A pofon

 

Az emlékekkel baj van. Vagy az emberekkel. A borúlátó emberek emlékei sötétek, sokkal feketébbek, mint a valóságban voltak. Ezek az emlékek nyomasztóak, rosszak, folyton fájdalmat okoznak, betegségek melegágyai. A derűlátó embereknél minden megszépül, még talán a rossz emlékek is. Éltető csillogással ragyognak.

  Derűlátó embernek tartom magam. Nem a sötétség éltet. Ezért bocsásson meg az olvasó, ha apámról semmi rosszat nem mondok. Ha jobban belegondolok, nem is mondhatok. Még arról a pofonról sem, amelyet kisiskolás koromban kaptam tőle. Az egyetlenről. Meg arról sem, amikor a Magyar Szó vasárnapi számában megjelent cikkét felolvasta az egész osztály előtt a tanárnő. Pedig szégyelltem magam, már nem emlékszem, biztosan rosszul is esett, az is lehet, hogy csúfoltak érte a társaim. Vagy éppen nagyot nőttem szemükben? Ötödikes, hatodikos kisiskolás lehettem, amikor elszívtam első cigarettámat. Egy gyárudvar bozótos, gazos részében bújtunk meg társaimmal, ott gyújtottunk rá. Nem tudom, hogyan láthatott meg, de meglátott. Biztosan éppen arrafelé sétált – mert mindig sétált –, és kíváncsian követett minket. Vajon mit kereshetünk odabenn a rengetegben? Ha így is történt, nem zavart meg minket, hagyta, hogy füstöljünk, hagyta, hogy ismerkedjünk azzal a „bűnnel”, amivel annak idején ő maga is titokban megismerkedett. Mert az írás, amelyet az osztályfőnöknő felolvasott, erről is szólt. Arról, miként kóstolta meg a tiltott élvezet. Kishegyesen történt, a vasúti híd alatt. A hínárral benőtt Krivaja vizét kellett átúsznia annak, aki egy slukkot akart kapni abból a szivarból, amelyet egyik társa magával hozott. Ő megtette. Már nem emlékszem, köhögött-e a füsttől, vagy sem, jólesett-e neki, vagy megfogadta, hogy ő ezzel sohasem fog élni. Arra sem emlékszem, hogy nekem hogyan esett az első cigaretta. És tettem-e bármilyen fogadalmat. Azt tudom, hogy ő már akkor cigarettázott, és azt is tudom, hogy már nagyobb koromban loptam tőle a cigarettát, amit az éjjeliszekrényben tartott. Tízes csomagolásban vette a trafikban, és időnként kiloptam egy-egy dobozzal. Biztosan észrevette, de sohasem szólt. Piros Moravát szívott. Filtereset. Már a kamaszkort is kinőttem, amikor többszöri éjjeli légszomja miatt abbahagyta a dohányzást. Egyik napról a másikra. Amikor időnként visszaemlékezett erre, azt mondta, nagyon félt, hogy majd nem sikerül neki. Mert hogyan alkot cigaretta nélkül? A tiszta papír, a golyóstoll, a kávé, amelyet anyám főzött neki, és a cigaretta, minden reggel ott állt előtte íróasztalán. Meg persze a kis jegyzetfüzete.

  Reggel írt. Felkelt, rendbe tette magát, felöltözött, megevett egy kanál mézet, Mézet evett minden reggel, éhgyomorra, amire anyámat és engem is rászoktatott, reggelizett, és nyolc órakor odaült asztalához. Édesanyám még bevitte kávéját, becsukta a szoba ajtaját, és ettől a pillanattól kezdve csendben kellett lennünk. A zaj, a szomszéd kopácsolása, az ajtó csapódása nagyon bosszantotta. Gyakran mérgesen kiszólt asztala mellől. Egyszer fel is kelt, átjött a szobámba, hogy csendre utasítson. Egy kislemezt hallgattam, a Rolling Stones kislemezét, az elsőt, amelyet a Duna utcai Jugotonban vettem a kevéske spórolt zsebpénzemen. Boldogan vittem haza, és alig vártam a reggelt, hogy feltehessem a kis táskalemezjátszóra. Mert táskára hasonított. A teteje volt a hangszóró, amikor azt leemeltem, alatta volt a korong, a kar, amely a lemezekből csodálatos hangokat varázsolt elő. Ezúttal Mick Jagger hangját. „Mért hallgatod ezt a szemetet – nyitotta rám az ajtót dühösen –, nem tudok tőle dolgozni. Meg aztán ennek a zenének semmi értéke sincs, egy év múlva már senki sem tud róla semmit, mindenki elfelejti. Kapcsold ki azonnal!” Kikapcsoltam, ő visszament asztalához, lenyugodott, és írt. Már akkor tudtam, hogy nincs igaza. Jóval később egy-egy vitánk közben megemlítettem az esetet, meg azt, hogy mit mondott, csak legyintett.

  A pofont meg korábban kaptam, és nem azért, mert rockzenét hallgattam. Nem is a munkájában zavartam. Anyám többszöri unszolására vettek nekem egy cipőt. Újat, bőrt. Barna színű volt. Emlékszem, hogy jobban szerettem volna futballcipőt, de azt csak megígérte, majd ha jól tanulok. Biztosan drága cipőt kaptam. Másnap abban mentem az iskolába. Különösebben nem törődtem vele, akkor még az ilyesmi nemigen foglalkoztatott. Inkább az eperfa, amelyen gyönyörű nagy szemű fekete eper termett, vagy az a sarki kút, amelynek vizét meg lehetett gyújtani. Meg a foci. Az mindig. Labda híján mindent rugdostam, földkupacokat, tégladarabokat, köveket, kavicsokat. Ezúttal is ezt tettem. Anyám, amikor meglátta vadonatúj cipőmet, a fejét fogta. „Nézd, mit csinált a fiad” – mondta apámnak, aki a tévé előtt ült, a híradót nézte. A híradót mindig megnézte, az esti híradót. Anyám megmutatta neki a cipőt, annak lecsúfított orrát. Maga elé hívott, és lekevert egy nyaklevest. Az egyetlent, amelyet tőle kaptam. A híradó után odajött hozzám. Nyugodt volt. Elmondta, hogy vigyázzak a dolgaimra és ilyesmiket. Végül megsimogatta a kobakomat. Láttam rajta, hogy megbánta, amit tett.

  Én is megbántam, hogy új cipőm orrát tönkretettem.

  Mint már írtam, Rolling Stonest, Beatlest, Omegát és Illést hallgattam. Akkor, amikor nem zavartam munkájában, akkor, amikor nem volt otthon. Mert amikor befejezte az írást, az apró, gyöngybetűkkel írt két-három oldalnyi alkotását, négyfelé hajtotta, zsebébe süllyesztette, és elment otthonról. Gyalog, hátratett kézzel. Mindig kissé lehajtott fejjel sétált, a földet kémlelte. Ugyanakkor sohasem történt meg vele, hogy ismerős arc mellett szó nélkül elmegy. Nem azért nézte a földet, mert gondterhelt volt, vagy mély gondolatok után kutatott. Nem is pózból. Egyszerűen azért, mert keresett valamit. Egy diót, egy mogyorót. Meg pénzt. Éles látása mindent észrevett, a fűszálak között megbújt fémérmét is. Sohasem hagyta a földön, lehajolt, felvette, zsebre tette. Otthon pedig egy nagy köcsögbe süllyesztette szerzeményét. Mindennap talált egy-két dinárt, néha többet is, sőt anyám egyszer megmutatott egy színarany karkötőt meg egy brosst is. Azt is ő találta, valahol a tengerparton. A tengert imádta. Dalmáciát, a dalmát falvakat, városokat, embereket. A travaricát, a lozovacsát, a vörösbort, a bevandát. Év nem múlhatott el, hogy ne töltöttünk volna három hetet mondjuk Orebićen vagy Komižán, Rovinjban, Makarskán… Egyszer boldogan egy nagy tekercs papírral tért haza a szerkesztőségből. „Nézzétek, mit szereztem.” Szétnyitotta, plakát volt, rajta egy tengerparti szálloda, előtte a hosszú strand, a hosszú strandon a strandolók, fürdőzők, rajta mi, a család, és akikkel nyaraltunk, Mendreiék. Trogir közelében készült, ott voltunk, a trogiri sátortáborban, ám fürdeni nem a városi strandra mentünk – mert már akkor nagyon piszkos volt a víz –, hanem közelebbi, távolabbi öblökhöz, strandokra, a környék kis szigeteire, ahova csónakkal vitettük át magunkat valamelyik halásszal, akivel ott szardellát süttettünk gradellán, meg bevandát ittunk mellé. A plakátot az újvidéki korzón levő Kompas utazási iroda kirakatában fedezte fel. Benyitott, elkérte. Azt hiszem, ma is megvan valahol a ládájában, amelyikben tengerparti feljegyzéseit őrzi. A kicsi bőr- vagy bőrutánzat kötésű füzetekben. A nyaraláson, utazásai során mindig naplót vezetett.

  Reggel felkelt, kiült a teraszra vagy a szőlőfürtök közé, a lugas alá. Üdvözölte a házigazdát, elcsevegett vele, öntött magának egy lozovacsát, travaricát vagy az otthonról hozott pálinkából (a másodiknál anyám kissé megdorgálta), rágyújtott, és rótta a betűket. Anyám addig a strandra készítette az ennivalót, a fürdődolgokat, a könyvet. Néha már a napi újság is az asztalon volt, a Slobodna Dalmacija, amit szintén magunkkal vittünk. Ha még nem volt meg, engem elszalasztott érte, vagy útközben megvettük.

  Nem a vizet szerette, hanem a tengert, nem a napot, hanem a fényt, a sziklákat, a nagy hullámokat nézni, a kavicsokat tenyerében simogatni. A fákat, a legnagyobb hőségben koncertező énekes kabócákat. Az esti sétákat a sikátorokban, a konobákat, a bevandát, a halászokat. És a zubatacot. Annak nem tudott ellenállni. Minden nyaralásunkkor hetente legalább egyszer vendéglőben vacsoráztunk. Lignjét, különféle halakat, ám a zubatac nem maradhatott ki. Czakó Gábor egyik nyaralásunkkor el is nevezte Zubatacnak.

  Ott is kémlelte a földet, de közben az eget is látta, a sziklákat, a fenyveseket, a magas hegyeket… És mindig talált valamit.

Egyszer megtelt a köcsög. Összehívta a családot, anyámat, öcsémet és engem. Már felnőtt emberek voltunk, családosok, legalábbis én. Mindkettőnknek átnyújtott egy-egy fehér borítékot, benne ezer-ezer márkával. Ha adott valamit, akkor mindkettőnknek egyformán adott.

  – Látjátok, ezt mind találtam – mondta –, költsétek el okosan.

  Már nem emlékszem, mire költöttem a pénzt.

 

 

Klamár Zoltán

Köznapok

„Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint »fontos,...

Klamár Zoltán

Köznapok

„Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint »fontos,...

Tóth Eszter Zsófia

A doboz bonbon

– Manapság már létre sem jönnek a párkapcsolatok – jelentette ki a barátnőm.   – Ezt hogy érted? – kérdeztem.   A barátnőm elgondolkozva...

Tóth Eszter Zsófia

A doboz bonbon

– Manapság már létre sem jönnek a párkapcsolatok – jelentette ki a barátnőm.   – Ezt hogy érted? – kérdeztem.   A barátnőm elgondolkozva...

Tóth Eszter Zsófia

Bécs

– Megtervezzük az idei évünket – mondta a férjem. Lelkesen csillogott a szeme. A számítógép előtt ült, és egy táblázatba irkált. Akkoriban én...

Tóth Eszter Zsófia

Bécs

– Megtervezzük az idei évünket – mondta a férjem. Lelkesen csillogott a szeme. A számítógép előtt ült, és egy táblázatba irkált. Akkoriban én...

Juhász Zsuzsanna

Mégis, kinek az embersége?

Kit küldtél te ide, Istenem? Miféle alfaját vagy változatát? Mert embernek ember. Úgy néz ki, mint én.   De láttam magam, Uram, láttam, ahogy előregörnyedő...

Juhász Zsuzsanna

Mégis, kinek az embersége?

Kit küldtél te ide, Istenem? Miféle alfaját vagy változatát? Mert embernek ember. Úgy néz ki, mint én.   De láttam magam, Uram, láttam, ahogy előregörnyedő...

Tóth Eszter Zsófia

Manci és a gróf

– Na, kivel találkoztam ma a totózóban? – lépett be apa lelkesen a bejárati ajtón. Tavasz volt, a fehér ballonkabátjában viselte, kezében a diplomatatáskája....

Tóth Eszter Zsófia

Manci és a gróf

– Na, kivel találkoztam ma a totózóban? – lépett be apa lelkesen a bejárati ajtón. Tavasz volt, a fehér ballonkabátjában viselte, kezében a diplomatatáskája....

Kis Kinga

Akár tetszik, akár nem

El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy...

Kis Kinga

Akár tetszik, akár nem

El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy...

Verebes Ernő

Hétszer télen

Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik....

Verebes Ernő

Hétszer télen

Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik....

Bakos Réka

Miért (csak) most?

Üzenet karácsonyra Mindenkinek   Pusztán egy kérdés: miért (csak) most?   Megtanultuk, hogy 365 napunk van egy évben, hacsak nem vagyunk szerencsések, hogy szökőévet...

Bakos Réka

Miért (csak) most?

Üzenet karácsonyra Mindenkinek   Pusztán egy kérdés: miért (csak) most?   Megtanultuk, hogy 365 napunk van egy évben, hacsak nem vagyunk szerencsések, hogy szökőévet...

Tóth Eszter Zsófia

Kiságy

– Ez itt a kiságy helye – mondta mosolyogva az anyósom. – Klárikám, aztán nehogy elkapasd azt a gyereket. Ahogy hazajöttök a kórházból, én már mindent...

Tóth Eszter Zsófia

Kiságy

– Ez itt a kiságy helye – mondta mosolyogva az anyósom. – Klárikám, aztán nehogy elkapasd azt a gyereket. Ahogy hazajöttök a kórházból, én már mindent...

Fekete J. József

Szenteleky hímzett papucsban

Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében...

Fekete J. József

Szenteleky hímzett papucsban

Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében...