Beleunt már nagyon az angyallétbe. Eleinte, pelyhesként, még izgalmasnak találta leselkedni a felhők mögül, figyelni a Földön járók mindennapjait, égi huncutságokkal bosszantani némelyeket. Sose hitte volna, hogy közéjük kerülve más színben tűnik majd fel minden. Ráadásul a nagyra nőtt, esőszagú szárnyak megnyomorították a hátát. Időnként úgy ébredt, mintha tüzes vassal sütögetnék lapockatájt. Reggelente kiült a dóm tornácának faragott kőerkélyére, a pufi puttók meg a szatírarcú vízköpők közé, és a kelő nap sugaraiban szárogatta magát, tollászkodott, ahogy a galamboktól látta. Érzékelte közben az ébredező várost, az illatokat, a neszeket. Ahogy a kikötő felől teherhajó tülkölése nyomja el a sirályok hangját, és csilingelve indul útjára az első villamos. A repülés azért mégiscak szép ebben az egészben – gondolta ilyenkor, a korláttól nekirugaszkodva –, amikor alád kap a szél, a mellcsontok megemelkednek, a hörgőket feltölti a levegő, és szárnyaid kifeszülnek, akár a vitorlák. Előbb csak hagyod, hogy magával rántson a mélység, majd fordul egyet a világ, és kezdődhet a végtelennek tűnő zuhanás.