Százötven éve érkezett meg Szabadkára az első vasútszerelvény. Pontosabban 1869. szeptember 11-én, huszonhárom évvel az első, Pest és Vác közötti vonal megnyitása után. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése és a kiegyezés között a magyarországi vasutakat osztrák és magyar magántársaságok építették, amelyeket az állam különféle kedvezményekkel segített. A kiegyezés évére a magyarországi vasúthálózat hossza elérte a 2341 kilométert.
Az Alföld–Fiumei Vasút egy magyar vasúttársaság volt a 19. században. Vasútvonala 1869–1871 között épült a Nagyvárad–Békéscsaba–Szeged–Szabadka–Eszék vonalon, amelyet az Eszék–Villány szárnyvonal egészített ki, kapcsolatot teremtve a mohács–pécsi vasúttal. A vonal építésének eredeti célja az volt, hogy az Alföld terményeit közvetlenül, a főváros érintése nélkül eljuttassák a fiumei kikötőbe. A vasútvonal tervezése 1862-ben kezdődött. A vasúttársaság 1863. március 29-én kapta meg az engedélyt az előmunkálatokra, augusztusra már elkészültek a tervek, Békéscsaba és Szeged között megkezdődtek a földmunkák. Pénz hiányában azonban többször elakadt az építkezés, csak 1869-re készült el az első szakasz. További két év kellett a többi vonalrész megépültéhez. A vasútvonal Szegednél külön-külön szintben keresztezte az Osztrák–Magyar Államvasút-társaság Pest–Szeged–Temesvár vonalát, de nem volt közös állomásuk. A mai nagyállomás az államvasút-társaságé, míg a rókusi állomás az Alföld–Fiumei Vasúté volt.
A vállalkozás tőke hiányában Eszéknél elakadt. A nehéz gazdasági helyzet arra kényszerítette a tulajdonosokat, hogy 1884 decemberében a vonalat eladják a magyar államnak.
A trianoni békeszerződés a vasútvonalat szétdarabolta, jelenleg Magyarország, Horvátország, Szerbia és Románia területén fekszik, viszont az összes határátmenet járható, a síneket sehol sem szedték fel.
Az építkezést és a vele járó bonyodalmakat Magyar László, a levéltár kutatója írta meg egy tartalmas cikkben. Tanulmányát a következőképpen fejezte be: „Így érkezett el Szabadka… történetének egyik legjelentősebb napjához: a szeged–szabadkai vasútvonal megépítéséhez, melyet minden ünnepélyesség nélkül (!) 1869. szeptember 11-én adtak át a közforgalomnak.” Az ilyenkor szokásos ünnepség elmaradása szemet szúrt Magyar Lászlónak, és ezt egy felkiáltójellel jelezte is. Felvetődik a kérdés: a szabadkaiak tényleg nem értették meg az idő szavát és annak az eseménynek a jelentőségét, amely döntően befolyásolta a város jövőjét?
A 19. században egy-egy város fejlődése a vasúttól függött, és ezzel a szabadkaiak is tisztában voltak. Éveken keresztül minden áldozatot vállaltak, csak hogy vasútvonalat kapjanak. Amikor a több évtizedes küzdelem véget ért, a nagy ünneplés elmaradt, és az első szerelvény csendben, szinte észrevétlenül gurult be a városba. Mi történt?
Valójában a nagy eseményre már 1869 júliusában elkezdtek készülni. Az első levéltári dokumentumok, amelyek közelebb hoznak bennünket a kérdés megválaszolásához, 1869 júliusából származnak, ugyanis ekkor nevezett ki a városi közgyűlés egy bizottságot, előirányzatul szolgálandó némi elvek s szabályok előleges megírása végett. Elnöke Hidegh Árpád főkapitány volt, mellette a hatalmon lévő Deák-párt kiemelkedő tagjai foglaltak helyet: Zomborcsevits Vince, Rudits Mór, ifj. Magyar Imre, Zelits Máté, Guln György, Malassin Jakab, Vukov Pál, Milassin Jakab, Mánits Péter, Kovacsits Ágoston, Vojnits Hajdú Péter, Kuluncsits Jakab és Pál. Guln a gyűlés elején bejelentette, hogy az ünnepség megtartásáról a városi közgyűlés már értesítette a vasúttársaságot. A részletes program a vasúti igazgatóságtól függ, ezért a bizottság csak az ünnepség általános s a körülmények szerint módosítandó tervrajza tanácskozásába véttetni határozatot. Ezután áttértek a lényegre, az ebéd kiviteli módozataira és egy tánczvigalom megrendezésére a megnyitási napon. Az ebéddel kapcsolatban eldöntötték, hogy a meghívott vendégek meghívójeggyel, minden fizetség nélkül, míg a szabadkaiak tíz új forint ellenében vehetnek részt. A jó hangulat megalapozásához 100 üveg pezsgő megrendelését irányozták elő. A táncon mind a vendégek, mind a szabadkaiak díjmentesen vehetnek részt, azzal, hogy akik fizettek a Banketten, előleges és kiváló figyelemben részesítettnek. Mindkét eseményt a színházban tervezték megtartani. A vendégek elszállásolását magánházaknál oldották volna meg.
A szorosan vett vasútmegnyitásra a meghívási jog kizárólag a vasúttársaságot illette meg, de remélték, hogy a kérdés érzékenysége miatt kapcsolatba lépnek majd a várossal is. Mindenesetre összeállították saját névsorukat. A listából láthatjuk, hogy a város mekkora jelentőséget tulajdonított az eseménynek. A meghívottak között helyet kapott minden minisztérium, a királyi kúria, a környező megyék és városok elöljárói, a városban állomásozó tisztikar és természetesen a sajtó. Az egyének közül a listán szerepeltek: Deák Ferenc, Trefort Ágoston, a kalocsai érsek, gróf Zichy János, báró Rudits József, báró Redl Béla, a Pesten komoly karriert befutott szabadkaiak: Manojlovits Emil, Czorda Bódog és Milutinovits Szvetozar.
Augusztusban a második bizottsági ülésen már maga a polgármester, Lénárd Máté elnökölt. Több névvel bővítette a meghívottak listáját, majd név szerint felsorolta a meghívandó újságírókat. Mindenhova virágokat és díszcserjéket rendeltetett, majd zárópontként elfogadta Venczel Alajos vendéglős fejenként ötforintos ajánlatát.
A munkálatok befejeztével a közmunka- és közlekedési minisztérium 1869. szeptember 7-én közölte a várossal, hogy a Szeged–Zombor vasút mátul fogva bármikor leendő megnyitóját megengedi. Trefort Ágoston, a minisztérium részéről kinevezett ellenőrző szerv, az alföldi vasúti bizottmány alelnöke, későbbi kultuszminiszter és a MTA elnöke, az ünnepség megtartását szeptember 16-ára, csütörtökre tűzte ki, majd utóiratban megjegyezte, hogy a meghívottak listáján ott kell, hogy legyen még sógora, Eötvös József kultuszminiszter, Nánay Tamás csanádi főispán és Kecskeméthy Aurél újságíró, aki majd személyesen számol be neki az eseményről. Lénárd Máté polgármester elfogadta az ajánlatot, és megkérte az alelnököt, hogy a döntéséről értesítse a vasúttársaságot.
Szeptember 10-én a vasúttársaság igazgatósága táviratban értesítette Trefortot, hogy a Szeged–Zombor vasútvonalat másnap üzembe helyezik. Mint kiderült, hivatalos ünnepséget csak Szegeden és Zomborban terveztek. Szabadka egyáltalán nem szerepelt terveikben, de nem akadályozták a várost abban, hogy e célból bármikor ünnepélyt rendezzen. Készek voltak, hogy az érdeklődő szabadkaiakat és vendégeiket külön díszvonattal díjmentesen Szegedre és Zomborba szállítsák.
A döntés mellbe vágta a várost, amely a grandiózus ünnepséget 16-ára tervezte. Lénárd polgármester a régi barátjához, Czorda Bódoghoz fordult segítségért. Czorda a hatvanas években a Deák-párt vezéregyénisége volt városunkban. A nevéhez fűződik többek között a vasút, a nyolcéves főgimnázium és a Takarékpénztár és Népbank Rt. megalapítása is. Ekkor már Pesten királyi táblabíróként tevékenykedett. A levéltár megőrizte két táviratát, amelyeket válaszul küldött szülővárosába. Ezekben egyetért azzal, hogy a forgalom érdekei hosszabb halasztást nem engednek, és nem érti, hogy a forgalomba tétel miért zárja ki, hogy az örvendetes esemény alkalmából kitűzött és Szabadka renoméját emelő ünnepélyt megtartsátok. Kérte a polgármestert, hogy küldjétek szét azonnal a meghívókat szeptember 16-ára, aztán még hozzátette: egyébiránt tegyetek belátásotok szerint. Még aznap Több szabadkai lakos aláírással levelet küldtek Mikó Imre közmunka- és közlekedési miniszternek is, azzal a kérelemmel, hogy az ünnepséget öt nappal halassza el. Mikó támogatása azonban elmaradt. A miniszter lakonikusan válaszolt: Tőlem csak a megnyitási engedély kiadása függ, ezt pedig már két nappal előbb megadtam. A megnyitás napjának kitűzése a társulatot illeti, őket kell megkérdezni. A város lehetetlen helyzetbe került, egy héttel a megnyitás után ismét ünnepséget tartani értelmetlennek tűnt, ezért még aznap délután lefújták az egész ünnepséget. Trefortnak küldött levelében Lénárd magyarázkodásra kényszerült: Szabadka közönsége részéről megnyitást ünnepélyesen óhajtotta, azonban a vasúti társulat igazgatósága a megnyitás napját szeptember 9-én, későn tudatta velünk. Lehetetlenné vált nagybecsű vendégeinkhez a meghívókat eljuttatni. Bánatos fájdalmunkban tervezett örvendetes ünnepünk létesítésével felhagyni kényszerültünk.
Csakhogy hátravolt még a feketeleves. Elsők között Trefon Kis József levele, amely szerint: A szegedi első zenekar legkitűnőbb tagjait megnyertük, de miután ezen urak igénye nekünk nem kevésbe kerülend, sziveskedjék a polgármester úr az össz zenekar részére 160 forintot (egy tanító évi fizetése körülbelül 500 forint volt) biztosítani. Választ várok a Vágner kávéházba. Nem ez volt az egyetlen követelés, érkeztek a többiek is, végül az előkészületek összköltsége majd 300 forintra rúgott.
Az ünnepély elmaradása súlyos feszültséget okozott a város és az Alföld–Fiumei Vasút építészeti igazgatósága között. A vasúttársaság szerette volna valahogy kiengesztelni a várost, ezért szeptember 28-án a közgyűlésnek levelet küldtek, amelyben bocsánatot kértek az ünnepség elmaradása miatt. Jóakaratuk bizonyítékául a levélhez egy 2000 o. é. forintos adományt is csatoltak, azzal a megjegyzéssel, hogy azt a legsikeresebbnek tetsző módon és czélra fordítani szíveskedjék. A polgármester elfogadta a bocsánatkérést és a vele érkezett ajándékot. A következő közgyűlésen pedig bejelentette, hogy a város a kapott összeget megtoldja még azzal a 2000 o. é. forinttal, amelyet július 16-án az ünnepség költségeire szavazott meg, és ezzel egy 4000 forintos iskolai ösztöndíj-alapítványt létesít, 6%-os kamat mellett. Mánits Péter városi képviselő továbbgondolta a dolgot, javasolta, hogy az ösztöndíjat kizárólag a technikai pályát választó szabadkai tanulóknak ítéljék oda.
Az alapítólevél 1872. június 1-jén készült el, és Technikus ösztöndíj címmel a város kezelése mellett vezették be a nyilvántartásba. Az ösztöndíjat évente két hallgató kapta, félévenként 60-60 forintot. Figyelemreméltó, hogy a tekintélyes összeg ellenére nem volt minden évben jelentkező, ezért az idővel fennmaradt 1406 forintnyi kamatot a tőkéhez csatolták. Így a tőke 5406 forintra nőtt. A megnövekedett összeg miatt 1892-ben módosítani kellett az alapítólevelet. A hallgatók ezentúl évi 300 forintot kaptak, ha nem folyt be elég jövedelem, a város kikerekítette.
Ahogy minden pénzosztásnál, a technikusi alapítvány körül is rengeteg volt a veszekedés. A legtöbb kritika azért érte a várost, mert nem hirdette meg nyilvánosan a pályázatot, így haszonélvezői legtöbbször a magasabb beosztású városi tisztviselők gyerekei voltak, akik nem is szorultak rá a támogatásra. Az alapítvány az első világháború végéig működött. A támogatottak között számos kiemelkedő szabadkai mérnök nevével találkozunk: Grünfelder Mihály, Grundböck István, Prokesch Imre, ifj. Frankl István, Mamuzsits Pál, Váli Gyula, Bedő Ferenc, Czuczy Emil…
Magyar Lászlónak egy zárójelbe csomagolt felkiáltójele váltotta ki nálam a kíváncsiságot, és indított el a kutatás útján. Egyik kérdés után következett a másik. Most már az a kérdés jár a fejemben: hány alapítvány is működött még a technikusi mellett Szabadkán?