– Megtervezzük az idei évünket – mondta a férjem. Lelkesen csillogott a szeme. A számítógép előtt ült, és egy táblázatba irkált. Akkoriban én még nem nagyon értettem a számítógépes programokhoz. Nem volt világos számomra, miért nem lehet egy papírra írni, amit szeretnénk, de nem mertem mondani.
– És mik a tervek? – kérdeztem.
– Mindkettőnknek jót tesz egy-egy ösztöndíj. Te is pályázol egyre, és én is, ha szerencsénk van, megkapjuk. Kutatunk, írunk kint. Persze meglátogatjuk egymást.
– Az volt a terv, hogy gyermeket szeretnénk – mondtam én.
– Persze, ez nem is változott. Úgy gondolom, legjobb lenne akkor dolgozni az ügyön, amikor te hazajössz majd. Te mész ki először, utána én, a kettő között hagyunk időt, mondjuk két hónapot.
Minden a tervek szerint alakult, be is adtuk a pályázatokat, meg is kaptuk mindketten.
– Remek – mondta a férjem. – Te kezdesz Franciaországban. Én folytatom Ausztriában, Bécsben.
Július elsején álltam a pályaudvaron, és integettem a férjemnek. Már kisbabát vártam.
– Jól van, most már mehetsz haza – mondta a vonatablakból. – Nem szeretem a könnyes búcsúzási jeleneteket.
Hazaindultam, a lakás üres volt. Már rögtön hiányzott a férjem.
Eleinte még naponta hívott, aztán már nem. Egy e-mailt kaptam:
– Mi lenne, ha meglátogatnál? 15-én gyere a 12.15-ös vonattal.
– Jó – válaszoltam, és gyorsan csomagolni kezdtem.
A férjem már a pályaudvaron várt.
– Kimegyünk Schönbrunnba, aztán megismered az itteni barátaimat, estére sörözést szerveztem.
– Nincs kedvem sokáig fenn maradni – mondtam. – Vigyázok a babára.
– Egy kis sörözés neked sem árt, még ha nem is iszol most.
Schönbrunnba félig sötétedéskor értünk ki. Már alig voltak turisták.
– Táncolsz nekem? – kérdezte a férjem a parkban. – Szeretem nézni, ahogy táncolsz.
– Persze – mondtam, bár féltettem a babát nagyon.
Ahogy visszaértünk a szállásra, ott ült a bárban egy nő. A nőn minden nagy volt, barna haja fenékig ért, nagy bociszeme és nagy szája, pedig akkor még hírből sem ismertük a botoxot.
– Ő Szilvi – mondta a férjem. – Ismerkedjetek meg, az itteni legjobb barátom.
Szilvi lebiggyesztette az ajkait, miközben kezet nyújtott.
– Szióka – mondta. Csak annyi ideig tartotta a kezét a kezemben, amíg muszáj volt. – Nagy szerencséd van a férjeddel – mondta. – Okos, intelligens pali, és milyen helyes – olyan pillantást lövellt rá, amitől én jöttem zavarba.
A férjem állta a tekintetet, úgy hatott az egész jelenet, mintha én és a baba ott sem lettünk volna.
– Szilvi megtanított öltözködni is – mondta a férjem. – Kijárunk a bolhapiacra, vettünk nekem tíz pár cipőt.
– Rá is fért a gondoskodás – tette hozzá Szilvi. – El volt hanyagolva szegény.
Nem mondtam semmit, de csodálkoztam. A férjemnek egy cipője volt mindig. Fekete félcipőt kért, mást nem is vehettem volna neki.
– Aztán a piac után ittunk egy sex on the beach koktélt – folytatta Szilvi –, isteni volt.
– Na jó, én elmegyek aludni – mondtam. – Mikor jössz? – kérdeztem a férjem.
– Hamarosan – válaszolta.
Aztán teltek az órák a szállodai szobában, és nem jött a férjem. Az arany nyakláncomat szorongattam, amelyet még apától kaptam.
– Bárcsak élne apa – gondoltam. – Ő megoldaná ezt is.
Tizenöt év távlatából felrémlett apa boldog arca.
– Kislányom – nyitott be a szobába apa. Kezében egy utalványt szorongatott. – Nézd csak, lehet menni Bécsbe, és ezért az utalványért aranyat adnak a Tabor strassén. Veszünk neked egy szép nyakláncot. Van kedved múzeumba is menni?
Nagyon megörültem.
– Persze, apa, nézzük meg a dinókat, aztán irány a bolt.
Így is lett.
– Na, melyik lánc tetszik, kislányom? – kérdezte az ékszerboltban apa.
– Nézd, apa, az a lapos. Nagyon menő.
Meg is vettük a láncot, azt lett a kedvencem. Aztán leültünk a bécsi Duna-partra, elővettük a szalonnás konzervet, és kenyeret ettünk szalonnával. Boldogok voltunk.
Csak az óra tiktakolása volt a jelenben. Nem a boldogság. Közben a baba megmozdult a hasamban.
– Óh, drágaságom – beszéltem a babához. – Mi lesz így velünk, Apád sehol. De tudod, mit? Megoldunk mi mindent ketten, úgy, ahogy apával is megoldottunk.
Ekkor valahogy megnyugodtam, és csomagolni kezdtem. Írtam pár sort is, hogy hazamegyek. Már kész voltam mindennel, hajnalodott. Betoppant a férjem.
– Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte.
– Csomagolok, hazamegyek. Én itt, úgy látom, felesleges vagyok.
– Eszedbe ne jusson! – mondta a férjem. – Ennyire fáj neked, hogy jól érzem magam Szilvivel, amikor te a te állapotodban semmire sem vagy képes?
Maradtam.
– Anya – mondta húsz évvel később az egyetemista fiam. Jóképű, okos fiatalember lett belőle. – Tudod, a Zsombor most kint tanul Bécsben. Most írt a csetben, menjek ki hozzá. Meglátogathatom? Nem is értem, anya, olyan sokfelé utaztunk, csak Bécsben nem jártunk, pedig az közel van.
– Persze, menj. Érezd jól magad, egyél-igyál finomakat majd kint!
– Jó, akkor megrendelem a vonatjegyet. De nem válaszoltál, miért nem voltunk Bécsben sohasem együtt?
– Ez egy hosszú történet, majd elmesélem, két évvel azelőtt történt, hogy apád végleg elment. De most koncentráljunk inkább arra: hol fogtok lakni? És mit szeretnél megnézni Bécsben? Gyere, nézzünk utána, drágaságom.