Üzenet karácsonyra Mindenkinek
Pusztán egy kérdés: miért (csak) most?
Megtanultuk, hogy 365 napunk van egy évben, hacsak nem vagyunk szerencsések, hogy szökőévet írjunk – abban az esetben megajándékoztak minket még plusz egy nappal. Kicsit mélyebbre ástam, és egy nagyon egyszerű kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért kizárólag ilyenkor? Igen, tessék! – aki már éppen közbe szeretett volna szólni. Jól gondolja! Húsvétkor is.
Tehát, nem tettem fel még egyértelműen és nyíltan a kérdésemet:
Miért csak ilyenkor… na mit? Miért csak ilyenkor szeretünk?
Szóval, vagyunk így mi, emberek. Ki ilyen, ki olyan. (Jobb, ha ebbe most részletesen nem megyünk bele, mert a végén már valóban nem lesz szeretet.) Néha kegyetlenül lassan, de elmúlnak a rohanós hétköznapok, majd hihetetlen gyorsan véget érnek a rövid hétvégék. Éldegélünk egymás mellett és nagyon kevésszer egymással. Itt a lényeg, a mondat végén. Még általános iskolában tanultuk ezt a nyelvtani fogalmat. Na most, ha mindenki akkor jól figyelt, és nem a szomszéd Juliskát vizslatta az iskolapadban (habár azt is kell), megjegyezhette, hogy ez lefordítva nem más, mint a „mi”. Mi, együtt. Nem egymás mellett, nem egymással szemben, hanem egymással.
Márai (Descartes gondolatát folytatva) egy igen jó megfogalmazást tett. Röviden és tömören leírt Minket, (csak hogy még fokozzam) bennünket: „Gyűlölök, tehát vagyok.”
Ha tetszik, ha nem, ez így igaz. Nem vagyunk képesek egyébre, csak a másik iránti gyűlöletre. Olykor mi magunk sem tudjuk, hogy miért, de gyűlölünk, mert valami furcsa oknál fogva (azt hisszük) gyűlölni jó. Majd aztán hirtelen ebben a pár napban az ünnepi időszak alatt szeretünk, hogy aztán újra gyűlölhessünk. Mégis kinek jó ez? Az égvilágon senkinek.
Ez nem más, mint a „ha van valami, az a baj, ha nincs, az a baj” szindróma. Kissé sok szindrómát akarunk most már felhalmozni – csak úgy, mert miért is ne, mert menő. Szeretni már nem menő? Kedvesnek lenni nem menő? Embernek lenni? Netalántán jó embernek?
Jut eszembe, mit szeretünk még a gyűlöleten kívül – hát panaszkodni. Nem vagyok én ellene, sőt egy kevés panaszkodás mindenkinek kell. Talán még a lelki békén is segít, és kis mennyiségben még egészséges is lehet. (Szólok, ha véletlen valaki eddig rosszul hitte, itt nem él a „kismértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság” elv.) Egyszóval, panaszkodunk. No de emberek, hogy egyfeszt?! Megmondom őszintén, én már sokallom. Ez nem jó, az nem jó. Te miért úgy csinálod, és miért nem amúgy? Vagy emígy? Ez miért zöld, miért nem piros, és ha piros, akkor meg miért nem sárga? Nevetségesek vagyunk. Folyton-folyvást valami bajunk van, semmivel sem vagyunk megelégedve, és szabályszerűen csupán a rosszat tudjuk kiszúrni. Vagyis, az nem is rossz, mi tesszük azzá. Természetesen akad sok rossz dolog a világban, de itt van mellette a tömérdek jó is körülöttünk, és mi nem vagyunk képesek azt észrevenni, vagy ha észrevettük, akkor azt „rosszá” alakítjuk, tesszük. Mindent sötéten látunk. Ha a rosszakaratot egyetemen tanítani lehetne, végzettség nélkül diplomát kaphatna mindenki a kezébe. Dékánok és dékánhelyettesek lennének egymás hegyén-hátán.
Egyszerűen elfelejtettünk szeretni. Persze, sokféleképpen lehet, ki így, ki úgy. Lassan viszont már ott tartunk, hogy mi sehogy. Jobban mondva, ebben a pár napban, esetleg egy hétben – de itt akkor aztán úgy istenigazából, nagyon szeretünk. Majd az év következő decemberéig megszűnünk. Mintha az egy év szeretetét akarnánk becsomagolni, és az ünnepi forgatag alatt gyorsan, mindenen túlesve kicsomagolni. Annak még jobban örülnének egyesek, ha épp csak úgy megmutatni kellene a szeretetüket.
Varázslat nem csak karácsonykor van. Ahogy szeretet sem. Az ott van mindennap, az év 365 napján. Legyen az egy kedd vagy vasárnap. Minden napban van valami varázslat, csak nyitott szemmel és szívvel kell járni. A jót keresni. Ne essen nehezünkre szeretni! Olyan szép, olyan jó, olyan éltető. Semmi mást nem kell tennünk, mint egész évben szeretni, és most, karácsonykor egy kicsivel még jobban. A legjobb benne pedig az, hogy te döntöd el, hogyan szeretsz.