Minden ember kétszínvirág

Minden ember kétszínvirág

Szerző: Raffai Ingrid

Helmuth von Glasenappnak, a vallási univerzizmus elméletéért

 

Istenem, milyen istentelen indulatok lehettek azokban a kicsi gyerekekben.

  Akik focilabdának használtak egy kölyökkutyát?

  Hogy lehet, hogy a kölykök nem ismerték fel a kölyköt, a magukhoz hasonlót? És nem vitték haza, és nem könyörögték be a házba?

  Nem használták ki, hogy kerek a fejük, s még a kiskutyáé sem szögletes. Tehát a felnőttekből elérzékenyülést, mosolyt, simogatást vált ki. A humánetológia törvényei szerint.

  Ergo valamelyik szülő biztosan befogadta volna este a kölyökkutyát karjában tartó gyerekét.

  Ha a gyerek csak a kutyával együtt lett volna hajlandó belépni a szülői ház kapuján.

  De nagyisten, mondd, hol van itt az este, hol a szülő és hol a gyerek? Hová, milyen messzire bitangoltak el egymástól? És mi működik itt még, ha már az ösztön sem, a génjeinkbe foganásunkkor íródott ösztön?

  Hogy a kölyköt nem bántjuk, ha beledöglünk, akkor sem. És a kölyök kölyökbarátját sem. Mert hamar megnő, és vigyáz a kölykünkre, amikor mi nem leszünk a közelében.

  És megvédi, meg a kígyótól, kányától, rókától, rossz ember zsákjától. Hogy elrabolja, és cirkuszi mutatványt csináljon belőle, vagy gyermekprostituáltat.

  De mondd, Uram, hol vannak itt az ösztönök? Ha már a gyermekben sincs, hisz öt-hat éves gyerekek rugdosták össze azt a kicsi kutyát. S csak hirtelen ötlettől vezérelve mondták, hogy ó, csak játszottak vele. Mintha csak labda volna.

  Csakhogy van-e itt még valaki, valami felnőttszerű lény, aki követ dobna rájuk? Követ, a kölyökkel focizó kölykökre. Akik csak megismételték a történelmet anélkül, hogy tudtak volna róla.

  De én tudom, és sokan, tán tízezren is tudjuk, hogy ezen a földrészen megesett tényleg, hogy katonák fociztak csecsemőkkel focipályán. Német katonák és kápók, bármilyen nemzetiségű kápók fociztak zsidó babával.

  S akkor, ’45 táján ugyan miért nem váltódott ki belőlük az ösztön, a védő-óvó ösztön a kerekded formák, a gömbölyű fejecske láttán? A kisded tán még mosolygott is rájuk, mielőtt a földre, a focipálya füvére ejtették.

  De ők, Uram, te bocsásd meg nekik, te, mert nekem nehéz, a mosolyban kinevetést láttak. Azt, hogy a pici zsidó kineveti őket. Hogy túléli őket. Túl az ő agymosott fejüket. Csakhogy a katonák nem látták, mert nem akarták látni, féltek látni, hogy ez így nem mehet sokáig.

  De érezték, és névtelen, értetlen dühükben és átmosott agyuktól vezérelve rúgták a babát. A kapu felé, a kapuba.

  Mert te egyetlen, való Isten, tudd, hogy az ember überelni tudja az ösztöneit. De ha esze van, jóravalón übereli. Vagy csak úgy tesz, mintha hagyta volna átmosni az agyát, mert a szívét nem hagyta. Az jóravalón dobog, és várja, hogy elmúljon a hibbant agyúak uralma.

  Mert tudod, te jó, te jóravaló Isten. Dobogókőn van a világ szíve. Sok magyar azt tartja, hogy ott van. Mert tudod, úgy vagyunk mi egyistenhitűek, ahogy sokistenhitűek is vagyunk.

  Mert az ember nem hisz egyetlen istenben, ha nem lehet. Mert ma ugyan hány keresztény hőköl meg, mint szakadék előtt a táltos, az ősi ló, azt látva, hogy lökik, kilökik a menedéket kérőt? És ugyan hány moszlim csalódik ma, látván az öngyilkos merényleteket? És gondolkodik el azon, hogy ugyan Allahnak tetszik-e, és mi tetszik a gyerekek halálában.

  Mert itt van a kutya elásva, Uram, itt. Hogy az embernek hinnie kell akkor is, ha éppen nem hihet egyetlen istenben. Nem, ha hívőtársai olyat tesznek, ami senkinek, sem eddigi egyistenének nem tetszene. És átmegy ősibb, de jobb hitbe. És hálás lesz a napnak, a családi békének, a falat kenyérnek, amely nagyobb egy falatnál mégis. Mert este mindenkinek jut a családban. És hálás lesz a tűzhely melegének, a meleg levesnek.

  Mert látod-e, te Isten, te nagy, ha túl nagy vagy, túl elérhetetlen, a pici istenkékhez fordulnak újra?

  Ha a szükség úgy hozza, ha rákényszerítenek bennünket. Mert élni kell, de élni csak úgy lehet, ha az ember örömködhet kicsikét. Jó falatot nyelhet, szép, csábos nőt ölelhet. Máshogy nem megy.

  És ez nem sunyiság, dehogy. Bár tegnap egy magyar, nagy, híres író azt mondta a magyarról, hogy sunyi, kétszínű.

  Pedig hát az ember, minden ember kétszínvirág. Nem csak a magyar. Az ember az, aki jó, ahol, amíg jó lehet. Az ember az, aki ugyanolyan önző, mint amennyire önzetlen.

  Önző, mert különben elnyomnák, kihasználnák, elsorvasztanák a többiek. És el is pusztítanák. El, egy másik csoport, egy idegen, amelyik szerint ő ellenség. Hát önzőnek is kell lennie, védenie magát. Védenie magát, hogy ne rekesszék ki. És igen, önvédelemből úgy tennie, mintha egyetértene a kirekesztéssel. A másokéval. És nem az övével.

  És az ember önzetlen is. Önfeláldozó. Magot vet, szánt, arat. Izzad, és táplálja önmagán kívül az asszonyát és gyerekeit is. Megosztja azt, amije van. Addig, amíg annyija van, hogy adni is tudjon belőle.

  Ha kevés van, ha látja, hogy ő nem juthat el a bő forrásokig soha, akkor bizony nem kér az áldásodból. Nem kéri a gyereket, akit szívesen adnál neki.

  Mert mondd, te nagy, te, aki mintha egyáltalán nem ismernél bennünket, te, aki teremtettél, de mintha azóta ránk sem néznél. Te, aki mintha csak gyönyörködni bennünk jönnél az asztalunkhoz. Te, ugyan tudod-e, mit éreznek a gyerekeink itt, ebben az országban, amely a legtöbb nagyon szegény régiót birtokolja egész Európában? Érdekel-e, hogy szépséges gyerekeink mit gondolnak itt a gyerekségről, a gyermeki létről?

  Mi lehet a fejükben, ha szinte hetente van egy újszülött itt, akit az anyja ölt meg? Ha szinte naponta van hír gyermekerőszakról. Anyáról, aki gyermekével együtt ugrik a mélybe. Halálra éheztetett gyerekekről. És gyerekekről, akiket hosszú évekig szexuális tárgynak használt az apjuk.

  Hisz, drága jó Istenem, én, a majd hatvanéves sem látok olykor tisztán. Mert nézd, lássad, van olyan apa, aki zokog, sír, hogy imádta a lányát, csak neki élt, és a többi gyerekének, és ő, hát igen. Vétlen, mert a nemiség az csak úgy oda-, belekeveredett az életükbe. Dehogy akart ő rosszat. És a genetikusunk is pedzette már, hogy miért is ne lehetne unokatestvéreknek házasodni. Mert látod, Uram, nagy úr a szükség. Ahogy a nagyok, a nagyon gazdagok gátlások nélkül halmozzák fel a tőkét, vagyont, földet, mindent, ami a jövőbe mutat, ami gyerekeiknek lesz majd jó. Addig a szegény csak azt az egyetlen vagyonkát, azt a picike házat, egy élet munkáját szeretné családban tartani. Ahogy valaha a királyok összevissza, messziről házasodtak, hogy béke legyen a nemzetek közt. Úgy most a szegény inkább belterjes családot akar. Ismerőst, vérrokont a gyerekének, hogy a családi vagyonka biztosan a családban maradjon.

  De van itt más erőszakoló apa is, nézd csak, aki fenséges, királyi apának gondolja magát. Nagy úrnak, családja urának. Csakhogy nem tudja, ahogy tán te sem, Uram, hogy az igazi úr a szíveken uralkodik. És nem is uralkodik, csak ott van, bennük, a szívekben. És akkor nem is kell jelen lennie sehol, nem kell ellenőriznie, büntetnie, zablát raknia az emberei szájába. Mert akik szeretik őt, azok szabadon élnek, azok könnyen lélegeznek, és könnyű a szívük. Mert úr van benne, egy valódi vagy már meghalt apa, egy jó, emberséges főnök, valaki, aki szeretettel és szeretetből került oda. És az ilyen ember szívesen dolgozik, szívesen csinál mindent, és nem kell hajtani. Hajtja ő magát, amennyire csak bírja. És sikerre viszi magát. Anélkül, hogy másokon átgázolna. Ha teheti, látod-e, Uram, az ember jó. De ha nem teheti, csak eljátssza, csak úgy tesz. Mint a lány, aki tűr, aki eljátssza, hogy minden rendben, hogy jó neki az apával való minden cselekvés. És évekig nem szól senkinek. Mert tudja, látja, érzi, bajt hozna anyjára, testvérére, ha szólna. S ha szól is, tudod-e, nagy Úr, előbb-utóbb megbánja, mert ezután rettegni fog. És vele rettegnek majd a maradék családtagjai is, hogy mi lesz, ha a nagydarab, életerős apát a börtönből kiengedik. És egyszer tényleg ki fogják engedni, és nem viszi el a bánat, a megbánás, dehogy. Mert ő igazi, jó családapának gondolta el magát, aki felügyel még a nemi életre is. És uralja, egyedül. Csak a lány fogja bánni, hogy kiborította a családi bilit. És látni fogja, igen, Atyám, ahogy az együttérzésből lassan kiutálás lesz. Ahogy a többiek rájönnek majd, hogy az apa bosszúálló vágya, a hurrikán még előttük van. És lassan látni sem bírják majd a lányt, aki ezt a tájfunt, katasztrófát a házukba hívta. A bosszút, az apáét. Ami addig is mérgezi, megmérgezi a mindennapjaikat. És legszívesebben sóval szórnák be a házat, a kertet, és hetedíziglen tagadnák meg a nevüket, nehogy az apa rájuk találjon. És rád gondolnak, Uram, terád. Hogy ahogy te, úgy a lány is, ahogy te a fiadat, úgy a lányka is inkább önmagát adta volna.

  Áldozta volna fel, hogy a család meg- és egészben maradjon.

  Mert nem, nem és nem, nem, te nagy Úr, az embernek nem bocsánat kell. Nem egy ember, egy közüle való, aki örökre elveszi a bűneit. Nem, az ember ragaszkodik a bűneihez. Azt szemelgeti egyre. A bűnt, a magáét, a másikét, hogy tanuljon belőle.

  Nem, az ember nem akarja odaadni a bűntudat jogát. A jónak a rossztól való elválasztásának gesztusát.

  Mert nem raktál bele gátat, Uram. Féket, önuralmat. Nem adtad meg a határát a szaporodásának, sokasodásának. És határát az elembertelenedésének. Te nem adtad meg, hát kénytelen e határokat saját maga kiszabni magának.

  Mert közben meg felfegyvereztél bennünket az ellenségképzés, az ellenségkeresés képességével. Ha fogytán vannak a források, ha már betöltöttük mindenhol a földet. Azzal a képességgel, hogy ha kevés van, gyorsan keressünk valakit, akire ráfoghatjuk az okot. Aki miatt kevés van. Aki biztos elveszi előlünk.

  És ráadásul, sajnos ezt még örököljük is. Rájár az agyunk, mihelyt azt látjuk, hogy a szomszédnak már alig jut még ennivalóra is.

  Hát kutatni kezdjük: mi és ki is az oka? Mert félünk, igazából a szomszéd sorsától félünk igazán. Nem a háborúból elmenekült asszonyoktól, gyerekektől és fiatal fiúktól.

  S aztán, az ellenségképzés olyan, mint a futótűz. Terjed befelé, terjed mindenhová.

  S így akár ellenség lehet a kölyökkutya is, mert a gyereknek is alig van mit enni. De ha van is, lehet, holnap nem lesz. S akkor a kutya csak éhes száj lesz, betömetlen éhes száj. És focilabda lesz. Játékból, csak eljátszva. Miközben tényleg ebben az országban a legtöbb az egy főre eső kutyák és macskák száma.

  De a gyerekek nem buták, és látják, hogy gyereknek lenni nem jó itt. Nem egy egész életre szóló biztosítás. S félnek, nem akarják a kölyökkutya sorsát, nem akarják látni, elképzelni, hogy egyszer belőlük is lehet csak éhes száj. Betömetlen.

  És a gyerekek azt is látják, hogy itt öregnek lenni sem jó. Hogy becsapják, átvágják életerős fiatalok pénzért az öregeket. És olykor meg is ölik őket pár ezer forintért.

  És nőnek? Vajon azt látják-e, hogy jó nőnek lenni itt? És mire kamaszkorba érnek, nem rókának látják-e őket? Rókának és nem tündérnek. Ahogy a nő mindenkoron az volt, annak kellett lennie, ami a férfinak megfelelt.

  Olykor valóban sárnak, kölöncnek, lábról lerázandónak látja. Máshol, keleten legalább rókának látják. Akit illik, akit be kell engedni a házba. Mert alapjában véve tündér a nő, méltó társ, a férfi csoportjából való, a férfinak hús a saját húsából. Nem vére, de csontja. Amire azért építhet. Csakhogy, ha a szükség úgy hozza, jobb nem szaporodni, és eleve rókát, koloncot látni a nőben.

  Ezt viszont te bocsásd meg nekik, a férfiaknak, Istenem.

 

Flament Krisztina

Karácsonyi fények

Gyerekkoromban, azért, hogy a szorgalmas angyalkák meghozhassák és feldíszíthessék a karácsonyfánkat, engem a szüleim átvittek anyai nagymamámékhoz. Szerettem ezeket az...

Flament Krisztina

Karácsonyi fények

Gyerekkoromban, azért, hogy a szorgalmas angyalkák meghozhassák és feldíszíthessék a karácsonyfánkat, engem a szüleim átvittek anyai nagymamámékhoz. Szerettem ezeket az...

Juhász Zsuzsanna

Húzódás

Minek tanuljam meg a nevet? Minek, hisz látom, örökzöld vagy. Tiltott gyümölcs immár ezen a tájékon. Bűn már ültetni téged, tudod-e? Bűn, mert egész évben...

Juhász Zsuzsanna

Húzódás

Minek tanuljam meg a nevet? Minek, hisz látom, örökzöld vagy. Tiltott gyümölcs immár ezen a tájékon. Bűn már ültetni téged, tudod-e? Bűn, mert egész évben...

Zalán Tibor

Csoki

Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás...

Zalán Tibor

Csoki

Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás...

Gruik Ibolya

Flóri

Flóri harmonikával a vállán áll a két gyerek között. A kislány előreszalad, a fiú térdnadrágban lép egyet a lány után. Flóri a...

Gruik Ibolya

Flóri

Flóri harmonikával a vállán áll a két gyerek között. A kislány előreszalad, a fiú térdnadrágban lép egyet a lány után. Flóri a...

Juhász Zsuzsanna

Félhűség

Itt, itt van a vadászmező, barátném, és örök is, úgy látom.   Mert nekem az már örök, amit lassan itt hagyok. Hát minek ütöd a kutyádat, hogy nem ment...

Juhász Zsuzsanna

Félhűség

Itt, itt van a vadászmező, barátném, és örök is, úgy látom.   Mert nekem az már örök, amit lassan itt hagyok. Hát minek ütöd a kutyádat, hogy nem ment...

Lovas Ildikó

Cselekedj!

1. Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami...

Lovas Ildikó

Cselekedj!

1. Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami...

Mihályi Katalin

Ismerős történetek

Amikor valóság és irodalom találkozik Minden nagy ünnepre megvannak a csakis arra az alkalomra tartogatott olvasmányaim, így karácsonyra is. Már hosszú évek óta szenteste,...

Mihályi Katalin

Ismerős történetek

Amikor valóság és irodalom találkozik Minden nagy ünnepre megvannak a csakis arra az alkalomra tartogatott olvasmányaim, így karácsonyra is. Már hosszú évek óta szenteste,...

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...