A Muraközi utcában, egy kertes házban lakott Weöres Sándor és felesége, az ugyancsak kiváló költő Károlyi Amy. 1972-ben költöztek oda. Egy alkalommal Tóth Éva költő és műfordító barátnőm vitt el hozzájuk Eliseo Diego kubai költő társaságában. Éva fordította a verseit, és egyik költeménye szerepelt az Embernek fia című spanyol–latin-amerikai első önálló estemben. Nagyszerű este volt.
Távozáskor valamelyik kerti fáról leszedtem egy darab kérget, beletettem egy papírba, és ráírtam, hogy Weöres Sándor fájáról való, 1980. november 10. Emléket akartam elvinni magammal, valamit, amihez jártában-keltében köze lehetett.
Annyira szerettem a verseit, olyan csodának hatott, hogy náluk lehettem. Ott ültem a nappali szalonjukban, tisztelettudóan, Weöres és Károlyi Amy társaságában, és hallgattam őket. Igaza volt Jancsó Adrienne-nek, amikor a vele való első találkozásunkat emlegette, s a viselkedésemet jellemezte: most is úgy éltem meg ezt a helyzetet, mint egy kislány. Nem tehetek róla, így hat rám az ilyenféle találkozás, ilyen vagyok azokkal, akiket nagyon tisztelek. Ültem Weöreséknél megilletődve, csodálkozva, álmélkodva… Szeretem okos emberek beszélgetését hallgatni, soha nem akarok feltétlenül, okoskodva bekapcsolódni egy társalgásba. Irodalomról, fordításról volt szó. Weöres általában megrendelésre fordított. A minap olvastam egy tréfás történetet, amelyet Sumonyi Zoltán költő, a Rádió hajdani irodalmi szerkesztője tett közzé. Weöres Sándor 1978–79 táján kapott egy Rusztaveliről elnevezett nagy grúz kitüntetést a fordításáért. Zoltán a Társalgó műsor számára akart egy anyagot, s kiment hozzá, hogy beszélgessenek erről. Az interjúnak kétszer futottak neki, mert először Sándor elmesélte, hogy: Szabó Lőrinc hozta a fordítandó anyagot, a mintegy ezersoros grúz eposzt, mert mint mondta, utálta, és közölte, hogy „fordítsam le, mert nekem úgyis mindegy”. És akkor Sumonyi kérte, hogy Sándor, ezt vegyük fel újra a Szabó Lőrinc-komment nélkül. Weöres ismét hozzákezdett angyali nyugalommal a történethez: „Szabó Lőrinc nem is utálta annyira az egészet, mint én.”
Weöres a történet szerint öltönyben, nyakkendőben ült ott a fogadószobában. Amikor én először jártam náluk, akkor is a kanapé sarkán, öltönyben, nyakkendőben ült, mint egy kis manó. Késő este búcsúztunk, kikísértek bennünket. Akkor tettem el azt a bizonyos kis fakérget emlékbe.
Nem sokkal később az Egyetemi Színpadon megbízást kaptam a Hétfői irodalmi estek megszerkesztésére. Az első estet a Nyugat harmadik nemzedékének szenteltük. A nemzedéktársak, Jékely, Radnóti, Kálnoky, Csorba Győző, Vas István, Rónay György írásai mellett Weöres verse is elhangzott a harmadik nemzedékről. Ezen az esten Jancsó Adrienne is szerepelt, de a híres Harmadik szimfóniát én mondhattam el. Ez Weöres nagy verse, s Adrienne nem ellenkezett, hagyta, hogy elmondjam. Hálával tartozom ezért. Ott ült a nézők között Weöres és Károlyi Amy is. Erre az előadásra Török Tamás rádiórendező, aki barátságban volt Weöressel, készített fel, sokat beszélgettünk a versről.
Szerkesztői tervem szerint az est végén a nemzedék tagjai közül, akik megjelentek, feljöttek a színpadra, és felolvastak a műveikből. Amikor telefonáltam Weöresnek, s meghívtam, felkértem az estet záró vers elmondására is, meghallgatott, igent mondott, de kedvesen jelezte, hogy Amy is a nemzedékhez tartozik, és kérte, ő is legyen benne a műsorban. Megható volt, ahogy a nagy vörös függöny elé kézen fogva kijöttek, és a színpadi fényben zavartan hunyorogva felolvasták egy-egy versüket. Weöres Sándor mindig olyannak tűnt, mint egy bájos gyerek.
Miután meghallgatták a sorozatom első műsorát, a Csak ami elemi, az maradandó című egyetemi színpadi estet, kicsit közelebb kerültem hozzájuk. A Harmadik szimfónia elhangzása után dedikálta nekem néhány könyvét: A teremtés dicsérete, a Hideg van, A kő és az ember, a Harmincöt vers, Az ének árnya őrzi aláírását: Havas Juditnak Szeretettel, barátsággal Weöres Sándor. Idősebb fiamnak, Miklósnak dedikálta a Ha a világ rigó lenne kötetet. Nagy kincsként őrzi azóta is.
Gyerekműsoraimba is többször eljött velem. Először Dorogi Zsigmond, a Rádió irodalmi osztályának vezetője segített a meghívásban. A Ha a világ rigó lenne című műsoromat nagyon szerettem, most is szívesen előadom, ha meghívják, mert nagyon kedvesek, ritmikusak azok a versek, amelyek, tudvalevő, nem kifejezetten gyerekeknek íródtak. Domokos Mátyás válogatta a Magyar etűdökből meg a Harminc bagatellből, amikor Weöres Sándor, mint más költőtársa is, szilencium alá kényszerült. A kiválasztott verseket a Ha a világ rigó lenne és a Bóbita című kötetekben tették közkinccsé. Weöres egyébként köztudottan nemigen szerette a gyerekeket.
Egyszer az én kérésemre is eljött a Váci Utcai Általános Iskolába. Felhívtam telefonon, és elvállalta a találkozót. Amykával is beszéltem, ő csak azt kérte, hogy ha vége a műsornak, mondjam meg a taxisofőrnek, hogy egyenesen a Muraközi utca 10.-be kell mennie. Azt is a lelkemre kötötte, feltétlenül közöljem a sofőrrel, egy kocsma előtt sem állhat meg.
Nem is gondoltam arra, hogy Weöresnek ez a gyöngéje. Legendák keringtek arról, hogy amikor tatarozták a házat, akkor – irodalmi körökben mesélték talán – megbeszélte a munkásokkal, hogy milyen italt vigyenek neki; az ablakból egy kosarat leengedett a pénzzel, majd a zsákmánnyal felhúzta. De ahogy az első találkozásunkra emlékeztem, csendes volt, s mint egy mosolygó Buddha ült egész este a kanapén.
A Váci utcában verset is mondott, a Macskaindulót. Hihetetlenül magas hangon beszélt, szinte fejhangon, s tán ezért, amikor elkezdte, „Kurrogj, kurrogj, kormos macska…”, mi tagadás, a gyerekek hahotáztak. Mivel alacsonyabb volt nálam, mögé álltam, és integettem, hogy nyugalom. Szerencsére ő nem vette észre. Átszellemülten mondta a versét. Nem beszélgetett szinte senkivel, mosolygott, a gyerekektől távol tartotta magát. Aztán taxi és haza, Amyka intelmei szerint. Nagy megtiszteltetésnek éltem meg minden egyes hasonló találkozót a pódiumon.
Az őt körülvevő irodalmi szerkesztők, irodalmárok nagyon sokat tettek azért, hogy ne csak gyerekköltőként ismerjék, hanem a felnőtt olvasóközönségnek szánt írásait is, drámáit is elismerjék. Domokos Mátyás, Kenyeres Zoltán, Lator László, valamint Csernus Mariann színésznő is, aki előadta a nagyszerű Psychét.
Weöres személyisége különös volt, nem nagyon érdekelték az irodalmi élet zörrenései; nem panaszkodott. A mai magyar irodalomban, a 21. században, az alkotók közül sokan szeretnek beszélni a mellőzöttségükről, valós vagy vélt sérelmeikről, de ő csak a belső tájakkal foglalkozott. Világéletében csodagyerek maradt. Gondoljuk el, milyen nagy dolog, hogy a 16 éves Weörestől engedélyt kért Kodály Zoltán az Öregek című vers megzenésítésére. „És néha, hogyha agg kezük / játszik egy szőke gyerekfejen, / tán fáj, ha érzik, / hogy e két kézre, / dolgos kezekre, / áldó kezekre / senkinek sincsen szüksége többé.”
Honnan tudta ez a gyerekember, a még kamasz, mindezt érezni, megfogalmazni… Másként gondolkodott és élt; az alkotás mindennapos volt számára, amit gondolt, leírta, ez foglalkoztatta, s nem az irodalmi torzsalkodások, helyezkedések.
Amikor a Nyugat harmadik nemzedékéről Valóság és álom határán címmel könyvet írtam, Jékelyvel a középpontban, akkor derült ki számomra, hogy fiatalon Weöres nagy irodalomszervezőként tevékenykedett. Senki nem gondolta volna róla. A költők levelezéséből derült ki, amit Kiss Tamás és Takács Gyula is közreadott, miként intézkedett Csöngéről, Pécsről; megírta, hogy hol alakult szerkesztőség, kerület, utca, házszám, ajtó pontos megjelölésével, és jelezte, oda lehet vinni a verseket. Vagy megírta a barátainak, a Rádióban felvétel van, és megkérte Kálnokyt, hogy olvassa fel az ő verseit is, mert neki nem áll módjában feljönni Csöngéről, Pécsről. A vers születése címmel doktori disszertációt írt, 1939-ben doktorrá avatták. Ezeket a tényeket kevesen tudják róla. Szemlélődött, kívül mindenen, kisfiúként; lehet úgy kívül lenni, hogy valaki a sajátos belső világában él, amely sokkal fontosabb számára. Ő így élt, gondolom.
Jandó Jenő zongoraművésszel bemutattuk néhány évvel ezelőtt a Weöres-műsoromat „…remegő gyöngy közt aludtál…” címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kenyeres Zoltán professzor vezette be. (Témavezetőm az ELTE-n a doktori iskolában.) A műsor mottóját, amely két- vagy négysoronként többször is elhangzott az estben, az Önkarikatúra szolgáltatta:
„Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg? / Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg. / Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon. / Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.”
Ez a vers adta a műsor alapját, mert ilyennek láttam Weörest. Tudvalevő, a földbirtokos, katonatiszt apa nem tartotta sokra, mert látta, hogy a csenevész gyerek nem lesz követője sem katonaként, sem gazdálkodóként. De édesanyja, aki művelt polgárcsaládból származott, nagyon pártolta, támogatta a fiát. A Buba éneke sorai számtalanszor eszünkbe jutnak, talán az egyik legszebb vallomás az anyaszeretetről:
„Ó ha cinke volnék, / útra kelnék, / hömpölygő sugárban / énekelnék – /minden este / morzsára, búzára / visszaszállnék / anyám ablakára.”
A vallomásos műsoromba beszerkesztettem verseket a Harminc bagatellből és a Magyar etűdökből, közéjük Jandó Jenő Bartók Gyermekeknek című műveiből válogatott, hogy játékos átkötés legyen az elhangzó versek között. Természetesen a Harmadik szimfónia is elhangzott. Bartók-siratók szólaltak meg a vers tételei között. A Harmadik szimfónia azért volt fontos, mert mondanivalójában minden benne van, ami a ma emberének szól. Igaz, 1936-ban írta, s Várkonyi Nándornak elküldve megjegyezte, ő csak leírta a sorokat a magyar nyelv zeneisége, szépsége miatt… De ebben a versben komoly tanítások hangzanak el:
„Ne kérd a veremtől jussodat. / Te vagy a vadász és te vagy a vad / s távol, a hatalmas: az is te magad.”
Igen, minden vagyunk. A küzdők, a célra törők, az elbukók.
„– madárka sír, madárka örül – / piros gerendák közül kidagadva / tág szemmel nézel magadra.”
És a magányosok is!
Tehát Weörest szabadon idézve, így született ez a vers. De csak aki ilyen nagy költő, csak annak születik a tollából ilyen remekmű. A többi a Te dolgod, kedves olvasó. Fogd föl, fejtsd meg, érintsen meg – Ő csak megírta, figyelmeztetőleg…
„Ki egét elhagyta, lássa: / habos örvény a lakása, / fedelének éj az ácsa, / sötétség a kalapácsa.”
Mint egy álom, nekem ez a világom, hogyha elhagyom, a semmibe, a sötétbe, a felfoghatatlanba zuhanok. Kergethetem a megváltást hozó fényt odakint, hívhatok külső hatalmakat.
„Jégszirmos hegyeken át, / csatakos völgyeken át / kérlelem, keresem: / ápolná kegyesen / sápadt kis mécsesem fénysugarát.”
De rá kell ébredjek, rá kell döbbennünk a valóságra, a belső csönd adja a felismerést:
„Hasztalan üldözöm zajban, csendben, / nem érem el soha: itt van bennem, / […] vézna, ijedt fény, mégis beragyogja / a végtelen tükör-palotát.”
Weöres verse olvastán alapigazságot érthetünk meg: a megoldásokat hiába keressük kint, mert magunkban hordjuk a fényt. Mindig szívesen elmondom ezt a nagy verset, mert előadóművészként feladatomnak érzem, hogy segítséget nyújtsak a hallgatóságomnak ezekkel a Weöres Sándor-i gondolatokkal a mindennapok megéléséhez.
A kő és az ember is ezért fontos költemény számomra… amelyet – örökké hálás vagyok érte – dedikált is nekem: „Rejtőzködnöm nem lehet. / Elmentem a kősziklához, / ráhullattam könnyemet. / Szólt a szikla: / én is égek, szenvedek!”
A tanítás? Az erőszak nem változtat semmin, de ha megmutatom az emberi arcomat, az igen. Akkor minden megtörténhet. Akinek erre füle van, átéli, s egy-egy segítő költői gondolattal a fejében, a szívében él tovább. Nemegyszer hallom estek után: olyan fáradt voltam, amikor megérkeztem az estre, most feltöltődtem, kipihentem magam.
„Megszólal a kimondhatatlan, de csak a te szívedben.” A harmincas években született A teljesség felé című Weöres-mű is alapmű számomra: „Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét. / Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán.”
Aki pódiumról tanít, annak hitelesnek kell lennie.
Ha A teljesség felé című művet olvassuk, aha élményünk van… mi is így gondoltuk, csak éppen nem tudtuk megfogalmazni. Bölcsebbé válhatunk Weörest olvasva:
„Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted” – írta A gondolatok visszája és színében. Sokszor elmondom magamnak, amikor sötétebben látom a világot.
Nem csak a bölcselkedő verseit érdemes olvasnunk. Nemigen szokták tudni, hogy írt szerelmes verseket is, mint ahogy azt sem, hogy botránykeltőket – Antik ecloga – és erotikus költeményeket is: Psyché, Grancorn lovag címmel.
S milyen a szerelem Weöres Sándor világában? Milyen jó lenne, ha a fiataloknak magyar-, osztályfőnöki vagy erkölcstanórán megtanítanák a tanárok a Négy korált, különösen a IV.-et mint az igaz szerelem összefoglaló magyarázatát:
„Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám, / tökéletesen értelek. / Míg éltem, nem érthettelek, / annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd, / persze nekem is: két bolond. / De ha most kérdezel, / gömbölyű csöndem felel. / Segítőn átölel, / ne is hiányold a beszédet. / Ezernyi szóval mit adhatnék? / magamét, nem tiédet.”
A poétikusság gyöngyszeme minden sora; elbűvölő költői megfogalmazása két ember egymáshoz való viszonyának. A szerelem lényege a gömbölyű csönd, az ölelés, az önátadás misztériuma.
A szabadság, a belső szabadság elérése, megőrzése, mindenek fölött való fontossága Weöres olvasásával tán hihetőbbé válik és meg is adatik.
„Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. / Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén fölötti.”
Hányszor segít ez a mondat akár a lenézők, kritizálók, kellemetlenkedők elviselésében. Fontos üzenetnek tartom. Olyan, mint egy terápiás mantra. Átvitt értelemben életmódtanács is lehet mindnyájunknak.
„Csak játék, mondja dalomra a kortárs, / s a jövő mit se szól rá, elfeled. / Verseimet ajánlom a falaknak, / úgy írtam ahogy nekem jólesett.”
Amikor az ember irodalmi anyaghoz nyúl, akkor saját magát újrafogalmazza a műveken keresztül. Igen, vallom, hitelesen, pózmentesen, elfogadóan érdemes élni. És a műsoraimban ha meghallják, megértik a költői üzeneteket, azokat, amelyeket Weöres Sándorral közvetítek, tán azt is elhiszik, megváltozhat az életük. Úgy legyen.