Testvér, testvér, neked miért nincs testvéred? – kérdezték tőlem a lányok a napköziben, vagyis napejben, ahogy akkor hívtuk. A gyermekmegőrzőben, ahol a mindig 16 óráig tartó hivatali munkaidő lejártáig őriztek bennünket a tanárok alsós általános iskolás korunkban.
Igen, mindenkinek volt testvére, csak nekem nem. Igaz, a legjobb barátnőm bátyja 16 évvel idősebb volt, már majdnem felnőtt. De Barbinak igazi testvére volt, öccse, aki gördeszkázott, és lehetett pátyolgatni is, mert ő volt a kicsi.
Mindig azt képzeltem, bátyám van, kettővel jár felettünk a suliban, külsőre tiszta apám. Megvéd engem, aztán, ha kicsit nagyobbak leszünk, házibuliba visz, és a barátja lesz az első szerelmem.
De nem volt sehol a testvérem.
A másik gyerek, a másik gyerek – ismételgette apám a kórházban, amikor már ette a testét a rák. Másik gyerek? – kérdeztem vissza, de nem mondott mást. És akkor elkezdett összeállni minden. Az elharapott félszavak. A rokonok fura félmondatai. Az utalások arra, hogy én nehezen lettem, nagyon. Sokat vártak rám. Mintha tehetnék róla. Anyádnak volt az a szép steppelt pongyolája – mondta egyszer a nővére. Azt hordta mindig, amikor téged várt – folytatta –, és egyszer, amikor meglátogattam, arra érkeztem meg, hogy széttépkedte a pongyoláját. Miért? – kérdeztem én. Mert félt, nehogy az legyen megint – harapta félbe a mondatot.
Mielőtt születtél, autót vettünk – mondta apám. Miért? – kérdeztem. Nehogy ne érjünk oda időben a kórházba – folytatta. Jó döntés volt, anyáddal ki-be jártunk a kórházba, még a piroson is átmentem, nehogy elveszítsen téged is.
Az és, is egyszerű szavak, amelyek fel sem tűntek a mondatokban, csak akkor.
Új tévét vettünk, színeset, persze kéz alól, a szovjet laktanyából. Apám nagy büszkén cipelte haza a Szivárvány márkájú böhöm nagy készüléket. Be is üzemelte rögtön, alig vártam, hogy bekapcsolja. Gyere, kislányom, nézzük ezt a csodát – mondta. „Nem sírt akkor sem, ha elvetélt” – énekelte épp Varga Miklós az Európa című számot. Apa, mi az, hogy elvetélt? – kérdeztem azonnal. Kihányta a zöldborsót – válaszolta hirtelen apám, és én megelégedtem a válasszal, mert apa sosem hazudott.
– Anya, apa azt mondta, másik gyerek, miről beszélt – próbáltam óvatosan érdeklődni anyámnál. Aki nem mondott semmit, csak elővette a terheskönyvét, azt, amikor engem várt. Képek nélküli, egyszerű füzet, rajta feketén-fehéren: második terhesség.
Anyám cigarettára gyújtott és azt mondta: – Ő lett volna a bátyád, Zoli, elveszítettem őt, amikor három hónapos terhes voltam. Nem bírtam róla beszélni neked. Azt mondták a kolléganőim, ne bánkódjak, ő még nem is volt gyerek, csak magzat. De nekem az volt, a fiam. Ahogy most is az. Sokszor gondolok rá, ő biztos szót fogadott volna mindig, és közgazdász lett volna, és sok pénzt keresne, és nem kéne már sosem spórolnunk. De így nekünk ez maradt, kislányom, ha van 1 forintunk, elteszünk 50 fillért. Mert nem tudhatjuk, mi lesz. Zolikát sem gondoltam, hogy elveszítem. Az orvosok azzal vigasztaltak, biztos beteg lett volna, azért lett angyalka, de én tudom, hogy nem. Egészséges lett volna, és erős, nem értem, miért nem tudtam kihordani őt. Téged aztán, ha kínkeservvel is, de sikerült világra hoznom. Miattad nem szeretem a citromot, mert apád arra kényszerített, igyak meg mindennap egy pohár limonádét, amikor vártalak, nehogy megint az legyen.
– Persze, a te családodban mindenkinek csak egy gyereke van. Ti nem tudtok sokasodni sem – mondta a férjem, nem sokkal azelőtt, mielőtt a volt férjem lett, majd elment a világba, nemzett még több gyereket. Én meg ott maradtam az első és egyetlen szülöttemmel, aki szintén egyke maradt.