A tegnapi este után rájöttem valamire. Mindegy, hogy jelenleg mennyire akarok innen elmenni, bármennyire is távol sodor majd az élet Vajdaságtól, a lelkem egy darabja mindig is a két nemzet között rekedt kisebbségé lesz. Most pedig írok egy kis emlékeztetőt a későbbi önmagamnak, hogy ne felejtse el, honnan is jött.
Szabadkán voltam, összeült a banda. Hazajöttek az egyetemisták, és véletlenül volt szabadidejük, amit ránk, a még itthon lévőkre szánhattak. Itthon szidjuk őket, amiért ritkán találkozhatunk velük, de ez persze mind a szeretet jele.
Fél órával előbb indultam el otthonról, mert nem volt jobb dolgom, meg amúgy is vártam már, hogy találkozhassak velük. Mehettem volna a korábbi busszal is, de elaludtam. Mindegy most már, így jártam. Tehát, úton voltam a buszállomás felé, nem rohantam. Séta közben szívesebben hallgatom a patikám talpának koppanásait a betonon a fülemben szóló zene ütemére. Igen, általában füles lóg ki a fülemből, még ha nem is szól rajta semmi. Ez jelzi másoknak, hogy ne szóljanak hozzám. Ha viszont zenét hallgatok, néha becsúszik egy-két tánclépés is a monoton battyogásba.
Még az állomás előtt beugrottam a sarki Sp-be borovnicás szokkért. Ez amúgy nem jellemző rám, de most megkívántam. Lekaptam a polcról egy dobozzal, nem időztem el a szmoki meg a csokik előtt, ahogy máskor szoktam. Inkább a buszhoz mentem, hogy utána találkozhassak a haverokkal. Az eladó nem beszélt magyarul, ami már nem okozott gondot, de régebben még csak meg sem mertem szólalni szerbül. Amint kiléptem a boltból, a kapucnit a fejemre húztam, mert mintha hidegebb lett volna, mint öt perccel azelőtt. Vagy a boltban volt meleg. A buszállomásnál leültem egy padra, és újra utánanéztem a menetrendnek. Az a baj Kanizsával, hogy sose lehet pontosan tudni, mikor mennek a buszok, mindig csak saccperkábé, megnézem egy oldalon, utána reménykedem benne, hogy szretyám lesz. Miután meggyőződtem róla, hogy időben odaértem, tinédzserhez méltó módon nyomkodtam a telefonom. A busz 10 perces késéssel befutott. Tipikus. Ha időben járnának a buszok, nem is Szerbiában élnénk. Akaratom ellenére magam elé engedtem két idősebb nénikét. Hiába álltam a sor elején, úgy gondolták, hogy én úgysem sietek sehova. Mondjuk, igazuk volt, de akkor is. Addig úgysem indul a busz, amíg fel nem szállt mindenki. Anélkül, hogy hallottam volna a sofőr hangját, meg tudtam állapítani, hogy magyar. Hogy honnan? Türelmesen és segítőkészen viselkedett a nénikkel. Egy átlagos szerb sofőr már leordította volna a fejemet, hogy ez a busz nem megy Kneževácra, és miért nem mondtam el ezt a néniknek.
– Egy povratnát Szuboticára, ucsenicskával – közöltem az utazásom célját emberünkkel. Csak addig hagytam a nyakamban lógni a fülhallgatót, ameddig muszáj volt.
– 495 lesz.
– Köszönöm – elvettem az 5 dinár visszajárót meg a jegyet, majd letettem a hátsóm a jobb oldalon az ablak mellé. Kedvenc helyem.
A busz hangszórójából szokás szerint szerb národnyákok szóltak, így inkább visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, maxra tekertem a hangerőt, és kerestem valami más zenét, csakazértis. Nem érdekelt, hogy nem hallja senki, kellett ez a kis lázadás a lelkemnek. Kint sötét volt, az utat már fejből tudtam, ennek ellenére mégis megszállottan bámultam ki az ablakon. A kapucnit a fejemen hagytam, hátha elrejti a magyarságom. Nem mintha ez a buszon sokat jelentene, de hát a szokás nagy úr. Írtam a haveroknak, hogy vegyenek nekem is egy nagytesót a boltból, mert mire én odaérek, már minden bezár.
Nagyjából egy óra volt az út Szabadkáig, ekkorra már teljesen besötétedett. Elejében még kellett GPS a tájékozódáshoz, de ma már nem tévedek el. (Hála ennek a bandának, amelyik Szabadkát tekinti a törzshelyének.) A fülhallgatóm továbbra sem tettem el, és a magyar zenét sem kapcsoltam ki. Hangosan azért nem mertem engedni. Az út a központig már kapásból jött. Egy kanyar után megláttam a bandát egy pad körül csoportosulni.
– Császtok! – intettem nekik oda messziről, hogy legyen idejük előszedni a sörömet.
– Szevasz! Eyo! Csá! Hali! – üdvözöltek sorban, majd mindenkitől megkaptam a nekem kijáró ökölpacsimat, és a kör végén a kezembe nyomtak egy Lavot.
– Most komolyan? – kikaptam a kezéből a limenkát és hitetlenül meredtem a haveromra, mire ő elnevette magát.
– Ugyan már, ne akadj be! Ott a kétlityós a keszában. Csak idegesíteni akartalak – mutatott egy helyre. Elvettem onnan a sört, kibontottam úgy, hogy a kupakot egyben hagytam, majd egy nagyot belekortyoltam.
– És? Ezt a Lavot miért kapom? Csak mert már nem adom vissza.
– Kedvességből – kacsintott rám az egyik, poénból. Tudta, hogy nem szeretem, ha így viselkednek velem.
– Hát kösz – egy vállrándítással le is zártam a témát.
– Képzeljétek – már kezdte is mondani a magáét az egyik –, a héten voltam a szegediekkel kocsmázni. Elkezdtem nekik mesélni valami random dolgot, mire kiröhögtek. Kérdeztem, hogy ezt most mé’? Erre aszonták, hogy ha be vagyok csiccsentve, előjön a tájszólásom. Há’, és mégis milyen tájszólás? Kérdeztem vissza. Kao, elharapom a szavak végét, meg olyan szavakat használok, amit még nem hallottak a számból, és szerintük szerb szavak. Én meg má’ nemtom.
– Ezen meg vagy lepődve? – kérdezett vissza egy másik egyetemistánk.
– Nemtom, lehet – érkezett a válasz. Vannak, akik anélkül mosolyogtatják meg a többieket, hogy ennek a tudatában lennének.
Közben elhelyezkedtünk egy pad körül, és folytattuk a sztorizgatást. Főleg az egyetemről meséltek, a szegedi életről. Irigylem őket, már én is nagyon mennék valamerre. Itt úgy érzem, kicsit meg van kötve a kezem. Habár, akkor meg hiányozna az itthoni higgadtság. De ott meg többet találkoznánk. Sok a pro-kontra érv ezzel kapcsolatban, viszont mindig lesz valahogy. Ahol mi leszünk, ott mindig lesz egy kis Vajdaság. Vigyen minket az élet bármerre, a szabadkai hétvégék megmaradnak egy életen át kitartó horgonynak.
Ha valaki a magyarokhoz megy egyetemre, szembesülhet olyan hátrányokkal is, amikre nem is gondolt, például ritkán téved haza az itthoniakhoz, és még ritkábban ül velük össze hétvégén. Nálunk nem számít a korkülönbség, tudjuk, hogy pár év múlva már ennyi időnk sem lesz egymásra, ezért értékeljük az ilyen estéket. Elfelejtjük, hogy elváltak az útjaink, hogy a bandánk már sosem lesz ugyanaz, mint volt egykor, hogy mennyire messze vagyunk egymástól. És mégis mennyire összetart ez a kis közösség. Ezek vagyunk mi: a vajdasági fiatalság. És azok is mi vagyunk, akik el akarnak menni innen.
– Ej, emberek, nem akarunk kajálni? – kérdezte valaki.
– Ja, ajde már, burekozzunk, magyaroknál nincs rendes – egy egyetemista.
– Ajde! Lipa?
– Alap.
Úgyhogy a sörökkel a kezünkben megindultunk, hogy élvezzük a Vajdaság adta burek szépségeit. Épp egy útkereszteződésen mentünk volna át, de egy rohanó belgrádi rendszámtáblás autó ezt megakadályozta, ahogy a sebességkorlátozásra fittyet hányva, illetve a két lábon járó népeket figyelmen kívül hagyva, manőverezett el előttünk.
– Idióta! Mé’ nem dobod ki a smigát? – kiabált utána a teljes szavakban beszélő emberünk.
– Nyugi, brate, túl sokat vagy te a magyaroknál. Nehéz visszaszokni az itthoni őrültekhez, mi? – kérdezte egy osztálytársam, és nem tudtam eldönteni, hogy ezt a száguldozó sofőrökre mondta, vagy ránk. Szerintem az utóbbi. Sokszor érzem magam elvetemült őrültnek, mikor rájövök, hogy az állandó mehetnékem ellenére is szeretek itt lenni, és valószínűleg nem csak én vagyok így ezzel. Mosolyogva néztem a többieket, ahogy tovább sétáltunk az utcán. Sokáig maradhattam szótlan, mert egyszer csak egy haverom mellém lépett.
– Mondd el az okot, hogy miért nézel ki a fejedből ilyen képpel!
– Izvini, ne razumem – vigyorogtam vissza rá.
– De, márpedig razumeš, úgyhogy nyögd ki!
– Ne smetaj, inkább menjél el non-stopba sörért. Addig én bambulok tovább, és örülök annak, hogy ennek az egyenletnek egy konstansa vagyok.
– Na jó, fura lettél. Inkább maradok a sörnél, az majd elmagyarázza a női agy működését.
Miután beszerezte mindenki a Lipában, ami kellett neki, kerestünk egy nyugis helyet. Annak ellenére, hogy a szabad éjszakai ég alatt voltunk, megragadt közöttünk a pizzás, túrós és húsos burekok illatta, az otthon illata. Nem beszélt senki, míg el nem fogyott a kaja, hiszen egy burek többet mond minden szónál. Főleg, ha ingyen volt, mert megnyertél egy fogadást, miszerint a pizzás finomabb, mint a húsos. Érdekes, hogy ennyi elég volt aznap a boldogságomhoz. Ezt, kedves későbbi énem, ne felejtsd el! Hogy ott ülve, a barátaim között azt éreztem, hogy tartozom valahová. Kénytelen vagyok klisékkel élni, mert akkor, ott én is ennyire nyálasan érzelgősnek éreztem magam. Legyen az ember szabadkai, kanizsai, zentai vagy máshonnan való, a kliséket mindenki ismeri. Ahogy a vajdasági ember a lipás burekot.