Évek óta én díszítem a család karácsonyfáját. Vízkeresztkor vagy valamivel később a bontás is rendre az enyém. Kajánul megjegyzem néha, hogy nagyfiú vagyok már, és fel tudok nőni a feladathoz. Valójában kényszerpályán mozgok, mert az ünnepekre sütő-főző, tüsténkedő feleségemnek szenteste délutánján rendre nem marad ideje, energiája a fára. Így nekem kell birkózni a műanyag, ágas-bogas, drótvázas csodával! Huszonéve döntöttünk úgy, hogy miattunk ne vágjanak ki egy fenyőt se. A műanyag egyébként is jól illik mostani világunkhoz, amiben mindig mindent helyettesíteni, kiváltani akarunk valamivel…
Szóval birkózom az egy évvel korábban elcsomagolt fával, mint egy muszáj Herkules!
Aztán amikor kész van, felöltöztettem ünnepi díszbe, megszemlélik a munkámat. Körbejárják, mosolyogva, hümmögve, és néha-néha elhangzik egy-egy tétova megjegyzés: Ott lyuk van, hiányzik egy gömb! – Hol? – kérdezek vissza, szemöldököm felvonva.
Unokáim is rendre megcsodálják a kész művet, bár most a személyes jelenlét elmaradt – éppen valamilyen kórság vonult végig a családon –, így a telefon kameráján keresztül mutattuk meg, hogy lám, Kartalra is megjöttek a szorgalmas angyalkák…
Szóval nézem a fát, amiről a falra akasztott, félig takarásban lévő fényképekre téved tekintetem: apám, anyám, apósom, anyósom… Őseink! Mindannyian komolykodó, a fényképezőgép előtt felvett pózba merevedve néznek vissza rám.
Életünk attribútumaivá lettek, lelkünk nélkülözhetetlen darabjai már az őket ábrázoló régi fotográfiák. Vándorlásaink során magunkkal vitt tárgyak, az állomáshelyeket hitelesítő, gyökereinket idéző kapaszkodók.
Úgy vélem, amit Giuseppe Cocchiara a folklórról ír, az emberi létezésre is igaz, hiszen a hagyomány elemei, akár a láncszemek, „…szorosan egybefonódnak, s együttesen alkotják a leveleit egy fának, amely a múltba ereszti gyökereit, s abból szívja jövendője életnedvét”.
Minderről a számomra fontos múlt morzsái jutnak eszembe újra és újra. Az egész cselekmény forgatókönyve a családi hagyomány mélyén gyökerezik, gyerekkori karácsonyok emlékét idézi. Az 1960-as éveket, amikor még nagy havak voltak, és fehér karácsonyok! Meg az alkalmankénti kötelező szomszédolást.
Apai nagyanyámmal legtöbbször a szentestét megelőző délutáni szürkületben látogattuk meg az utca túlsó végében lakó Örzse nénit és Péter bácsit, a gyermektelen rokon házaspárt. Rendszerint vártak bennünket valami süteménnyel, de ha éppen semmi nem volt még lekészítve, akkor félbevágott sárgabarackból főzött befőttet bontottak, s tették elénk téli csemege gyanánt. Hogy elfoglaljam magam, elkaptam egyetlen könyvüket, amiben fényképek is voltak, s nézegettem kedvemre az Erdélyünk és honvédségünk címet viselő, vászonkötésű albumot.
Sötét volt már, amikor betoppant anyám, azzal a hírrel, hogy látta a Jézuskát, amikor éppen Hegedűsékhez az ablakon át nyújtotta be a karácsonyfát!
Sietve bújtam a kabátba, húztam cipőt, és hazáig rohantam. Otthon édesapám az asztal mellett ült, diót tört. – Hozzánk nem jött még a Jézuska? – kérdeztem, némileg kétségbeesett hanghordozással. Apám mosolygott, majd egy kis hatásszünet után megszólalt: – Nem tudom. De nézzél csak be a másik szobába!
Azonnal a kilincsbe kapaszkodtam, és már nyitottam is a két üvegfiókos ajtót… A fény beszűrődött a sötét helyiségbe, ahol valami megcsillant az elfüggönyözött utcai ablakok előtt! Csak álltam, és bámultam a félhomályban felsejlő fát. Egy ritka lombú, plafonig érő lucfenyő terpeszkedett előttem. Rajta ezüst sujtás, tépett vattacsomók, itt-ott színes szaloncukor, néhány csillagszóró, pár üveggömb és csavart, színes gyertyák, kékek, sárgák, pirosak, fehérek tartójukkal az ághegyekre csíptetve.
Csak álltam a fa előtt, a látványtól elbűvölten. Közben valaki villanyt gyújtott, és a hatvanas égő gyér fényénél már láthatóvá lett teljes valójában a karácsonyfa. Eléje kuporodtam, és akkor pillantottam meg az ajándékot. Egy pléhből készült pótkocsis kis teherautó állt két papírba csomagolt narancs közt a fa támasztólábánál.
Azonmód a játékért nyúltam, de akkor megszólalt anyám: – Az ajándék a fa alatt marad, de az egyik narancsot elveheted!
Szótlanul vettem kézbe az illatos gyümölcsöt, aminek finomsága sem tudta feledtetni pillanatnyi csalódottságomat. Az ajándék a fa alatt várta meg a másnap estét. Csak akkor vehettem kézbe. Hogy miért volt így, ma sem tudom az okát.
Kockatél
Napjaink hótalanságában már-már hihetetlen, hogy a hatvanas években komoly gondot jelentett a mindent el- és betakaró fehér lepel kordában tartása. Fiam hitetlenkedve hallgatja, hogy mekkora havak voltak. Hogy Orom és Völgyes közt napokig nem lehetett közlekedni az átfúvás miatt! Hogy azon izgultam kisiskolásként, járnak-e majd a vonatok Topolya és Noviszád között, vagy a téli vakáció a kisváros szélmalma körüli szánkózással telik csupán.
Meg esti bandázásokkal, amikor is összegyűlt a rokonság beszélgetni, kártyázni, esetleg névnapot köszönteni.
Utólag, visszagondolva a régen történtekre, az jut eszembe, hogy az egésznek kialakult egy szabályos rituáléja. Sötétedés után egyszer csak megszólalt anyám: – Öltözzél, mert megyünk! – Ez volt a varázsszó! Valójában erre vártam a délutáni szürkületben. Főként azért, mert minden felnőttnek volt batris zseblámpája, és én rendszeresen elkunyeráltam egyet, hogy világítsam előttük az utat! Szóval, öltöztem is azon nyomban, gyerekes izgalomban, így aztán újból rám szóltak: – Először a kabát, aztán a cipő, kisfiam! Hát mit tanultatok az iskolában? – állt és mosolygott édesapám. Igyekezetemnek köszönhetően rendre elsőként ugráltam kint az udvaron, várva, hogy a ház népe készen álljon a vonulásra. Az utca teljesen sötét volt akkoriban. Csak a sarki karókon világított egy-egy sápadt fényű lámpa. Kellett hát a világítás, hogy bele ne lábaljunk a keskeny járdát szegélyező árokba. Az úttestre csak azért nem tévedhettünk, mert ahogy szaporodott a hó, úgy hordták ki az udvarokból a tetőkről lehúzott, hólapáttal kockára vágott fehér tömböket, melyek olvadásig ott magasodtak, útját állva a jártatásra befogott lovaknak.
Szóval bandázás. Nagy lábdobogás vezette be a házba lépést, ahonnan mellbevágó meleg csapott meg bennünket. Besereglettünk. Kabátjainkat Péter bácsi az első szobába vitte, és a bevetett ágyak tetejére terítette. Mi meg ültünk, ahova tudtunk, ahol éppen hely volt.
Csak most, felnőtt fejjel tűnik fel, hogy a beszélgetők szinte azonnal két táborra szakadtak. Külön a nők és külön a férfiak. Én meg egyedüli gyerekként elvoltam közöttük. Legtöbbször kártyavárat építettem az asztal sarkán, mert édesapám még Péter bácsi unszolására sem volt hajlandó az ördög bibliáját kézbe venni.
Aktuális munkákról meg a közelgő disznóvágásról beszélgettek. Aztán azokból kifogyva rátértek a katonatörténetekre. Pontosabban csak Péter bácsi. Apám inkább nagyokat hallgatott lágerőr múltjáról. – Tudod, Feri, olyan hideg volt, hogy tüzet kellett gyújtani a gépágyú mellett, mert az is befagyott – kezdett bele egy újabb történetbe a hórihorgas, sovány ember. Többnyire a Don-kanyar volt a téma. – Nem is tudom, hogy bírtuk ki. Két órát őrködtünk, de a sok dobogásba fáradtunk bele. A bakancs ráfagyott a lábunkra. – Jól van, tudjuk! – szólt rá Örzse néni. – Telente mindig ezt meséled.
Apró, kövér asszony volt a felesége, aki olyankor felcsattant, mondván: muszáj mindig a háborúról beszélgetni? Percekre megfagyott a levegő. A felnőttek csendesen majszolták a főtt kukoricát. Aztán Péter bácsi, mintha mi sem történt volna, ott folytatta mondókáját, ahol néhány perce abba hagyta. – Nagy hurrázva átrohantak rajtunk! Ott maradtunk magunkra, ágyústól. Elindultunk visszafelé. Voltunk négyen, öten. A közeli faluszélen belebotlottunk a németekbe. Azok is hátrafelé tartottak. Teherautókon. Mi meg álltunk és ordítottunk: ungáris, ungáris! Szerencsénkre az egyik lassított, a fent ülők meg integettek, hogy ugorjunk. Hát így keveredtünk ki a kutyaszorítóból.
Emlékidézés közben az jutott eszembe, hogy a kor és a hatalom mezsgyéjén átbillenve, negyvennégy végén apámat már a jugoszláv seregbe sorozták be…
Hótalanság
Napjainkban a szárnyas idő hótalan januári táj felett repül. A régi telek mégis havas emlékekkel telítődtek. Csupa olyan dologgal, ami sok esetben sorsfordító volt százhetvenöt, száz vagy éppen nyolcvan esztendeje. A személyes kötődést pedig azok a beszámolók jelentik, melyeknek ekkor-akkor fültanúja lehettem. Azt is mondhatnám, hogy családunk férfi tagjai mindig a nagy háborúk árnyékában éltek. Elmentek, mert behívták őket, mert vitték őket virágos-pántlikás vonatokon, mert azt tanulták otthon és iskolában, hogy a haza mindenekelőtt.
Akár a királyért kellett verekedni, azért, aki vérbe fojtotta a forradalmat, akár a trónörökösért, akinek homályos elképzelései előrevetítették a régi élet átszervezését új, belső birodalmi határokkal… De erről nem sokat tudott a kor közembere. Inkább elment vitézkedni, mert úgy tudta, hogy veszélyben a haza! Ez vezérelte Tóth Miklós ’48-as öreg honvédet a balkáni háborúk idején, és ezért jelentkezett frontszolgálatra Popovics Dusán tartalékos honvéd százados 1917 májusában! Ahogy mondani szoktuk, már ezek a magyarkanizsai példák is megérnének egy misét!
Aztán nagyot fordult a történelem kereke, és a hősökből vesztesek lettek, helyüket nem találó obsitosok. Majd újra hősök, egy újabb világháború mindennapjaiban.
Régi-új uraik azt mondták nekik, hogy a Donnál kell megvédeni az országhatárokat. No hiszen! Ám amikor a poklokat megjárva hazatértek, rájuk sütötték, hogy rossz oldalon harcolva nemcsak vesztesek, de bűnösök, cinkosok is lettek. Létrejött egy olyan paradoxon, ami korábban nem létezett: a társadalom belső számkivetettjei lettek ők.
Sokat ismételt történeteiket a családtagok sem akarták újra és újra meghallgatni, mert mindenki felejteni, de főként élni akart. Így aztán fontos identitáselemek hiányoznak mostani önazonosságunk tartóoszlopából. Csupa olyan, a kisember szemszögéből fontos esemény, ami magyarázni és értelmezni segíthetett volna parancsot és stratégiát, sőt a miértekre is kaphattunk volna alternatív válaszokat. Ám a tudást magukkal vitték felmenőink, vagy talán mégsem veszett el minden? Az emlékező unokák még továbbörökíthetnek néhány történetmorzsát, ami akár fontos adalék is lehet a maga rideg, lényeglátó nyerseségében. Azért fogalmazok így, mert a nosztalgikus és kritikátlan piedesztálra emelés éppen olyan káros, mint az általánosító, mindent negatívnak beállító, sokszor tudálékos magatartás. Mégis a legnagyobb probléma, hogy most, amikor már nem tabutéma a megélt történelem, és meghallgathatnánk az emlékezőket, jószerével nincs, aki elbeszélje a dolgokat. Így a részletek végleg az idő takarásában maradnak.