Amikor túlfeszülnek a dolgok, megszületik a feloldásra való igény.
Nem hiába találták ki a decembert. Ebben a hónapban sűrűsödik össze mindaz, amit egész éven át gyűjtögettünk: a szobameleg, az addig kisugárzott érzelmek kavalkádja, az ésszerűség laza hadrendje és a falon függő naptár lapjai. A feltöltődés emberpróbáló feszültsége egyetlen állapotba sül ki: a fájó kimondhatatlanba.
Ezért a nevetés, mint lélektani szempontból furcsa és nehezen meghatározható állapot, és ezért a sírás, mint a nevetést titkon kézen fogó barát, ki így hív: menjünk együtt, hisz egy bugyorból vétettünk, s ennek a bugyornak a neve: túlcsorduló szeretet.
A túlcsordulás természetesen nem a szeretet mértékét, hanem annak élettani mértéktelenségét jelenti.
Néhány sorral feljebb megtört a kimondhatatlanság. Újfent elárult engem, amikor „elszólta magát”. Mintha csak róla beszélve születhetne meg az a rend, melyben alakultunk, és amelynek életfenntartó erejét napról napra mosolyok és könnyek között ismerhetjük meg – amikor a kényszernémaság felszakad, és csendje ujjongva kiáramlik.
Mi tudjuk, hogy a december beszél hozzánk. Sajnos, gyakran nem értjük, mit mond, hiszen ez az időszak a kivárás időszaka. Ugyan ki fordít figyelmet a megérkezést megelőző lépésekre, a kilincsen nyugvó kézre? Számunkra értelmes cselekedetet csak a nyitás és a belépés jelenthet. Arra várunk, hogy az ajtón túl új látvány táruljon elénk, és egy kicsit más színben tűnjenek fel a dolgok. S más színben tűnjünk fel mellettük mi is.
December hónapot, eget vizsgáló tapasztalataik alapján az idő beosztói is nagy becsben tartották, lévén, hogy utolsó. A római naptárban még csak a tizedik volt, később kinevezték tizenkettediknek a zodiákus lassan forgó csillagképei szerint – lám, hogy változnak az idők, még a hónapok is szaporodnak, nem beszélve arról, hogy nem a csillagképek forognak felettünk, hanem mi alattuk. December király lett, a fagyban születettek királya, legalábbis itt, nálunk. Más égöv másmilyen ünnepet jelöl. Furcsa lehet, hogy felettük nem a Fagykirály, hanem a Nyárhozó Uralkodó képe lebeg a Föld azon részén, ahol ennek így kell lennie.
Így kell lennie – akárhogy is van, ez a kitétel nem a puszta létezés egy módját jelzi: így van, hanem annak előre elrendeltségét. Mintha a mi eltökéltségünk szabna irányt annak, hogyan is van, hogyan is lesz minden. Ahogy a csiga is csak azt a pontot választja ki célul, amit el tud érni. Ha odaért, megpihen, illetve ha megpihen, odaért – így kell lennie.
Egyetlen születésnek sincs időpontja. A születésnek pillanata van, általa rögzül minden más, ami tetteinket múlandóságunkhoz köti. A búcsúnak viszont időpontja van, mert életünk elköltött perceinek alapján ítéltetünk. Pillanat és időpont. A kettő között némi különbséget jelent, hogy az egyik előtt nem volt semmi, a másik előtt pedig volt valami, ami alatt el kellett döntenünk – egyesek szerint ez lehetetlen, mások szerint igen könnyű –, hogy azt követően lesz-e valami, vagy ismét csak a semmi.
December ideje a bizonytalanságok sűrítménye. Viszont, ha a bizonytalanságok sűrítményét valamiféle logika szerint bizonyosságnak tekinthetnénk, sokkalta könnyebb dolgunk volna. Mert ama két pont közötti legrövidebb út, ami egyébként járhatatlan, járhatóvá válna. Beláthatóvá.
Mi pedig, belátóvá.
Emberi léptékkel mérve a december a befejezés ünnepe. De a befejezés csak azért lehet vígan ünnepelt parádé, mert utána következik egy új kezdet, ami a befejezést csupán a körforgás egy pontjának tekinti. Vajon lesz egy végső december is? Talán az lesz az igazi, isteni ünnep, hisz utoljára ünnepelni valamit, nem más, mint az elmúlás – nem pusztulás, nem megsemmisülés, de maga a megtérés, megdicsőülés.
Viszont pont ez a „fejezet” az, amelynek titkát inkább távolról megcsodálni, mintsem megtapasztalni szeretnénk. Egyelőre így kell lennie.
Úgy legyen.