Nem vagyunk egyformák, de bizonyos dolgok összekötnek. Mindnyájan emberek vagyunk. Mindnyájunkat más és más vezet a fájdalomba és az örömbe, de maga a fájdalom és az öröm érzése közös.
Modern világban élünk, a jólét és a könnyebb élet szele szinte minden ház falán áthatolt. A jóléti társadalom pedig beleülteti az emberekbe megrendíthetetlen biztonságérzetét. A mai ember számára nehéz lehet elképzelni, mekkora létbizonytalanságban éltek ősei a középkorban. Akik nehéz időkben csak egymásra számíthattak.
Amint a veszély elhárult, és a nyomás nem kényszerítette őket összetartásra, mindenki a maga érdekeinek céltudatos hajhásza lett. Az a bizonyos fal már akkor elkezdte körbevenni az átlagembert. Amint a külső biztonság megszilárdul, a folyamat magával vonzza a belső, lelki biztonság megszilárdításának hamis érzetét is. Így vált könnyen sebezhetővé az ember.
Mindannyian megkaptuk a sorstól azt a különleges ajándékot, hogy létezésünk egyedi. A látásmód és a tudat individualitása lehetővé teszi, hogy az anyagi világról mindnyájunkban egyedi kép alakuljon ki. Vakság lett úrrá sokunkon, melybe a mindennapok monoton letargiája és az elidegenedés hajszolt bennünket. Az egyén nem képes józan, korlátolt tudatával a szépet szépnek látni, és befogadni a jót. Érezni, ahogy az erők és az energiák munkálkodnak körülötte, pedig soha nem volt egyedül, és soha nem is lesz.
Vakká váltunk erre a végtelen és kifogyhatatlan energiaörvényre, mely körülvesz minket, karnyújtásnyira van tőlünk. Elszakadtunk attól, amitől színt várhatnánk a szürkeségbe. Az ember csak teng-leng a maga fogságában, szíve alatt kalitkába zárt lelkével, mely szomjasan kapkod az örvény felé éhes markával. Ám soha nem éri el, amire vágyott. Fal épült mindnyájunk köré, kövei lebonthatatlanok, mert az elidegenedés durva habarcsa tartja őket össze.
Tárd ki a tudatalattid kapuját, ülj le, és indulj el az úton…
Egy napon a lelkem elérte az energiaörvényt, kiengedtem kalitkájából, és áttörte a rideg falat a puszta akaratával. Egy órácskára kicsit kiléptem magamból. Egy órácskára nem kellett magamnak lennem. Szerettem úgy, ahogy szerethetnék mindennap. Karjaim kitártam a szélben, és ő táncba vitte megfáradt lelkemet. Nem kellett nyitva tartanom a szememet, hogy láthassak. Ugyanaz vett körül a fényben, mint a sötétségben. Biztonságban voltam.
Nevetni vágytam, hogy elűzzek minden rosszat, mi belém szorult, mindent, amit másoktól átvettem. Nem fájt semmi, sem a múlt, sem a jelen, és azt éreztem, hogy soha többé nem is fog.
Csak éreztem az illatokat, éreztem, ahogy a fény átjár és feltölt. Fáklyát gyújtottak bennem. A lelkemből kiköltözött a sötétség.
Többé már nem tartott a földön semmi. Csak vitt magával a levegő, a zene, a hang, az érzés. Táncolni vágytam, és magamhoz ölelni a világot. Fel akartam fedezni mindent, hisz eddig vak voltam. Életerő és életöröm járt át, és először éreztem úgy, hogy nem a világ kárára születtem, hanem hogy alkossak.
Végtelen erő és gyönyörűség vesz körül mindnyájunkat, a világ tele van ragyogással, aranyszínű fénnyel, melyeket nem láthatunk, de biztosak lehetünk benne, hogy körülöttünk vannak. Ám szemünk nem nyílik meg mindaddig, amíg nem hagyjuk a lelkünket szárnyalni.
Szárnyalj, halandó, a mindennapok szürkeségében, kezdj el élni úgy, ahogyan eddig nem tetted, törj ki falaid árnyékából, és LÁSS…