…bikapatakopogapatikapepitakövén. Kopog. A cipő is. A deszkákon. Bikacipő? Bikavér? Bika vér. Ez a címe a budapesti székhelyű Urban Verbunk táncműhely új előadásának (?), performance-ának (?), számának. A verbunk, a férfitánc a faluból a városba ágyazva. A név, annak szimbolikája érthető. De mit is értünk, értenek rajta?
Amikor a táncházmozgalom elindult, a falusi hagyományokat, a paraszti kultúrát a város embere elkezdte saját képére formálni. Városi, tanult fiatalok kezdtek el addig ismeretlen táncokat tanulni, „népi hangszereken” játszani, tekerőn, pásztorfurulyán, citerán, háromhúros „mezőségi” brácsán, népiesen játszani „klasszikus hangszereken”, hegedűn, nagybőgőn. A város a paraszti kultúra magáévá tételekor soha nem hangsúlyozta önmagát, az általa adott környezet nyilván nem volt, nem lehetett „falusias”, de a város úgy fogadta magába a falusi miliőt, hogy igyekezett rajta a lehető legkisebb karcolást ejteni. Tény, hogy az urbánus közegben szocializálódott, nevelkedett ember nem tagadhatja meg önmagát, ha megteszi, hiteltelenné válik. Ugyanígy van fordítva is. Mindenki hallott már nagyvárosi embert, a tipikus „pestit” erőltetett, helytelenül használt tájszólással próbálkozni, de hallottunk már tájnyelvét szégyellő vidékit, a Kárpát-medence legkülönbözőbb pontjain élőt „mekegni” is, valljuk be, mindkettő megmosolyogtató. Az őt ért hatásoktól nyilván semmi nem mentesíthető, az idegen környezet pedig, legyen bár a legjobb a szándék, negatív hatást is hordoz. Ez nem kérdés, ez tény. A cél, hogy a negatív hatás a lehető legkisebb legyen, erre lehet és kell törekedni. A néptáncot, a népzenét – hogy átmentsük az utókor számára – színpadra vittük, eredeti funkciójától megfosztva mutattuk be, de célunk, hogy a tánc, a zene túlélje „eredeti környezetének” térvesztését, sikeresnek mondható. Áldozat a magasabb rendű jó érdekében. A népi hagyomány „városiasítása”, beágyazása az urbánus környezetbe régen megtörtént. A városi ember tehát idestova ötven éve jár „urban verbukot”, az tehát, hogy ágyazzuk a népi kultúrát városi közegbe, célként megfogalmazva enyhén megkésettnek tűnik.
A produkcióban látható férfitáncosok technikai tudásához a legkisebb kétség sem férhet, ahogy a profizmusukhoz sem. Az üzenet, amelyet a Bika vér és a társulat szlogenje („Legyen a néptánc nemzeti sport!”) hordoz, már sokkal vékonyabb jég. Új magyar táncstílus – mondják az előadók, így. Mitől új? Mitől magyar? Miért legyen a néptánc sport? Régóta kísérleteznek neves rendezők, társulatok a táncszínházzal, a néptánc elemeit a balett, a kortárs tánc elemeivel ötvözik hol több, hol kevesebb sikerrel, tehát a táncstílus mint olyan egyáltalán nem új keletű. A népzenéből Kodály és Bartók is ihletet merített, sokszor hivatkoznak is rájuk mai a népzenét popos, jazzes, bluesos elemekkel ötvözők, a dolog tehát itt sem új keletű. A táncstílus tehát nem új. Magyar lenne? Tény, a magyar férfitáncok elemeire épít, a produkció zenéjében néha felcsendülő dallamon és a néptáncos ihletésű csapássorozatokon kívül nem sok magyar jelleg fedezhető fel benne. A nyelvtörő – a leghagyományhűbb rész. A nyelvtörő szöveg, amelyet kihívás gyorsan elmondani nyelvbotlás nélkül – ez az eredeti funkciója. Ezt az előadás is tükrözi. Apropó, szöveg. Ha nem tudnám, hogy Lackfi János költő versének feldolgozásáról van szó, nem biztos, hogy tudnám, hogy van benne szöveg is. Ha jobban megfigyelem, a „kocsi” szót néha kiértem, amikor aztán a YouTube-leírásban megtalálom a Lackfi-szöveget, rájövök, hogy továbbra sem hallom az előadásban. Ha van szöveg, főleg, ha a produkció címében az Urban Verbunk mellett a költő neve is szerepel, nem árt, ha érti a nagyérdemű. Szerintem.
És a legfontosabb: „Mit akar mondani a költő?” Amit elmond, amit látunk, hogy a bikavér lendülete, az ereje által hajtott, az átlag feletti mozgástechnikával rendelkező kiedzett férfiak tényleg sportolókat megszégyenítő energiával, mértani pontossággal adnak elő egy, a néptánc elemeiből építkező (a média által is igencsak megtámogatott) táncprodukciót. Gyorsan táncolnak (ezt tudtuk, a csapásvilágrekord már rég megvolt), most már gyorsan is beszélnek. Mit akarnak mondani? Gyors tánc, gyors beszéd – szájhúzóan közhelyes „rohanóvilág-szimbólum” lenne? Mi a mögöttes tartalom, mi az üzenet? Ez legyen az új kor néptánca? A néptáncot meghaladva ez az új cél? Ha így lenne, nem értenék egyet vele, de elfogadnám a véleményt. Ami viszont a számos interjúból, megnyilvánulásból kiderül, a cél, hogy a népi kultúrának még több elkötelezett hívőt, művelőt, közönséget szerezzenek, hogy eljuttassák az „új közönséget” a tiszta forráshoz. Kérdem én: ezzel hogyan? A céllal ugyanis egyetértek, a közönséget folyamatosan bővíteni kell, meg kell nekik mutatni a tiszta forrást, nemzetünk identitásának egyik alapkövét, amelynek megismerése által az öntudat erősödik, megmarad. A módszerrel viszont egyáltalán nem. Hogyan jut el a sokat emlegetett „laikus” a Bika vértől az autentikus néptáncig, annak megszeretéséig, megtanulásáig? Miért gondoljuk, mire alapozzuk, hogy egy ilyen jellegű produkciót megtekintve – amennyiben elnyeri az addig laikusnak mondott ember tetszését – eljut valaki – ha már a verbunknál tartunk – Murguly Lajos bácsi táncáig? Mi a garancia rá, hogy tetszeni fog neki? Mi mondatja velünk azt, hogy egy ilyen produkció hozzájárul a néptáncot, népzenét kedvelő közönség bővítéséhez? Mennyi néptáncot, népzenét mutat meg neki? Ismert az álláspont, hogy a mai fiatalságnak a „modern köntösbe bújtatott” népzene, néptánc kevésbé hat idegennek, ezért szükségszerű „becsomagolni”. De mi lesz, ha lehull a lepel, a köntös? Mennyi maradna a Bika vérből, ha minden nem magyar jellegű, ha úgy tetszik, nem hagyományhű dolgot kivennénk belőle? Mennyire erősek azok a lépten-nyomon emlegetett gyökerek, amelyek a Bika vért a hagyományhoz kötik?
A felülről építkezés soha nem működött, legfeljebb ideig-óráig, tartós közösséget nem hozott létre soha. Mi van, ha az új közönségben ez a „néptánckép”, hagyománykép alakul ki? Mi lendítené tovább? Mi van, ha a már hagyománnyal foglalkozó gyerekek, fiatalok elkezdik úgy érezni, a 150 000-es YouTube-megtekintéshez, az M1-től az ATV-ig való szerepléshez a „sima” néptánc nem elég? Milyen példa áll előttük? Eközben a Magyar Állami Népi Együttes táncosai archív filmeket táncolnak vissza. Modern környezetben, a mai világban adják vissza azt, ami volt, az örökérvényűséget, az egyértelmű folytonosságot bemutatva, bizonyítva. A Facebookon kívül hol láttuk, hallottunk róla? Havonta, szinte hetente jelennek meg új produkciók, műsorok, lemezkiadványok, koncertek, melyik médium foglalkozik velük? Még a Fölszállott a páva is szinte „beszorult” a Duna Tv-be. Mért van ez így? Mi lesz a következménye? A focizó kisgyerek hova vágyik, miről álmodik? (Senkit nem megbántva, de) magyar másodosztály vagy Real Madrid?
Egy előző, a népzenei feldolgozásokról szóló írásomban szóltam róla, néha úgy látom, a saját fegyvereinkből kilőtt golyók bizony visszafele röpködnek. Attól tartok, most az eddigi puskák helyett ágyúval készülünk tüzelni. Amikor egy-egy puska sült el visszafele, túléltük már, ha néha sebekkel is. Az ágyúval más a helyzet. Egy visszafele elsülő ágyú, és a jövő olyan lesz, mint a bika, a bikapata. Fekete.