1.
Talán azért valósulnak meg olyan sokára az elképzeléseink, mert túl ambiciózusak vagyunk.
2.
Az újkorig, sőt a kora újkorban is a nemesség hordozta a magyar nemzeti közösség esszenciáját. Magyarország azért állhatott fenn, mert volt nemessége, amely a magyar királysághoz tartozónak vallotta magát, közösséget alkotott, közösen védte az érdekeit vitákkal, ellenkezésekkel, ha kellett, felkelésekkel is. A középkorból „átvitték” a modern korba Szent István országának hagyományát, a Szent Korona részei voltak. A középkorban nem minden magyar számított a nemzethez tartozónak, ugyanakkor azok is a magyar nemzethez, azaz a nemességhez tartoztak, akik etnikai szempontból nem voltak magyarok. Nemesnek lenni és magyarnak lenni majdnem egyet jelentett. A középkortól az uralkodók előszeretettel halmozták a címeket, és az intézmények eredete is arra az időszakra nyúlt vissza, de a világ már jó ideje nem középkori alapon működött. Ezt a nagybirtokosok közül is többen érzékelték – például Széchenyi –, mivel világot láthattak. Ugyanakkor érzékelték ezt a költők, írók, és kimondatatlanul, a zsigereikben érezték a parasztok, a kiskereskedők is. Így és ezért történt meg március 15-én vér nélkül a forradalom. Éles kontrasztot mutat ez a francia polgári forradalommal, ahol az események csúcspontjaként körbevitték Párizsban a Bastille-t őrző svájci gárdisták parancsnokának a levágott fejét, a börtönőröket pedig meglincselték. A magyarhoz hasonló vértelen forradalom nem sok történt – a britek nagy büszkeséggel emlékeznek az ő vértelen, ún. dicsőséges forradalmukra (1688), a franciák viszont nem tartják olyan sokra, amikor 1830-ban elűzték a Bourbonokat.
Kell ahhoz a vérnek folynia, hogy forradalom robbanjon ki?
3.
A forradalom gerjedéséhez az is kellett, hogy II. Lipót és I. Ferenc uralkodása meglehetősen eltérjen egymástól: az egyik méltányos volt, a másik kicsinyes, nem véletlenül szövődött összeesküvés ellene. Pesten és Budán, amelyek rohamosan fejlődtek, már valóság volt az, amit a történészek ma a rendiség alkonyának neveznek. A kisnemesek, akik közül sokan az előjogaikhoz ragaszkodtak, nagyjából közemberi sorban éltek, őket találja majd el Petőfi maró gúnya A magyar nemes című versében.
A rendiség alkonyában csendes forradalom játszódott le a könyvtárakban: egyeseknél a Tripartitum, a Hármaskönyv volt bőrbe kötve (amely a maga idején jó törvénygyűjteményként szolgált – még a 16. században), másoknál viszont Byron, Shelley művei, sőt „veszélyesebb” kötetek is, mint példásul Grotius könyve a háború és a béke jogáról, nem beszélve a francia szerzők sorából Rousseau-ról és a többi enciklopédistáról. Napóleon emlékezete is frissen élt, valamint az is, ahogy a „nemesi felkelés” intézménye csődöt mondott Győrnél. A nemesek közül sokan voltak szabadkőművesek, a parasztok pedig némi irigységgel tekintettek a köznemesekre, akiknek csupán a szerencséből jutott több, mert nemesnek születtek, de – úgy vélték – észből nem.
1815-ben a Szent Szövetség a Napóleon előtti állapotokat próbálta konzerválni – de milyen bő három évtized volt az szellemi értelemben! Ekkor jelentek meg Széchenyi művei, a Hymnus, a Toldi, a János vitéz. Micsoda irónia, hogy éppen a Szent Szövetségre hivatkozva győzték le a magyar forradalmat az oroszok.
Az 1848-as forradalmat jól érzékelteti az a karikatúra, amelyen az elfutó nagy orrú Metternich ábrázolja a múltat, hiszen ő valóban a letűnő világ képviselője volt. Elfutásával vált élő valósággá Kossuth jogi fejtegetése, miszerint a nemzet bástyái közé be kell emelni a népet is. Ezzel a pillanattal szűnt meg a nemesség kiváltságos joga a magyar nemzet kizárólagos képviseletére. A modern nemzet azt jelenti, hogy azonos nyelvű, kultúrájú, közös történelmi gyökerű emberek együtt élnek, társadalmakat, sőt államokat alkotnak. Innen ered az, hogy ma is nemzetben gondolkodunk, még akkor is, ha a magyarság nem közös államban él – ez 1848 tartós előrehatása.
A forradalomnak tehát ki kellett törnie, a forradalmi eszméket hordozó könyvek biztatására és a gondolkodó fejek értelmezése alapján is. A valódi forradalmat néhány nehéz, rossz termést hozó év is előhívta, majd a forradalom szele Dél-Itáliából elérte Párizst, hogy aztán onnan átterjedjen a német államocskákba, Észak-Itáliába, Csehországba és nem utolsósorban Magyarországra.
Magyarországon egyszerre két forradalom is kezdődött. Az egyiknek a történetét, a pestiét jól ismerjük, hisz minden évben elmondják, hogy ki mikor hova ment, kinyomtatták a Nemzeti dalt és a 12 pontot. Ugyanakkor Pozsonyban is forradalom zajlott, „alkotmányos forradalom”: küldöttséget menesztettek a császárhoz, aki minden feltételt elfogadott. Később Kossuth magának és Pozsonynak vindikálta az elsőbbséget, a hagyományba mégis a pesti forradalom került be.
4.
A forradalom liberális eszméi egyben szakítást is jelentettek azzal, amit a Szent Korona-tan állított. Ma már elcsodálkoznak, ha a nemzetet mint liberális értéket emlegetjük, de 1848-ban a nemzet volt a liberális értékrend egyik alapeleme, a feltétele annak, hogy a mintegy 400 000 „rendiségi” magyar 12 millióvá duzzadjon. Mindez azonban azt is jelentette, hogy a magyarországi lakosság egyre kevésbé tartotta magát honpolgárnak, hungarusnak; egyre inkább nemzetivé vált. A horvátok helyzete egyszerűnek mutatkozott, hiszen eleve rendi kiváltságokat élvezhettek, de a románok, a szerbek, a szlovákok és mások esetében a magyarságtól elszakadó fejlődés indult el, amit szintén a forradalom hozadékának tekinthetünk.
A francia minta átvétele – miszerint mindenkit franciának tartottak, aki Franciaországban élt – az egyik legnagyobb hibának bizonyult, csakhogy ezt az önellentmondást nehéz volt akkor felismerni. A magyar forradalmárok is úgy gondolkodtak, hogy aki Magyarországon él, az magyar. A Metternichet leváltó Schwarzenberg kiváló érzékkel látta meg a lehetőséget a nemzeti kérdés aktualizálásában, és ezzel időt, azaz életet nyert.
A forradalomban az első fontos ügy a szerbek kérdése volt. Először a Délvidéken kezdődtek a harcok. Már májusban atrocitások történtek, júniusban pedig szabályos kis hadjáratok zajlottak. A határőrök és civilek között mindig létezett feszültség, mert a státuszuk és az életmódjuk különbözött, de nem ez bizonyult döntőnek. A szerb határőrök esetében kulcskérdésnek nevezhető, hogy jogi értelemben az uralkodó lekötelezettjei voltak: életmódjuk, jelenlétük a császári hatalomtól függött. Logikátlan lett volna, ha a magyarok mellett állnak ki. Mindegy, mit mondott vagy nem mondott Kossuth Stratimirovićnak. A magyar hatóságok szerb származású küldöttet delegáltak a Délvidékre, hogy tárgyaljon, de nem járhatott sikerrel, hiszen az érdek- és viszonyrendszer szembefordította őket a forradalmárokkal.
Avram Iancut is fel tudták ingerelni a forradalom ellen. A románok legnagyobb része jobbágysorban élt, és az Erdélyi Országgyűlés sokáig halogatta azt, amit a magyarországi már elfogadott: a jobbágyfelszabadítást. A románok megijedtek, hogy jobbágyok maradnak.
A szlovákoknál könnyen sikerült gyűlést tartani, de harcoló egységet toborozni már nehéznek bizonyult, az első sikertelen próbálkozás után két csapatban osztrák vezénylés alatt működtek.
A zsidók és a németek, azaz a szászok, valamint a ruszinok hozzáállása inkább barátinak vagy semlegesnek mondható.
Schwarzenberg terve szerint először Észak-Itália államocskáiban verte le a forradalmat (noha Velence egészen 1849 októberéig kitartott), ezután a horvát támadást erős osztrák–horvát támadás követte, majd a téli összeomlás. Utána következett a tavaszi kibontakozás, végül a szövetség jegyében az orosz intervenció.
A magyar – nevezzük így – polgári országgyűlés ilyen körülmények között is elfogadta 1849. július 29-én a nemzetiségi törvényt, még ha addigra már is késő volt.
5.
A forradalom a mai szóval ultrakonzervatív Metternich-féle rendszer ellen indult, aki ráadásul egy – mondjuk így – gyerekes uralkodó mellett gyakorolhatta a hatalmat. Az új uralkodó, Ferenc József sem volt igazán tehetséges, de a forradalmi időkre megfelelt. 1848 decemberére már világossá vált, hogy a forradalomnak és a császári udvarnak is kialakult a maga mozgási pályája, és a kettő ütközött. Örök kérdés marad, vajon alakulhatott volna-e másként. Léteznek forgatókönyvek, hogy mi lett volna, ha a honvédséget másként vezetik, de maradjunk annyiban, hogy noha Dembińsky rossz hadvezér volt, a forradalomnak nem maradt sok esélye a 196 ezer orosz ellen. Az orosz beavatkozás arra szolgált, hogy visszaállítsák a rendet – úgy, ahogy arról 1815-ben megegyeztek.
Az országnak inkább az alkotmányos forradalomra volt szüksége. Lehet ezzel kapcsolatban heveskedni, vádaskodni, ahogy az emigránsok tették, tételezzük fel azonban, mi történik, ha nem tölti ki a forradalom által előidézett hatalmi vákuumot az orosz beavatkozás. Vajon hány évig bírta volna még az ország a háborúskodást? És ha a császár valami oknál fogva hagyja Magyarországot menni, vajon kik jelentkeztek volna be a területeiért? Netán akkor jöttek volna az oroszok? Vagy a Balkánról valaki, esetleg a poroszok? Jól látta Batthyány, hogy a harc kitörése a forradalom rossz irányba fordulását jelentette. Mások is jól látták, hogy a „népek tavasza” és „Szent István országainak” logikája kizárja egymást.
6.
A forradalom kitörésének a napja esetleges volt, de a forradalom már javában zajlott a fejekben és a lelkekben. A nyelvújítók vitái is forradalmat jelentettek, a társadalom polgári, nemesi rétegeiben a költészet meg a regények írása a legnagyobb figyelmet érdemelte ki. Ezt a forradalmat semmilyen golyó és hadsereg nem állíthatta meg. A magyar nyelv alkalmassá vált a legmagasabb színvonalú tudományos és politikai értekezésre, a modern kommunikációra, és nagyszerűen lehetett vele verselni és prózát írni is.
7.
1848 kitörölhetetlen nyomot hagyott. Először általános szomorúságot hozott, majd dühöt. A szomorúság érthető, hiszen 1849 nyarára a forradalmárok már majdnem legyőzték az osztrákokat, mire az egész osztrák seregnél nagyobb orosz sereg érkezett. A honvédek nagy része ekkorra már hazatért, Világos mellett már csak a töredék tette le a fegyvert. Aztán jött a düh, mert Haynau azt tesz, amit akar. Az országot közigazgatási értelemben is felosztották, és majd két évtizedig nem jött létre a modus vivendi. A kiegyezés mit sem tudott az érzelmeken változtatni, a magyarnak továbbra is olyan maradt a járása, mint a „komor bikáé”, és belülről is feszítette a tenni akarás. Ez a belül vibráló feszültség aztán sok mindenre inspirálta a magyarokat. Ami kimaradt, hogy szeressünk önmagunkat. Ideje volna elfogadnunk és szeretnünk azt, hogy nyelvünkben, ezért gondolkodásunkban is másmilyenek vagyunk. Ideje volna a helyén kezelni mindazt, amit tettünk, és ami velünk történt, hogy büszkék legyünk arra, amire büszkék lehetünk.