Manapság a gyermekkatona kifejezés hallatán legtöbbeknek a Fekete-Afrikában a 20. század 80-as, 90-es éveiben lejátszódott fegyveres konfliktusok jutnak eszébe. Pedig gyermekek már az első világháborúban is részt vettek.
A szerb hadsereg katonája volt Momčilo Gavrić, aki 1906. május 1-jén a Loznica melletti Trbušnica faluban, szülei nyolcadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Az első világháború kirobbanásakor mindössze nyolcéves volt. 1914 augusztusában a Mačvába – Szerbia északnyugati régiója, amelyet északról a Száva, nyugatról pedig a Drina folyó határol – betörő m. kir. zágrábi 42. honvéd gyaloghadosztályhoz tartozó, zömében horvát nemzetiségű katonák megölték a családját. A gyermek a szörnyű mészárlást szerencsés módon élte túl: apja aznap a szomszéd faluba küldte a nagybátyához. A kóborló árvára a szerb Drina-hadosztály 6. tüzérezredének katonái találtak rá, akiknek elmesélte szomorú történetét. A tüzérek „örökbe fogadták”: egyenruhát varattak neki, puskát adtak a kezébe. Az ezred parancsnoka Stevan Tucović őrnagy, az 1914 novemberében tisztként hősi halált halt Dimitrije Tucović szerb szociáldemokrata politikus testvére volt.
A kis Momčilo ezredével 1914 őszén részt vett a Cer-hegyen, a Kolubara folyó mentén, valamint a Gučevo-hegyen vívott küzdelmekben. Helytállását tizedesi/káplári rangfokozattal jutalmazták.
Bajtársai – és őrangyala – a harcok 1915-ös szünetében, amikor Szerbia-szerte dühöngött a tífuszjárvány, éberen vigyáztak rá, aminek következtében elkerülte a halálos kór. 1914/15 során Szerbiában négyszázezren betegedtek meg tífuszban: elhunyt százezer civil, harmincötezer szerb katona, valamint harmincezer osztrák–magyar hadifogoly is.
Szerbia 1915 őszén a központi hatalmak támadásának következtében összeomlott. Az államapparátus és a hadsereg, valamint a lakosság egy része déli irányba vonult vissza. Miután a bolgár támadás elzárta a Görögország felé vezető utat, a menekülés Montenegrón és Albánián keresztül folytatódott. A Drina-hadosztály – amelynek kötelékében a kilencéves Momčilo is végigszenvedte a visszavonulást – az utóvéd szerepét töltötte be: folyamatos harcban állt a menekülőket üldöző osztrák–magyar csapatokkal. A domborzati és időjárási viszonyok, valamint az albán lakosság ellenséges magatartása miatt a visszavonulás nagy emberveszteségekkel járt, aminek következtében „halálmars” néven került be a szerb történelemkönyvekbe. A szerbek albán golgota (albanska golgota) néven is emlegetik.
A megtizedelődött szerb hadsereg maradványait, hozzávetőlegesen százötvenezer alultáplált, lerongyolódott, beteg katonát orosz nyomásra a franciák 1916 januárjának közepétől az albán partokról átszállították Korfu szigetére. Kisebb részük a tunéziai Bizertébe került.
A Korfu melletti Vido-szigeten, ahol a járványkórház működött, még sokan meghaltak, a holttestek zömét a tengerbe temették. Az életben maradottak – az orvosi ellátásnak, valamint a megfelelő táplálkozásnak köszönhetően – fokozatosan erőre kaptak. A szövetségesek felszerelték az alakulatokat, és újjászervezték őket. A szerb csapatokat 1916 áprilisától Szalonikibe szállították, majd hamarosan a macedóniai frontra kerültek.
A legenda szerint egy alkalommal Živojin Mišić tábornok, miközben csapatai állásait ellenőrizte, összefutott Momčilóval. – Mit keres itt ez a gyerek? – kérdezte a hadvezér a jelen lévő tiszteket. Miután meghallotta a kisfiú történetét, parancsot adott, hogy szakaszvezetővé léptessék elő.
A macedóniai front 1918. szeptemberi áttörését és Bulgária kapitulációját követően Momčilo Gavrić alakulata az új délszláv állam nyugati határáig nyomult előre, ahol az addigi szövetséges olaszokkal nézhettek farkasszemet.
A békekötést követően a Drina-hadosztály visszatérhetett Belgrádba. A tizenkét éves Gavrić szakaszvezető újabb parancsot kapott: irány Anglia! De már nem katonai egyenruhában, hiszen a szerb hadiárvák tanulni mehettek oda. Három gimnáziumi iskolaévet követően Pašić miniszterelnök hívására tértek vissza a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba.
1929-ben Gavrić behívót kapott a jugoszláv királyi hadseregbe. A Slavonska Požega-i (magyarul: Pozsega) laktanyában jelentkezett, ahol előadta, hogy háborús veterán, aki négy évet töltött a harctéren. Horvát nemzetiségű elöljárója nem hitt neki, hazugság vádjával fogdába csukatta, ahol két és fél hónapot töltött. Ennyi idő kellett, hogy tisztázódjon a „nézeteltérés”. Miután leszerelt, visszatért Belgrádba, és kitanulta a grafikusszakmát. Megnősült, egy papírgyárban dolgozott.
1941-ben, a Jugoszlávia elleni német támadás előestéjén mozgósították, és a Kolašinban (ma: Montenegró) állomásozó tüzéralakulathoz osztották be. Hadifogságba esett, de sikerült megszöknie. 1944-ben örömmel várta a felszabadítókat, de kollaboráció vádjával letartóztatták. Már-már kivégzőosztag elé került, de egy ifjúkommunista – akinek a megszállás alatt segített – tisztázta szerepét, és szabadon bocsátották. 1947-ben, amikor a jugoszláv Népfront aktivistái azzal kopogtattak be hozzá, hogy pénzadományokat gyűjtenek Albánia megsegítésére, ezt mondta:
– Nem adok semmit az albánoknak, mert megéreztem „segítőkészségüket” 1915-ben, amikor gyilkoltak bennünket!
Kijelentéséért ismét letartóztatták, és másfél év börtönbüntetésre ítélték.
Az 1970-es évektől rendszeres résztvevője volt azoknak az utaknak, amelyek során a szerb veteránok Korfura, valamint a zeitinliki (ma: Görögország) katonai temetőhöz zarándokoltak, hogy tisztelegjenek elesett bajtársaik emléke előtt. 1993. április 28-án, nyolcvanhét éves korában hunyt el Belgrádban. 2018 óta Loznicában szobor őrzi emlékét.
Az Osztrák–Magyar Monarchia katonája volt Elez Dervišević, aki 1901-ben, tekintélyes kereskedőcsalád sarjaként látta meg a napvilágot a Szerbia és Bosznia közötti határt képező Drina folyótól mindössze 10 kilométerre nyugatra fekvő, boszniai Bijelinán. 1913-ban bátyja nyomdokaiba lépve, aki akkor már hetedikes volt, Tuzlán kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. A szarajevói merényletet követően egy gazdag bosnyák kereskedő, Ademaga Mešić, felismerve a Szerbia közelsége miatt a bosnyákokat fenyegető veszélyt, a hatóságok jóváhagyásával – még nem hadköteles korú legényekből – négyszázötven tagú szabadcsapatot szervezett, és szerelt fel saját költségén. Az alakulat a határt volt hivatott felügyelni, és védeni az esetleges szerb betörés esetén. Ehhez az alakulathoz csatlakozott Elez bátyja, Mehmet Ali, aki hamarosan egy száznyolcvan fős csapat parancsnokává lépett elő.
A háború kitörésekor, tizenkét évesen Elez is csatlakozott a szabadcsapathoz.
Egy felderítővállalkozás alkalmával, a Drinán való átkelés során Mehmet Ali elesett a szerbekkel vívott csetepatéban.
1915 májusában, amikor a Boszniában állomásozó osztrák–magyar csapatok jelentős részét az olasz határra vezényelték Olaszország egyre valószínűbb hadüzenete miatt, Elez kiváló helyismerete miatt a prágai cs. és kir. 91/I. zászlóalj útikalauza lett a bevagonírozás során. Egy óvatlan pillanatban ő is felszállt a vonatra, jelenléte csak az Isonzónál derült ki. A gyereket Alois Martinek zászlóaljparancsnok vette pártfogásába, akinek a személyes küldönce lett. Később a harcokba is bekapcsolódott, egy alakalommal három olasz katonát fogott el. Jutalmul, tizennégy évesen, tizedessé léptették elő.
A harcok során súlyosan megsebesült, repesz fúródott az állkapcsába. Bécsbe szállították gyógykezeltetésre. Megjelenése nagy feltűnést keltett, a kórházban Izabella Mária Terézia főhercegnő (1888–1973) is meglátogatta. Felépülését követően vissza szeretett volna térni a frontra, de nem hagyták. Előbb az Ernsthaler család vette pártfogásába, majd a pozsonyi kadétiskola hadapródja lett.
A háború befejezését követően visszatért szülővárosba. Katonai szolgálataiért megkapta a 2. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, a Bronz Vitézségi Érmet, valamint a Katonai Érdemérmet.
A bécsi és magyarországi – Izabella főhercegnő ekkor Magyarországon élt – támogatóitól kapott tőkéből 1925-ben testvérével mezőgazdasági termékek exportjára szakosodott vállalkozást alapított, amely a második világháború kezdetéig sikeresen működött. A második világháború befejezését követően – egyes források szerint azért, mert a németek oldalán harcolt a kommunista partizánok ellen – elhagyta szülőföldjét, és Szíriában telepedett le. A szír hadsereg tisztjeként részt vett az Izraellel vívott fegyveres konfliktusokban, katonai pályafutását az őrnagyi rangfokozatig vitte. 1988-ban Damaszkuszban hunyt el.