– Megkeresem a testvéremet – hallottam egy nap apa hangját reggel a konyhából, még félálomban.
– Ne viccelj – felelte anya apának. – Öregember vagy már, hogy venné ki az magát, hogy megjelensz egy felnőtt nő életében, hogy te vagy a bátyja, milyen kellemetlen lenne ez már.
– De tudod – folytatta apa –, úgy érzem, nincs már sok időm hátra. Nem szeretnék úgy elmenni, hogy ne lássam a húgocskámat.
– Hát, te tudod – zárta le a beszélgetést anya.
Már nem tudtam visszaaludni. Apa épp jobban érezte magát az első kemoterápia után. Semmi mást nem szerettem volna, csak hogy meggyógyuljon, és ne fájjon neki semmi. Minden fájdalmát szerettem volna inkább átvenni. Ezen gondolkoztam, és csak utána futott át az agyamon: milyen testvérről beszél? Meg fogom kérdezni. Elhatároztam, hogy legközelebb, amikor cukrászdába megyünk, szóba hozom a témát. Az volt ugyanis a kedvenc programunk.
– Hú, de finom ez a krémes – mondta apa, amikor pár nappal később a cukrászdában ültünk. Akkor szerencsére az étvágya is visszatért.
Úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat.
– Apa, hallottam, hogy anyával egy testvérről beszéltetek egyik reggel.
Apa arcán árnyék suhant át, majd belekezdett a történetbe:
– Elég nagy vagy ahhoz, hogy tudd az igazságot. Már Pesten éltem akkor – nehezen jöttek a szavai, láttam rajta, pedig apa olyan volt, bármiről bármikor lehetett vele beszélgetni. Akkoriban már nem dohányzott, de összemorzsolta az ujjait, mintha ott lenne a kezében a cigaretta.
– Kezdtem egyenesbe jönni – mesélte. – Vili bácsi, az iskola igazgatója felkarolt. Náluk lakhattam, képzeld, a Római-parton. Egy nap épp munkából tartottam hazafelé, és azon gondolkoztam, mennyi pénzt küldjek haza a mamának a kútásásra. Feri bátyám várt a kapuban, ünneplőruhában, egyenesen a falunkból jött. Feri bátyja a második világháborúban meghalt nagyapád testvére volt.
Igen, gondoltam én, a falusi rokonok olyanok voltak, mint a forgószél. Nem lehetett tudni, mikor érkeznek, egyszer csak hipp-hopp ott álltak az ajtó előtt. Olyan is előfordult, hogy hófúvásban érkeztek. Anyával azt láttuk, hogy egy ember tolja felfelé az úton a hóba ragadt Zsiguliját. Közelebb mentünk hozzá, hogy segítsünk, és akkor láttuk, hogy Józsi bátyja az, apa másik nagybátyja a faluból. Nem mondta, hogy jön, de ha így alakult, akkor persze hogy fogadtuk. Apának ugyanis a rokonság szent volt. Mindig a rendelkezésükre állt.
Anya ilyenkor osztott-szorzott, főként hónap végén, miből fogjuk megetetni őket. Előfordult, hogy zálogba adta a kísérőgyűrűjét, ne maradjunk szégyenben, hogy nincs rendes vacsora.
– Ott állt Feri bátyám – folytatta apa. – Rosszat sejtettem, de beinvitáltam az albérletbe. Vili bácsi szerencsére nem volt otthon.
– Gyurikám, nagy baj van – mondta Feri bátyja. – Nem is tudom, hogy kezdjek bele. Jobb, ha mondom gyorsan: született egy testvéred. Már nagykorú vagy, te vagy a férfi a családban, neked kell megoldanod ezt a helyzetet.
– Először megszólalni sem tudtam – mondta apa. – A mama negyvenkét éves volt akkor, már tizenöt éve özvegy – folytatta apa. Itt megállt egy pillanatra a történetben. – Nem volt körülötte férfi. Én tizenkilenc éves voltam, nem tudtam, mit tegyek.
– Fiam, nem akarlak sürgetni – mondta Feri bátyja –, de indulnunk kéne haza.
– És az iskola?
– Hiányzol egy-két napot. Ezt neked kell megoldanod.
– Leértünk a faluba – mondta apa. – Ott ült anyám a tisztaszobában egy pici babával, egy kislánnyal. Tetszett nekem a kisbaba, ahogy kalimpált az édes kis kezecskéivel.
– Mama, van még egy húgocskám? – kérdeztem a mamától. – Nagyanyád arcán folytak a könnyek – folytatta apa. – Nem tarthatom meg – mondta a mama.
– Hogyhogy nem, mama? – tette fel a kérdést apa. – Ő a kistestvérem. Felneveled, ha nehezen is, mint minket, de felneveltél, szeretetben. Segíteni fogok. Most is hoztam a kútásásra a pénzt.
– Ugyan, a kút – mondta a mama. – Mi ez ahhoz képest. Semmi. Fiam, segíts, rendezzük el a sorsát a leánykának.
– Így mondta a mama – folytatta apa. – Nem úgy, hogy a kislányomnak. Rám szakadt ez a borzasztó feladat. Én ezt nem akartam teljesíteni, de muszáj volt, a mamának jót akartam. Feri bátyja azt mondta, a gyerek apja a Tüzép-telepen dolgozó férfi, akivel nagyanyád pár boldog órát eltöltött. Felkerestem a férfit, aki nem is tagadta ezt, és azt mondta, a testvérének nem lehet gyereke, majd ő felneveli. Elvittük a pici lányt. Anitának keresztelték.
– És mi történt? – kérdeztem.
– Erről, kislányom, nem vagyok képes részletesebben beszélni. Odaadtuk, legyen elég ennyi.
– Sokszor gondoltam rá, egész életemben, mi lehet vele – mondta apa. – Megpróbáltam megkeresni, de nem sikerült.
– Apa, de miért kellett ezt tenni? – kérdeztem. – Ez már nem a sötét középkor.
– Kislányom, a falu az falu. A mamát kiközösítették volna még akkor.
– De ma már bárki szülhet gyereket úgy is, ha ismeretlen az apa.
– Ez akkor még nem úgy volt.
– Apa, és van ebben a történetben feloldozás?
– Kislányom, én úgy érzem, nincs. Ennek nem szabad lett volna így történnie. Soha nem szabad úgy történni, hogy egy anya ne tarthassa meg a gyermekét.
– És beszéltél még erről a mamával, apa?
– Soha többet, kislányom. Nem hoztuk szóba. Csak bízni tudok benne, hogy boldog élete lett. Viszont tudod, a sors vagy a Jóisten elrendezi aztán a dolgokat. Ha máshogy is, mint tervezzük. Nagyanyád körül aztán mindig sok gyerek volt. Ugyanis az öcsém, miután megnősült, vele élt, és született öt gyermeke. Nagyanyád aztán őket szeretgette, az unokáit a sajátja helyett.
Sokat gondoltam aztán a kislányra, aki azóta már középkorú asszony lett, úgy képzeltem, örökölte nagyanyám különleges szépségét és munkabírását. Bíztam benne, neki nem jutott olyan nehéz sors, mint az édesanyjának.