Avagy kire emlékezünk Szabadkán március 15-e kapcsán?
Az 1848. március 15-én lezajlott forradalom megnyitotta az utat a feudalizmus felszámolása és a polgári fejlődés felé. A forradalmi erők nem titkolt célja volt a magyar állam minél szélesebb szuverenitásának kiharcolása, ehhez azonban hiányzott a politikai és a katonai erejük. A két eseménysor, a nemzeti függetlenségért vívott harc és a jogi egyenlőségért folytatott küzdelem tartalmilag egy teljes egységbe olvadt össze. Már a kortársak is tisztában voltak 1848–49 jelentőségével és szimbólumával, olyannyira, hogy az események és a szereplők dicsőítése rögvest el is kezdődött. Kossuth, a forradalom és szabadságharc vezéralakja a nemzet atyjává nőtte ki magát. Március 15-e pedig a nemzet születésnapjaként vonult be az emberek tudatába, és mai napig egyetlen esemény sem tudta ebben a szerepében megingatni.
A Bach-korszakban és a provizórium alatt nyilvános megünneplésére gondolni sem lehetett. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után sem emelkedett állami ünnep rangjára, mert ez összeegyezhetetlen volt a forradalmat leverő Ferenc József személyével. Trianonig egy kompromisszumos megoldás volt hatályban, állami ünnepként április 11-ét tették meg, az 1848-as törvények szentesítésének időpontját (ezek kihirdetésekor Pozsonyban jelen volt Ferenc József még főhercegi minőségben). A Monarchia Magyarországán március 15-e mély gyökerekkel rendelkezett. A nép körében nemzeti ünnepként való tiszteletét sem a király, sem a kormány nem tudta megakadályozni.
Ez a kettősség Szabadkán is megfigyelhető volt. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem emlékeztek meg az eseményről, minden kaszinóban és társaskörben hajnalig tartó mulatságokat rendeztek. Ezeken ott mulatott az egész tisztviselőgárda a polgármesterrel az élen. A városban egészen 1899 decemberéig egyetlen emlékmű sem idézte az 1848–49-es eseményeket. Az 1880-as évek végén Mamuzsits Mátyás, a Szent Teréz-templom plébánosa hozta fel az ügyet. Javaslatával a kaponyai csatában elesett katonáknak szeretett volna emléket állítani, de előterjesztése süket fülekre talált. Évekig tartó csend után a plébános újabb sürgetései nyomán 1897 májusában megalapították a kaponyai emléképítő bizottságot, amelynek elsődleges feladata volt az anyagiak előteremtése. A mozgalom díszelnökévé Schmausz Endre főispánt választották meg. Az adományok begyűjtésére a bizottság gyűjtőíveket bocsátott ki, nyáron pedig jótékonysági táncmulatságot rendeztek. Az első adakozó Mamuzsits Mátyás volt 100 forinttal. A legnagyobb összeggel a 48-as pártot vezető Mukits család járult hozzá. A végül 4400 forintot kitevő költségek mintegy felét a város fedezte.
Először csak egy emlékoszlop felállítását tervezték Kaponyán. A csata színhelyét egy e célra alapított történelmi bizottságnak kellett meghatároznia. A helyszínre kilátogató Schmausz városi főispán azonban az emlékmű helyét túl eldugottnak találta, ezért javasolta, hogy állítsanak fel egy emlékoszlopot a Nemzeti Kaszinó előtt is, hogy látványa folyamatosan frissítse az emlékezetet, ezzel hazafiasságra buzdítson. A közgyűlés, miután május végén az ötletet elfogadta, a részletes tervek kidolgozásával Váli Gyula városi mérnököt bízta meg. Októberre megérkezett a 114 mázsás emlékoszlop köve. Öt napig tartott, míg felemelték a talapzatra. Az ormára került egy kiterjesztett szárnyú, csőrében kardot tartó turulmadár. Az oszlopot december 3-án, vasárnap óriási érdeklődés mellett leplezték le. Délelőtt a városi emlékművet, délután pedig a kaponyai emléket szentelték fel.
A következő tíz évben megfeledkeztek a szoborról. A 60. évforduló előtt Takács János városi képviselő hívta fel a képviselő-testület figyelmét az eljövendő eseményre. Javasolta, hogy határozatban mondják ki az emlékmű évenkénti megkoszorúzását, hálaadó istentisztelet kíséretében, amelyen a tanácsnak és a hatóságnak meg kell jelennie. A mise után kivonulnának Paganini sírjához, ahol a koszorúzás után Bíró Károly polgármester mondana ünnepi beszédet. Bíró egy egyszerűbb ellenjavaslattal állt elő. A hatóság a március 5-ei és október 6-ai (az aradi vértanúk napja) istentiszteleteken jelenjen meg, március 5-én pedig Paganini sírját koszorúzzák meg. Takács tiltakozása ellenére a polgármester javaslatát fogadták el. A tanács megrendelte és ki is fizette a misét, de azon csak Dembitz Lajos helyettes polgármester jelent meg négy magas rangú tisztviselő kíséretében. A templom üres volt. A Negyvennyolcas Függetlenségi Pártból sem jelent meg senki. Trianon után az emlékművet lerombolták. A kaponyai oszlopot 1999-ben visszaállították, míg a városi emlékoszlop restaurálására a mai napig nem került sor.
Mint már megjegyeztük, az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról a Monarchia Magyarországán hivatalosan nem lehetett megemlékezni. A nép azonban évente rendszeresen megünnepelte. Ez a kettősség talán szimbóluma is lehetne a dualizmus kori Magyarországnak. Szabadkán sem ünnepelték meg a forradalom és szabadságharc napját, a kaponyai csata áldozatainak emlékművére is ötven évet kellett várni. Magyar oldalon az elesettek között legmagasabb rangja Paganini József olasz tüzér őrnagynak volt. Mellette életét vesztette 11 koronaőrségi honvédgránátos és az V. zászlóalj 9 katonája, valamint 2 Kiskun szabadcsapatbeli vitéz. Az áldozatok nem lettek egy sírba temetve, így a koszorúzást szimbolikusan a legmagasabb rangú tiszt sírjánál tartották meg. Így megemlékeztek a szabadságharcról, meg nem is.
A szocializmust követő demokratikus változások után ez a kettősség továbbra is fennállt. A magyarság körében a Paganini-sír megkoszorúzásának szokása elevenedett meg. Később a Kossuth-szobor felállítása után a megemlékezések ide fókuszáltak.
Paganini valójában egy magyar szolgálatban harcoló olasz zsoldos volt. Kossuth pedig a magyar országos szintű nagyság. A kettő között hol vannak a szabadkaiak? Ki volt az 1848–49-es események szabadkai vezéregyénisége? Országos szinten ezt a szerepet Kossuth Lajos töltötte be, Szabadkán pedig Szpelletits Bódog vagy Félix fiatal ügyvéd. Az első naptól önzetlenül küzdött a forradalom oldalán. Kossuth, látva elhivatottságát, kormánybiztosnak nevezte ki. Szpelletits mindent megtett a győzelemért. A városra kivetett hadisarcot az utolsó szemig behajtotta. A kaponyai csata előtt kardlappal zavartatta vissza a városból a menekülő előkelőségeket a polgármesterrel az élen, ezzel döntő szerepe volt a győzelem kivívásában. Nála a cél szentesítette az eszközt. A megsarcolt város birtokosai sorozatosan tiltakoztak Kossuthnál a kormánybiztos ellen. Az önérdekeiket védő birtokos gazdák és az elhivatott Szpelletits küzdelmének a világosi fegyverletétel vetett véget. A kormánybiztos Amerikába menekült, ahonnan az amnesztia kihirdetése után tért haza. Szabadkára azonban nem jött vissza, 1890-ben Tatatóvárosban halt meg. Haláláról csak a Szabadkai Hírlap emlékezett meg, egy nyúlfarknyi cikk erejéig. Egy tipikus esete annak, hogy senki sem lesz próféta a saját hazájában.
Sem a Bach-korszak, sem a kiegyezés nem változtatta meg a város társadalmának összetételét. A forradalom előtti birtokos gazdák vagyonuknak köszönhetően a kiegyezés után is megőrizték meghatározó szerepüket. Nem szívesen emlékeztek vissza a forradalom napjaira és a keménykezű kormánybiztosra, így emléke gyorsan feledésbe merült. Pedig Szpelletits Bódog volt Szabadka Kossuthja. Ő az, akiről az első helyen meg kellene emlékeznünk a szabadságharc és forradalom kapcsán. Szülőháza a Kosztolányi színház mellett volt, megérdemelne egy emléktáblát és minden évben március 15-én ünnepélyes koszorúzást. Ezzel tartozunk neki.