Térdig állt a vízben. Tavasz volt, a fecskék éppen akkor érkeztek meg. A világ összes fecskéje ott röpködött a víz fölött. A folyó áradt, habosított szennyet, műanyag flakonokat, miközben ágakat, valamint reménykeltő fényeket szállított dél felé. Meg egy csomó papírlapot, melyeket véletlenül éppen az ő kezéből tépett ki a hamarjában kerekedett szél. A műanyag flakonokkal és reményteli fényekkel tarkított vízfelületre szórta őket.
Néhány nappal azelőtt egy novella talált otthonra a most éppen úszkáló papírlapokon. Furcsa sorsa ez egy történetnek. Szinte még meg sem születik – hisz még nem olvasta senki, csak az, aki írta –, és nemsokára bele is fullad saját mélységeibe.
De ekkor még nem veszett el semmi.
Ott állt, már combtőig a folyóban, látta, hogy a távolodó fehér lapok egyre furcsábban viselkednek, átadva magukat a vízáramlás fizikai törvényszerűségeinek, amelyek épp az ő mozgásuk által válnak láthatóvá. Még idézni tudta, ami ezeken az oldalakon áll. De mely oldalakat mentse ki? Mintha egy pincér egy szétszaggatott étlapot tolt volna az orra elé: tessék választani. De a választás nem volt egyszerű. Ugyanis a betűk, a szavak lassan összemosódtak, ő viszont, ismerve az eredeti történetet – amely most tetszőleges rendetlenségbe helyezve egy új értelmetlenséget kapott –, szembesült azzal, hogy eredeti történet nincs, a világon minden, minden, egyetlen nagy csúsztatás.
De leginkább a folyó az.
Nem mese és nem valóság, hanem egy örök változó abban az egyenletben, amit azért nem érdemes megoldani, mert annak eredménye is örökké változik.
Közben a különféle ábrákat égre rajzoló fecskerajok, mint valami könnyűbombázók, támadták a lapokat, és magasról leszarták őket.
Ekkor már érezte, hogy háború lesz. Nem az első, és nem is az utolsó. Kettőt lépett előre, és már nyakig állt a folyóban, miközben egy tízkilós ponty és egy hatvankilós harcsa súrolta a testét. Kisvártatva elvadult, tűfogú keszegek raja jelent meg s vette körül. Háború lesz. Felnézett, s látta, hogy szürke fosógémek és fekete gólyák sötétítik el az eget közvetlenül a folyó felett. Kifeszített szárnyakkal közeledtek, mint akik csak a túlparti békákra vadásznak. De annyi béka, amennyi ezeknek a hosszú csőrűeknek elég lett volna, errefelé még sosem volt. Ahogy fekete gólya sem.
Még kettőt lépett. Háború van. Nem az első, és nem is az utolsó, édes Jóistenem. Ezt már nem mondta, inkább szótlan imájába próbálta foglalni, amíg az orra még kinn volt a vízből. Azután az egyre sűrűbben hulló ürülékbombák elől alámerült.
Először a tízkilós ponttyal barátkozott össze, mielőtt megitták volna az áldomást. Majd az elvadult, tűfogú keszegek rajongták körül, de erről ő már mit sem tudott.
A hatvankilós harcsát, jóval lejjebb, egy helybéli halász fogta ki, és miközben barátaival ünnepelt, fennhangon szidta azt a felelőtlen marhát, aki a városnál egy rakás papírt dobott a vízbe.