Több mint tíz évvel ezelőtt történt, lent a magyar mély délen. Szeged alatt és Magyarkanizsa alatt autóztam, baljósan komorlottak a felhők, hol zuhogott, hol csak szemerkélt, és ahogy elhajtottam Adorján mellett, eszembe jutottak az egyik legnagyobb magyar prózaíró sorai. Itt született, ezen a véráztatta tájon, és hacsak alkalma volt, sosem mulasztotta el leírni, hogy mindig kételkedett a békésnek hazudott soknemzetiségű ország, Jugoszlávia tartósságában, és azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a szovjet hadsereg mögött ólálkodó hős partizánok hogyan kínozták, erőszakolták és öldösték a magyarokat, hogyan ritkították meg a Ferenc-csatorna környékén elterülő magyar falvak lakosságát.
Véráztatta táj.
Közhely? Bolondság? Hisz minden táj véráztatta.
Igaz, de van véráztattább. Ez itt délen erősen áztatva van.
Gion Nándor, mert róla van szó, Adorján kapcsán azt írja, hogy a hősök, a szovjet hadsereg mögött ólálkodó felszabadítók a kis faluban a Tiszába lőttek vagy száz embert, aztán balkáni leleményességgel átkeresztelték a falucskát Adorjánról Nadrljanra, ami annyit jelent, hogy „Rábaszott”. Az 1998-as magyar világatlaszban még így találom: Nadrljan.
Mély dél. Véráztatta, komor táj. 1944 októberében és novemberében a rettenthetetlen partizánok vérfürdőt rendeztek a Bácskában. Vérfürdő? Már nem figyelünk az ilyen szavakra. Ha azt írnám, langyos vért ittak csészéből, arra talán felkapná valaki a fejét.
Cseres Tibor – a magyar bűnök krónikása – elkeseredetten írta 1990 körül: „reméltem, hogy akad szerb író, aki elmondja mindazt a kegyetlen gyilkosságsorozatot, amelyet 1944 őszén a bácskai magyar nép ártatlan tízezrei ellen beteg lelkű, szadista szerbek elkövettek”.
Sokan azt mondják, Cseres naiv volt. A keményebbek úgy fogalmaznak: „Kárt okozott, mivel kizárólag a magyar bűnöket tárta fel, és a szerbekét a szerb lelkiismeretre bízta.” Nem tudom, igazuk van-e a bírálóinak. Tette, amit tennie kellett. És jól tette. Nem tudom, hogy milyen politikus lett volna. Lehet, hogy rossz. De tudom, hogy jó író volt. Nagyon jó. Mi pedig, azt akarom hinni, többek lettünk általa és a legjobb művei által. Ahogy Gioné által is. Mert Gion is jó író volt. Nagyon-nagyon jó. Egyike a legnagyobbaknak. És ő is tette a dolgát.
Tíz évvel ezelőtt Zentára igyekeztem, ahol vártak rám. A szereplést követően jól tartottak, ettünk-ittunk, beszélgettünk, majd elvonultam a szállásomra, egy kollégium hatalmasan sötétlő épületébe. Tavaszi szünet volt, vagy hétvége, nem tudom: az épület kongott az ürességtől. Ahogy beléptem a kicsiny szobába, elhúztam a függönyt, kitártam az ablakot. Telihold világított, hűvös március eleji levegő dőlt be, én pedig leültem az egyik íróasztalhoz, amelyen a tankönyvek és füzetek mellett három regény sorakozott: Fekete István, Wass Albert, Móra. Az ajtón kézzel rajzolt plakát, rajta sárga tarajas hajú, bakancsos lány, pólóján rikító felirat: „I’am punk, nem fasiszta!” Letelepedtem az asztalhoz, feltettem a lábam a sarkára, bámultam a holdat, a lányra gondoltam, aki néhány nap múlva újra itt görnyed majd a feladatai fölé. Bámultam a holdat, a levegő hideg és erdőillatú volt. A Wass Albert-könyv után nyúltam.
Egyszer-kétszer leírtam már, el is mondtam, hogy nem vagyok Wass Albert-rajongó. Amit olvastam tőle, azt nem szeretem. Nem tartom jó prózaírónak. De azt is leírtam és elmondtam, hogy az érzelmei, az indulatai, és ami nekem a legfontosabb, a fájdalma – megkérdőjelezhetetlenül igazak. Mert a soraiból, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, Trianon fájdalma árad. Az a fájdalom, amelyet a vátesz Ady megérzett, és amely később Karinthy Frigyest, Krúdyt, Babitsot, Kosztolányit, Füst Milánt, Mórát és Móriczot, Németh Lászlót és Illyést, József Attilát és Márai Sándort sem hagyta nyugodni, amely mindőjüknek ugyanúgy fájt. És ahogy fáj nekem is.
Abban a zentai kollégiumi cellácskában nem tudatosan, de biztosan nem is véletlenül nyúltam Móra és Móricz helyett Wass Albert után.
Ugye, nem kell magyaráznom? Ha mégis megteszem, magam miatt teszem, magamnak mantrázom. Mórának és Móricznak fájt Trianon, de ők a rabló-béke után is „magyarok” maradtak: a fővárosuk továbbra is Budapest volt, nem Bukarest, Prága, Belgrád, magyar irataik voltak, és magyar útlevelük, a tejért, kenyérért magyar pengővel, és nem lejjel vagy dinárral fizettek, ha a kiadóikkal, újságjaikkal pöröltek, azt nem magyarként, hanem csak íróként tették, ha a rendőr rájuk szólt, nem magyarként, hanem civilként ijedtek meg. Magyar levegőt szívtak.
Meggyőződésem, hogy Zentán ezért nyúltam Wass Albert könyve után.
Mert 1908-ban gróf szentegyedi és czegei Wass Albert még Magyarországon született a Kolozsvár melletti Válaszúton, ám hamarosan Romániában találta magát. 1919 januárjában, tizenegy évesen ott volt családtagjaival azon a kolozsvári tüntetésen, amelyen a felvonulók a New York épülete előtt a wilsoni szép eszmékre hivatkozva követeltek önrendelkezési jogot az erdélyi magyaroknak. A román karhatalom tüzet nyitott a sokadalomra. „Családomból többen megsebesültek – emlékezett vissza az író –, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem, és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása.”
Azt is leírtam már nem egyszer, hogy feldühítenek a Wass Albertet becsmérlők. Mert a regényeit fontosnak tartom, és egyik könyvében sem találtam gonosz, vállalhatatlan, uszító mondatot. Nem hiszem, hogy a vasasszentgotthárdi gróf fasiszta, antiszemita, romángyűlölő gyilkos lett volna. Nem olyanok a szövegei. Még a publicisztikája sem.
Olvassák csak, miként nyilatkozik 1940 februárjában, a Baumgarten-díj elnyerése kapcsán: „A kisebbségi sorsban felnőtt nemzedék reálisabban látja az erdélyi életet, annak igazságait, lehetőségeit és törvényeit, mint az előtte járó. Ilyenformán tehát csakis egyetlen világképet lenne szabad kialakítania önmagában, melynek összetevői a humánum, az elfogulatlanság és az egymáshoz való kölcsönös megértő jóindulat. Ezek nélkül, véleményem szerint, el sem lehet képzelni az erdélyi életet. Ezt a földet évszázadok óta lakják együtt különböző népek és különböző felekezetek. El lehet-e képzelni együttélést kölcsönös bizalom és jóindulat nélkül?”
Az emberi hang később sem változik. Olvassák csak, hogyan ír 1944. szeptember végén, amikor már közel a szomorú vég, a honvédség megkezdi a Székelyföld kiürítését, zajlik a tordai csata, Szárazajtán pedig a Maniu-gárdisták fegyvertelen székely civileket mészárolnak: „Ne gondolj most apró önzéseidre, segíts inkább azokon, akik bajban vannak, mert rajtad is lesz, aki segítsen, ha bajba kerülsz. Ne engedd lelkedbe férkőzni a gyűlöletet, bármilyen emberi hitványsággal találkoznál is össze. Példát mutass inkább a gyöngék felé, hogy erősödjenek tőle.”
Wass, Cseres, Gion, Móricz, Illyés, Ottlik, Örkény, Kertész, Szilágyi István… Sorolhatnám hosszan. Íróinkat, akiket meggyötört a történelem, és akik tették a dolgukat. Úgy, ahogy tenniük kellett.