Amerika távol van. Mi, a tőle távol eső kisemberek csak messziről, alulról szemléljük a nagybetűs Amerikát, ami ott történik. Bámuljuk a mozivásznon, álmodjuk az amerikai álmot. Felvesszük a ruhát, hallgatjuk a zenét, táncolunk. Ő pedig fütyül. Nekünk is. Felettünk áll, csillog, elérhetetlen. Megkérdőjelezhetetlen, örökkön biztos lábakon álló, globális gazdasági és kultúrhatalom. Televíziós Amerika-vízió. Mégis oly sokunk sajátja.
Az Amerikai Egyesült Államok a világtörténelem egyik, ha nem a legerősebb szuperhatalma. Hogy valóban a legerősebb-e, nem is feltétlen fontos, ugyanis a különböző korok mércéjével mérni ugyanazt, illetve ugyanazzal a mércével mérni különböző korok hatalmait, birodalmait tévút. Ha tanulmányozzuk az államok (európai viszonylatban nem is olyan távoli múltba nyúló) történelmét, egyértelművé válik, hogy a világpolitikában és -gazdaságban elfoglalt helye nem a véletlen műve. Érdemtelennek sem mondható – nem belemélyedve a moralizálásba, hogy a politikai, gazdasági döntések, egyezségek erkölcsi „érdeme” mennyire lehet egyértelmű. Ami viszont egyértelmű és világos, hogy Amerika történelmét elvitathatatlan képességű szereplők alakították, az ő munkásságuk emelte azzá, amire ma felnézünk ott, a messze távolban.
Vannak olyan jellemzők, tények, amelyek minden nagyhatalomra, birodalomra igazak a történelmi kortól függetlenül. Mindegyiknek van születése, felemelkedése, virágkora (aranykora, tündöklése), majd hanyatlása, végül pedig bukása. „Megüresedett helyét” ilyenkor rendszerint egy másik, éppen felemelkedőben levő vagy korai virágkorát élő hatalom veszi át. Majd újra fordul a kerék. Egyértelműen persze csak utólag állapítható meg, hogy hol húzódik a határ egy-egy „életszakasz” között. A felemelkedés is lehet hosszabb, rövidebb, a virágkorban is léteznek hullámvölgyek, sőt a bukás sem egyik napról a másikra történik meg. Nem menekülhetünk viszont attól, hogy az általunk megélt időszakot is a történelem bármely másik korszakával egyenrangúként éljük meg, fogadjuk el. Ez természetesen magában hordozza az adott kor megértésének igényét, amihez elengedhetetlen a történések magyarázata. Egy jelenkori esemény (vagy több esemény közti összefüggés) magyarázatának nem is feltétlen az a célja, hogy helyes legyen (ugyanis ezt – jó esetben – az utókor fogja tudni eldönteni), sokkal inkább az, hogy döntéseket, további történéseket generáljon. Ha értjük, ami körülöttünk történik, érdemben tudunk foglalkozni korunk kihívásaival, kérdéseire érdemi válaszokat adhatunk, kezünkben tartva a „kormánykereket”.
Szinte már közhelyesen hangzik, de igaz: a nehéz idők erős embereket formálnak, az erős emberek jó időket hoznak. A jó idők gyenge embereket formálnak, a gyenge emberek nehéz időket hoznak. Politikai és gazdasági vezetők egyedül nem tarthatnak fenn egy (adott esetben) államszerkezetet. Szükségeltetik hozzá a nehéz idők szülte „egyszerű” ember is, a nép, amely maga emeli fel a neki tetsző, tünteti el a számára nem megfelelő vezetőket. Ha ez az (igencsak kényes) egyensúly felborul, jelesül az erős emberek által teremtett „jó idő” létrehozta gyenge ember kerül többségbe bármelyik oldalon, elindul a lejtmenet. Az egyik ilyen lejtmenet pedig véglegesnek bizonyul majd. A gyenge ember(tömeg) előbb-utóbb feladja önmagát. Népből tömeggé változik, identitása válságba kerül, összezavarodik, erkölcsi értékrendje hasonlóképp, az evidenciát a deviancia váltja fel, ami a szemében egy idő után normalitássá válik. Az erős ember addig maradhat az, amíg emlékszik a nehéz időkre, amelyeknek létét köszönheti, mindig szem előtt tartva annak szellemét, kihívásait. Addig, amíg ezt a nehéz időt és annak szereplőit, alakítóit tiszteli, tanulságait észben tartja, értéknek tekinti. Ha tehát egy nép elfelejti a múltját, jeles őseit, elődeit, tiszteletlenül fordul feléjük, vagy elfordul tőlük, ha tudattalanul is, de önmagát löki a süllyesztő felé.
Kolumbusz Kristóf szobrának feje nagyot csattan a minnesotai betonon. Thomas Jefferson és a többi honatya alakja is a diadalittas tömeg lába elé hull. A szél pedig átsüvít az Atlanti-óceánon. Amerika most is fütyül. A politikai indíttatás, a szobordöntögetőknek bázist, hátteret adó „társadalmi mozgalom” már mind csak ürügy. Az okként megnevezett, pajzsként felhasznált egyenjogúság, egyenlőség, gyűlölet elleni harc üres lózung. Ha nem így lenne, a polgárháborúban a rabszolgák felszabadítását szorgalmazó Észak oldalán sikeresen harcoló Ulysses Grant tábornok (és későbbi elnök) szobra biztonságban lett volna. Nem volt. A történelmet egyszínű szemüvegen keresztül nézni eleve tévút. Egy a cél: „A múltat végképp eltörölni.” Igen, itt Közép-Kelet-Európában mindössze néhány éve bukott meg az eszme, a mozgalom, amely a fent idézett dalt fütyülte. Volt is, aki táncolt rá. Mi azonban nem feledve, nem feladva önmagunk, ellenálltunk, megmaradtunk, így nem lett „nemzetközivé a világ”. Akkor talán azt hittük, végleg letűnt, utólag joggal csenghetnek a fülünkbe Kányádi Sándor sorai a vörös villamosról: „De holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos?” „S nem lesz-é vajon visszatérte?” A kérdés immár költői. A szobrok dőlnek, a szél átsüvít az óceánon. Nagy-Britannián át eléri az öreg kontinens nyugati felét, ahol „felszántott táptalaj” várta. Lenin-szobrot avatnak a németországi Gelsenkirchenben.
Ledönteni a múltat, hogy a feje csattanjon a mindenkori betonon. Mit helyezni a helyére? Új múltat írni? Történelmet hazudni? Olyat, amitől úgy érezhetjük, mások vagyunk? Hamis kép kell vajon? Délibáb, köd kapaszkodónak? Vagy nem is kell kapaszkodó, megteszi a nihil, a szellemtelenség? A délibáb nem tarthat soká. A homokra épített ház összeomlik. A végkifejlet a múlttól való elszakadás, a gyenge emberré válás egyik (talán végső?) fázisa. Ha a múltban nem építettek volna jövőt, mi nem létezhetnénk, már csak ezért is a múltunk adósai vagyunk. Megtagadása egyet jelent a jövő megtagadásával. A puszta jelen pedig célnak kevés. És bár csak a jelent éljük igazán, a múlt és a rá épített jövő létezik. Ezt tagadni, szem elől téveszteni végzetes hiba. A múlt eltörlése tehát a jövő eltörlését jelenti.
Talán most jött el az a kor, amikor át kell adnunk a helyünket a rossz időknek, hogy az majd újra erős embereket szülhessen? Kapunk új (utolsó?) esélyt, hogy felülkerekedjünk? Talán a nagy hatalmú Amerika sem most süllyed el végleg. Nagyhatalmak jönnek-mennek, a kerék forog. Korunk kérdései viszont nem húzhatnak el mellettünk, nem hagyhatnak minket hidegen. Foglalkoznunk kell velük, magyarázatokat, válaszokat kell adnunk. Mi, akik emlékszünk, tisztelettel tekintünk vissza a korra, amelynek létünket köszönhetjük, tudjuk, jövőnk záloga is ez. Eszerint kell élnünk, cselekednünk, alkotnunk. Minden körülmények között, ellenszélben is. Választhatunk, hogy „melyik Amerikát” szeretnénk magunknak. Mert Amerika már közel van.