Dr. Pleszkovich Lukácsnak, Szabadka utolsó magyar főispánjának politikai életútja
„A szlávság és a magyarság közti megértésnek és konciliáns együttműködésnek vagyok a híve. E békés együttélés közel husz évi politizálásomnak volt az alapköve.”
A fenti sorokat dr. Pleszkovich Lukács írta saját politikai hitvallásáról a Bácskai Hírlap 1920. december 25-ei számában. A békés együttélés azonban nemcsak húsz évig volt politikájának alapköve, hanem egész közéleti tevékenysége során, a kiegyezéskori Magyarországon ugyanúgy, mint kisebbségben a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban.
De ki is volt dr. Pleszkovich Lukács? A ma már szinte ismeretlen politikus, akinek alig lelhető fel részletesebb életrajza, a maga korában Szabadka és a délvidéki magyarság közéletének nagy alakja volt, az őszirózsás forradalom idején Szabadka kormánybiztos-főispánja. Az I. világháború után elévülhetetlen érdemeket szerzett a Népkör újjászervezésében. 1924 és 1927 között pedig vezéralakja volt a Magyar Párt ellenzékét képező szabadkai magyar politikai csoportosulásnak. Pleszkovich személye azonban nem pusztán csak ezért érdemel figyelmet. Politikai életútja ugyanis egy hullámvasúthoz hasonlatos, amely eszeveszett gyorsasággal elrepít a szédítő magasságokba, majd ugyanolyan sebességgel bukik alá a legnagyobb mélységekbe.
Mielőtt megvizsgálnánk ezt az igen izgalmas életpályát, fontos megjegyezni, hogy Pleszkovich neve a korabeli sajtóban, minden következetességet nélkülözve, több formában is előfordul. Gyakran szerepelt cs-vel, írják ts-sel is, sőt a Magyar Párt lapjában, a Hírlapban néha a Pleszkovics Luka névváltozat is felbukkan. Mi a Pleszkovich Lukács névformánál maradunk, nem pusztán azért, mert ez is igen gyakran előfordul, sokkal inkább azért, mert neve így szerepel a Bajai úti síremlékén.
ÚT A FŐISPÁNI SZÉKIG
Dr. Pleszkovich Lukács 1872. június 18-án született Szabadkán. Szegény földművescsaládból származott, de saját erejéből, tanulással sikerült kitörnie. A gimnáziumot szülővárosában végezte el, azután jogot tanult a budapesti egyetemen, és itt is kapta meg a jogi diplomát. A jogi doktorátust viszont a kolozsvári egyetemen szerezte meg. Tanulmányai befejezése után hat évig fogalmazó volt az igazságügyi minisztériumban. Ezután hazatért Szabadkára, ahol dr. Mukits Simon és dr. Reisner Lajos irodájában joggyakornokoskodott, majd megnyitotta saját ügyvédi irodáját. Már fiatal ügyvédként bekapcsolódott Szabadka közéletébe. Mamuzsics Lázár polgármester híveként harcolt az akkori egyesült ellenzék ellen, amelynek vezetője dr. Bíró Károly és Mukits Simon volt. 1902 májusában az egyesült ellenzék sikkasztás vádjával elérte, hogy Széll Kálmán miniszterelnök tizennyolc évi polgármesterség után felfüggessze hivatalából Mamuzsics Lázárt, majd a decemberben megtartott tisztújító közgyűlésen dr. Bíró Károlyt választották meg a város polgármesterének.
Mamuzsics Lázár bukása után dr. Bíró Károly és dr. Mukits Simon szembekerültek egymással. Dr. Pleszkovich Lukács ekkor csatlakozott dr. Mukits Simonhoz, és a szabadkai Függetlenségi és 48-as Párt egyik vezére vált belőle. 1906. november 13-án Mukits bejelentette a polgármesternek, hogy másnap Függetlenség címmel politikai napilapot indít útjára. Ez az újság a szabadkai függetlenségi párt hivatalos közlönye lett. A főszerkesztő maga Mukits Simon volt, a felelős szerkesztő dr. Fischer Jenő, a párt vezérszónoka, a társszerkesztők pedig dr. Ács Jenő és dr. Pleszkovich Lukács. A lap azonban 1908 júniusában megszűnt. Dr. Pleszkovich közéleti tevékenysége során nagy népszerűségre tett szert a kispolgárság körében, így a siker teljes reményével mérettette meg magát az 1910-es országgyűlési választásokon Szabadka I. választókerületében, természetesen függetlenségi programmal. Végül azonban mindösszesen 80 szavazattal alulmaradt a munkapárti báró Vojnics Sándorral szemben. Politikai tevékenysége során azért harcolt, hogy az elemi iskolákban bevezessék a bunyevác tanítási nyelvet. Később, az impériumváltás után, az új hatalommal szemben Pleszkovics fontos és gyakran használt érve volt, hogy 1918 előtt „liberális nemzetiségi politikát” vallott magáénak, és „a bunyevácot és a szerbet, a volt Magyarországon éppoly jogu polgárnak tartotta, mint a magyart”, ezért cserébe hasonló elbánást várt el a jugoszláv hatóságoktól a kisebbségbe szorult magyarsággal szemben.
Az I. világháború alatt a budapesti hadbírósághoz osztották be katonai szolgálatra. Itt érte 1918-ban az őszirózsás forradalom. A forradalom győzelme után a Károlyi-kormány Pleszkovichot Szabadka kormánybiztos-főispánjává nevezte ki. November 10-én különvonattal érkezett meg Budapestről Szabadkára, és a törvényhatósági bizottság másnap megtartott rendkívüli közgyűlésén foglalta el hivatalát, azon a közgyűlésen, amelyen menesztették dr. Bíró Károlyt. Főispánsága azonban nem tartott sokáig, ugyanis november 13-án este szerb katonákkal teli vonat futott be a szabadkai pályaudvarra. Erre a napra Pleszkovics Lukács így emlékezett vissza egy, a Bácskai Hírlapban 1920. december 25-én megjelent cikkében:
„Midőn 1918. november 18-án [a dátum itt tévesen szerepel – P. Sz.] bevonult a szerb hadsereg Szabadkára, a szerb hadsereg parancsnoka tisztikara élén megjelent nálam a főispáni hivatalban, mint a magyar főispán kormánybiztosnál, és én tisztelgő beszédjükre ezeket válaszoltam:
»A magyar nemzet az okt. 30-iki forradalommal lerázta 400 esztendős osztrák rabláncait. Most már szabad a magyar nemzet.«
»A magyar nép sohasem volt ellensége a szerb nemzetnek. Talán éppen azon pillanatban következett be a magyar nemzet felszabadulása az osztrák iga alól és a szerb nemzet győzelme az osztrák nagyhatalom fölött. Közös volt az ellenségünk és a magyar nép hálára lessz kötelezve a szerb nemzet iránt, hogyha a szerb nemzet e győzelmével segítségre lessz a magyarságnak közös ellenségét mindenkorra lehetetlenné tenni Magyarországon. Nem fordulhatik többet közöttünk az osztrák politika, legyen a szerb nemzet és a magyar nemzet e felszabadulása a két nemzet között igazi testvéri viszony és örök záloga a testvéri viszony megörzésére.«
Azon pillanatban, midőn ezeket mondottam, megvolt a méltó visszhang e szavaimra. De csakhamar felülkerekedett az ellenkező áramlat.”
November 20-án Vladislav Krupežević ezredes, szerb állomásparancsnok a város teljes közigazgatását menesztette, és szerb hivatalnokokat nevezett ki, köztük a város új polgármesterét, Stipan Matijevićet. Az új városvezetés a katonai városparancsnokságnak rendelte alá magát, és nem is tette tiszteletét a magyar kormány szabadkai képviselőjénél, dr. Pleszkovich Lukács kormánybiztosnál. Végül december 4-én Pleszkovichot is leváltották. A főispáni székét Stipan Matijević polgármester foglalta el. Ezzel a lépéssel az utolsó magas tisztséget betöltő magyar politikust is leváltották Szabadkán.
AZ ELLENZÉKI MAGYAROK VEZÉRE
Leváltása után dr. Pleszkovich Lukács visszavonult a közéletből, és a kisebbségbe szorult magyarság kulturális életének szervezőjeként tevékenykedett. Legnagyobb érdeme, hogy a háború után újjászervezte a Népkört és az egyesületet. 1921-ben az ő elnöksége alatt született meg a Népkör új alapszabálya. Fontos szerepet játszott abban is, hogy sikerült a színházterem berendezéséhez szükséges anyagi eszközöket előteremteni. A Népkör azonban nemcsak kulturális központ volt, hanem a magyar politikai szervezkedés egyik szabadkai fellegvára is. 1922. január 29-én a Népkör nagytermében mintegy hétszázan gyűltek össze, abból a célból, hogy megalakítsák a délvidéki Magyar Pártot. Az értekezletet dr. Pleszkovich Lukács nyitotta meg, de hangot adott azon véleményének, hogy a magyarság politikai szervezkedését még nem tartja időszerűnek. Szerinte a magyarságnak nem kellene politizálnia, csak a kultúráját szerveznie és erősítenie. Közben pedig azt az országos politikai pártot kellene erősíteniük, amely a legtöbb támogatást nyújtja a kulturális törekvéseknek. Az értekezleten Pleszkovich kifejtett aggályai ellenére indítványozták, hogy kezdjék meg a párt alakuló nagygyűlésének előkészületeit, és készítsék el a részletes pártprogramtervezetet. Az Országos Magyar Párt meg is alakult 1922. szeptember 17-én Zentán.
Dr. Pleszkovich Lukács 1922 augusztusában lemondott a Népkör elnöki tisztségéről, majd visszatért a közéletbe. A Bácsmegyei Napló 1924. november 27-ei száma adott hírt arról, hogy dr. Pleszkovich Lukács híveivel együtt „frontot csinál a magyarság politikai szervezete ellen s nyiltan megkezdi az agitációt a Magyar Párton kívül, vagy a Magyar Párttal szemben állók választási akciója mellett”. Pleszkovich mozgalmának, amelyet a korabeli sajtó egyszerűn csak „ellenzéki magyaroknak” nevezett, a központja Szabadkán volt, és szavazóbázisát a város magyarsága adta. Az ellenzéki magyarok és a Magyar Párt nagy összecsapására az 1925. február 8-án megtartott parlamenti választáson került sor, a szabadkai választási körzetben. Az ellenzéki magyarok a Demokrata Párttal szövetségben, míg a Magyar Párt jelöltjei önállóan próbáltak meg mandátumhoz jutni. Pleszkovich Lukács kormánybiztos-főispáni kinevezése mellett ezen a választáson érte el legnagyobb politikai sikerét. A szabadkai körzet hat mandátuma közül kettőt a demokraták szereztek meg, mégpedig Milan Grol és Pleszkovich, ellenzéki magyar programmal. A többi mandátum a radikálisokhoz került. A Magyar Párt katasztrofális vereséget szenvedett. A választásokon összesen 11 059 szavazatot szerzett, ami azt jelentette, hogy a párt nem jutott be az országgyűlésbe. Szabadkán mindösszesen 986-an voksoltak a Magyar Pártra.
Pleszkovich parlamenti mandátuma azonban nem tartott sokáig, ugyanis 1927. szeptember 11-én újabb parlamenti választást tartottak az országban. Az ellenzéki magyarok ezen a megmérettetésen önálló listát állítottak a szabadkai körzetben. Pleszkovich ugyanis szakított a demokratákkal. A szakítás okairól kiáltványt is megjelentett, amelyben arról adott tájékoztatást, hogy „a demokrata párt milyen lehetetlen módon bánt el a magyar szavazópolgárokkal”, és felrótta a szabadkai demokraták vezetőinek, hogy a „járásokban, ahol pedig még szláv lakosság sem él, szerb jelölteket állít”. Az ellenzéki magyarok önállóan mérettették meg magukat, míg a Magyar Párt a Radikális Párttal állított közös listát. A választáson a szabadkai körzet hat mandátuma közül négyet a Radikális Párt és a Magyar Párt közös listája szerzett meg, kettőt pedig a Demokrata Párt. A választás nagy vesztese dr. Pleszkovich Lukács volt, akinek a listájára mindösszesen 615-en szavaztak a választókerületben, így mandátumát elvesztette. Pleszkovich a legtöbb szavazatot Szabadka városában kapta. Szabadka I. járásában 343-an, míg Szabadka II. járásában 138-an szavaztak rá. Kanizsán azonban mindösszesen 6-an tartották érdemesnek, hogy szavazatukat Pleszkovich listájára adják le, de nem volt rózsásabb a helyzet a választókerület többi részén sem. Zenta városában 32-en, a Zentai járásban 24-en, míg a Topolyai járásban 72-en szavaztak rá. A súlyos választási kudarc után Pleszkovich Lukács végleg visszavonult a közéletből. Sajnos azonban 1927-ben nemcsak Pleszkovich politikai pályája, de földi pályafutása is véget ért. November 22-én hirtelen, agyvérzés következtében elhunyt.
November 25-én kísérték utolsó útjára. A ravatalnál tiszteletét tette többek között dr. Nagy Ödön, a Magyar Párt tartománygyűlési képviselője, Dušan Manojlović, Szabadka főispánja, Dragutin Stipić, Szabadka polgármestere és Jovan Garić, a gimnázium igazgatója. A Népkör nevében Szántó Róbert mondott búcsúbeszédet, aki az elhunyt Népkörben elért érdemeit méltatta.
„Te eltávozol drága halottunk, de a neved nem csak abban a kulturintézményben, amelyet létrehozni segítettél, de azon tul is örökké élni fog. Amikor láttad, hogy kész a Népkör impozáns épülete, amelyben a magyarság összetalálkozott, csendesen visszavonultál az indulathullámok elől. Mi tudjuk, hogy a családnál nagyobb veszteség érte az összmagyarságot váratlan haláloddal” – mondta Szántó Róbert.
A búcsúbeszédek után a gyászolók elkísérték az elhunytat utolsó útjára, miközben „a Postanszka uccai gyászházból a postaépületig sorfalat állott a tömeg a gyászmenet előtt”. A Strossmayer utcától a Bajai úti temetőig vezető úton „ezrek előtt haladt el a halottas kocsi”. A Hírlap szerint a szabadkai magyar közélet nagy alakjának temetésén közel háromezer ember vett részt. Síremléke ma is megtalálható a Bajai úti temetőben.
