„Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet.” (Zakariás 13:7)
A Bácskában az 1944-es impériumváltás során hatalomra kerülők a fenti idézetet a legbrutálisabb értelemben alkalmazták: nemcsak megverték, hanem meg is gyilkolták a nép pásztorait, a papokat! Halálukkal megszűnt a hívek biztonságérzete, hiszen életükben az állandóság fontos tényezőjét jelentette a pap, aki velük volt jóban, rosszban. Bajával, problémájával a nép hozzá fordult, a pap pedig ismerte az övéit, elkísérte őket a bölcsőtől a sírig. A pap személye változhatott, de hivatása, társadalmi szerepe állandó volt. A hívek megrendült lélekkel élték meg papjaik meggyalázását, kínzását és kivégzését, hiszen megtörtént az, ami addig elképzelhetetlennek tűnt.
Ft. Varga Lajos moholi plébános is 1944 őszén szenvedett vértanúhalált.
Szegeden született 1891-ben. A gimnáziumot 1902–1910 között is ott végezte, teológiai tanulmányokat pedig 1910–1914 között Kalocsán folytatott. 1914. június 28-án – a szarajevói merénylet napján – Kalocsán szentelték pappá. 1930-tól moholi plébánosként működött.
1944 októberének második felében Moholon is megalakult a háborús bűnöket kivizsgáló helyi bizottság, amely főbűnösnek a plébánost minősítette. Ft. Vargát 1944 októberének végén letartóztatták, és sorstársaival együtt az iskolaépületben tartották fogva.
1944. október 30-án a plébános nyilatkozatot írt, amelyet a bizottság elé terjesztett:
„Alulírott lelkiismeretben és papi becsületemre kijelentem az alábbiakat: 1941-ben a honvédek idejöttekor a parancsnokuk, Csúz őrnagy a plébánián lakott. Egyik reggel korán felkeltett, és tudomásomra adta, hogy az éjjel nála járt a felettese, és megbízást adott neki. De hogy mit, arról egy szót sem szólott. Mielőtt elment, még annyit mondott: »Nem papnak való munka, azért ki is hagylak az egészből. Majd elhívom a Szabadi ügyvédet, és attól kérek felvilágosítást.« Ezzel elment. Este jött csak a lakásra, és nagyon ideges volt. De arról, hogy kikkel tárgyalt, vagy hogy miről, sem akkor, sem azután nekem egy szót sem szólott. Más sem tett nekem soha említést arról, hogy mi történt aznap, sem arról, hogy kik voltak ott jelen. Így arról, hogy kik voltak a bizottság tagjai, nem tudok, mert arról később sem beszélgettünk soha.
Azt tudom, hogy 1941-ben a nemzetőrséget Muzslai Ferenc, Szamek Péter, Szécsényi István és Ambrus Sándor szervezték. Muzslai Ferenc a katonai parancsnoktól írásbeli elismerést is kapott. A nemzetőrök legnagyobb részét nem ismertem, mert nekem sohasem volt velük dolgom. Úgy tudom, hogy a hitközségi irodában azokat igazoltatták, akik vidékről jöttek akkor a községbe. Szalmát vittek a szobába, és az őrjárat tagjai is aludtak ott.
Azok közül, akik Csúrogra jártak, Szamek Pétert, Muzslai Ferencet, Patyi Istvánt és Lakatos Józsefet tudom megemlíteni, akik nekem azt mondták, hogy földet bérelnek ott.
Persze ezeknek voltak munkásaik is, de hogy kik, azt nem tudom. Megjegyzem még, hogy Szabadi Istvánt onnan ismerte az őrnagy már előbb, mert egyszer szerb nyelvű iratokat fordított le neki. Hogy honnan vették az iratokat, és hogy mi volt azokban, azt nem tudom.
Ezen nyilatkozatban foglaltak igazságát még egyszer megerősítem.”
Varga plébános ügyében nyilatkozatot írt egy szerb nemzetiségű tanító is, aki a magyar hadsereg bevonulását követően tért vissza Moholra. Elmondta, hogy meglátogatta Varga plébános, aki örömét fejezte ki, hogy túlélte az áprilisi háborút. Kijelentette, hogy tanítóként számít rá. Egy idő után a magyar tanítók megkapták kinevezésüket, de a szerbek nem. Egy napon a plébános és Erdélyi Imre iskolaigazgató ismét meglátogatták a tanítót. A tanító szerbül szólt a fiához, mire a plébános megjegyezte, hogy ezután magyarul kell beszélniük otthon is.
Ezt követően megdicsérte a tanító addigi tevékenységét, mondván, szerinte jobban dolgozott, mint a magyarok. „Ön mostantól fogva magyar tanító lesz, és a magyar gyermekeket teljesen magyar szellemben kell oktatnia!” – mondotta neki.
A tanító erre megjegyezte, hogy a plébánost a jugoszláv uralom idején soha nem érte atrocitás. Szerinte a moholi szerbek tudták, hogy a plébános „nagy” magyar – ti. elkötelezett a magyarság nemzeti érdekei iránt –, de mivel meggyőződését nyíltan képviselte, tudták, kivel állnak szemben, és tiszteletben tartották.
A tanító megjegyezte, ő ezt követően is lelkiismeretesen fog dolgozni, de ne kívánja tőle, hogy áruló legyen, és hagyja őt, hogy szerb maradjon.
A plébános erre – a tanító szerint – megharagudott, és szét akarta tépni a kinevezését igazoló okiratot. Kifejtette, hogy csalódott, mert ő kezeskedett a tanítóért. Azt mondta, hogy még az éjjel a szerbeknek csak 15 százaléka marad Moholon, és a tanító is a kiutasítottak között találhatja magát. A tanító felesége erre sírni kezdett, és azt hajtogatta, hogy a férje nem úgy gondolja, ahogy mondta. Erre a tanító is visszakozott, és azt mondta, valójában a pravoszláv vallásra gondolt, abban szeretne megmaradni. A plébános megenyhült, és kijelentette, hogy a tanító gond nélkül lehet pravoszláv vallású magyar. A tanítói kinevezésről szóló iratot azonban nem adta át neki, hanem magánál tartotta.
Később a tanító elment a plébániára, és elnézést kért. A plébános ekkor átadta neki a kinevezést, és megnyugtatta, hogy nem esik bántódása. A tanító a továbbiakban nyilatkozatában hosszasan fejtegette, hogy 1941 és 1944 között milyen szolgálatokat tett a moholi szerbség fennmaradása érdekében.
A bizottság 1944. november 1-jén, valamint 2-án hallgatta ki Varga plébánost.
A vallatók első kérdése a moholi nemzetőrség megalakulásának körülményeire vonatkozott. A plébános elmondta, hogy 1941 nagyszombatján a plébánián Muzslai Ferenc, Szamek Péter és Szécsényi István tárgyaltak a nemzetőrség megalakításáról. Arról tudott – vallotta –, hogy a szerbektől összegyűjtötték a fegyvereket, de arról nem, hogy kik voltak a nemzetőrség tagjai.
A plébános elmondta, hogy dr. Szabadi fordította a szerb iratokat magyarra. Kijelentette, hogy Csúz őrnaggyal – aki a honvédség bevonulását követően volt a parancsnok, és a plébánián lakott – baráti kapcsolatot ápolt. Elmondta, hogy 1941 áprilisában csupán néhány ember haláláról – a kéményseprőéről, dr. Deutschéról, valamint a szerb kántoréról – hallott. Arról nem tudott, hogy a csetnikeket ki és miért ölte meg. A csúrogi és zsablyai eseményekről hallott, de a részleteket nem ismerte – mondotta.
Elmondta: azt gondolta, hogy a szerbeket Szerbiába internálják.
A kérdésre, hogy miért nem állt ki a moholi szerbek mellett, azt válaszolta: Csúz őrnagy figyelmeztette, hogy ne tegye. Tagadta, hogy a híveknek azt prédikálta volna, hogy ne pártolják szerb szomszédjaikat.
A pap elmondta, hogy szerinte a honvédek a bevonuláskor eleve azt vélelmezték, hogy valamennyi szerb csetnik. Ezt a percepciót a helyi magyarok meg akarták változtatni, de a katonák nem hallgattak rájuk – mondta.
Ezt követően a kihallgatók Adankó Orbán volt községi rendőr vallomásából idéztek, aki azt vallotta, hogy a honvédség bevonulását megelőzően Vukičević jegyző Varga plébánosnak „adta át az összes hatalmat”. Adankó azt is állította: „Varga Lajos plébánost tartja a főbűnösnek, mert nem fogadta meg Popović plébános és Vukičević jegyző tanácsát, hogy a szerbekkel igazságosan bánjanak. Ha Varga plébános akarta volna, fenntarthatta volna a rendet” – vallotta. Varga Lajos erre azt válaszolta, hogy a jegyző a hatalmat a bevonuló magyar csapatok parancsnokának, Tomanek Pál alezredesnek adta át. Ezt követően a jegyző autót kapott, hogy szabadon távozhasson.
A plébános elmondta: nem tudta, hogy a moholiak közül kik jártak Csúrogon az 1942-es razzia idején. Arról, hogy a karhatalom Moholon is razziázni akart, Szabó Zoltántól hallott, aki megakadályozta ezt.
A szerbek munkára való behívásáról, mozgósításáról annyit tudott, hogy azt a községi vezetőség intézte azért, hogy a szerbek ne lázadozzanak. Nem tudta, hogy ki állította össze az internáltak utolsó névjegyzékét.
Ezt követően a plébánost szembesítették a szerb tanítóval. A pap tagadta, hogy olyan kijelentést tett, miszerint a községben csak a szerbek 15 százaléka maradhat.
Arra a kérdésre, hogy miért nem érdeklődött a szerbek nehézségei iránt, ahogyan Zamurović igazgató „védte a becsületes magyarok érdekeit”, azt válaszolta, hogy ezt sajnos elmulasztotta.
A kihallgatáson szó esett az I. világháborús emlékműről, amelyet 1942-ben állítottak fel a nagy háborúban elesett moholiak tiszteletére és emlékére. A plébános kijelentette, hogy nem volt a szoborállító bizottság tagja, és nem vett részt annak megrendelésében. Ezt bizonyítékkal is alátámasztotta, valamint azt is, hogy nem vett aktívan részt a tűzharcos szövetség helyi szervezetének ünnepségén. Nem mondott beszédet, csupán annak liturgiai részében vállalt feladatot, és felszentelte a zászlót.
A plébános védekezése hiábavalónak bizonyult. A hatalmaskodók jóváhagyták, hogy fegyveres őrök kíséretében és jelenlétében Lajos atya utoljára találkozzon anyjával. Zokogva ölelték át egymást: az anya, aki soha többé nem tud fájdalom nélkül a fiára gondolni, s a fiú, aki nem hitte, hogy akaratlanul akkora fájdalmat fog okozni édesanyjának. A találkozást követően 153 hívével együtt őt is meggyilkolták.
Halálhírét az egyház 1945-ben körlevélben erősítette meg.
A vértanúhalált szenvedett plébános emlékét 2012 óta a moholi templomkertben dombormű őrzi, amelynek avatásakor dr. habil. Zakar Péter a következőket mondta:
„Az erényes papi élet, a helyi magyar közösség összefogása vezette őt a vértanúság felé. Varga Lajos jó magyar és példamutató pap volt, ezért kellett vértanúhalált szenvednie szörnyű kínzások közepette. A mai nap arra is emlékezhetünk, hogy a szeretet győz a halál felett, hogy az igazságot mégsem lehet eltakarni. Büszke lehet a Délvidék a számos papi mártírra, és büszke lehet rá Mohol is, hogy olyan kiváló pap szolgálta ezt a közösséget, aki a legdrágább kincsét, az életét adta érte. Azt kívánom, hogy az itt élők, akik ennek a plébániának a hívei, merítsenek erőt Varga Lajos atya életéből, példamutatásából, hiszen mindnyájunk számára világos, hogy ő az igazi példakép.”
