival ő a jókedvfelelős. Megjegyzem, Sirmernek remekül fekszik is a mókamesteri szerep. Az utasokról, akik egyben a tengeralattjáró legénységét is képezik, csak az előadás vége felé tudjuk meg, hogy ki miért is választotta a tengermélyi, névtelen, sajátos új szabályok szerint szervezett, fegyelmezett, de boldog életet, azon túl persze, hogy (vigyázat, újabb dallamtapadás-veszély!) „itt a tenger éji mélyén csönd van és csak nyugalom…”. Csupa olyan ember van itt, aki a felszíni világban valamilyen módon kitaszított. Az elsőtiszt például egy nő, Figura Terézia, aki a férfiközpontú társadalomban kiváló képességei ellenére sem kaphatott vezető pozíciót. A Nautilus szakácsnője, Banka Lívia is a női egyenjogúság vonalát erősíti. Az előadás egyik legkomikusabb jelenetében, egy leharapott mutatóujj visszavarrása közben osztja meg velünk, hogy orvos szeretett volna lenni, de nőként erre nem volt lehetősége. Van, akit a bőrszíne miatt rekesztettek ki, mást a szexuális orientációja miatt, van családon belüli erőszak áldozata, és itt van Jevgenyij is, aki pedig a háború elől menekült el. Őt László Roland alakítja, kiemelkedő énektudással.
Mindezeket a csöppet sem könnyed és szórakoztató témákat az Újvidéki Színház csapatának sikerült egy látványában a Disney-rajzfilmek hangulatát idéző, könnyed és szórakoztató zenés előadásba csomagolni. Sőt, a legsúlyosabb emberi drámák, a legnagyobb szívfájdalmak éneke a leghangosabb. Nem hibátlan előadás, de megvan az az előnye, hogy szülők és gyerekek, nagyszülők és unokák együtt mehetnek színházba, és nézhetik meg, úgy, hogy mindannyiukhoz szól, minden korosztály a neki szánt mélységig merülhet el benne, mindeközben még jól is szórakoznak.
Még egy gondolat. A fegyverropogás a tenger mélyén már nem hallatszik, ha pedig mégis, hát még mélyebbre kell menni. De vajon meddig van még lejjebb?