– Magda meghalt – anya kisírt szemmel lépett be a lakásba. Egész úton hazafelé sírhatott. Kamasz voltam, és nagyon rémisztően hatott anyát így látni. Azt latolgattam magamban, vajon mit fog csinálni. Kiabál, sír napokon át? Mert sírni, kiabálni szokott. Amikor már láttam az előjeleket, előre rettegni kezdtem. Olyan volt az egész, mint egy forgószél, közben megállítani nem lehetett. Ki kellett bírni valahogy. És arra gondoltam, ha anya kis dolgokért is sír, kiabál, most mit fog csinálni, amikor a legjobb barátnője halt meg.
Apa is csak téblábolt körülötte, próbálta átölelni, de anya eltolta.
– Amitől tartottunk, megtörtént. Megette a testét a rák – mondta anya.
Magda és anya egyidősek voltak, negyvenhat évesek, amikor Magda meghalt. Mint most én.
– Édesanyád, amikor bement első nap az új munkahelyére – mesélte apa korábban –, nagyon izgult. Tudod, milyen – tette hozzá apa. – Félt, nem lesznek barátai. De ott volt Magda.
Magda rögtön felkarolta. Ő volt anya jó szelleme. Vele mindig nevetett.
– Eszti – mondta anyának Magda, amikor nálunk volt –, gyere, vágassuk le a hajunkat. Tudod, a rövid haj fiatalít.
És anya nem mondott ellent neki. Amit Magda mondott, az úgy volt jó.
– Eszti – jött máskor Magda –, menjünk be lófrálni a városba.
Ez azt jelentette, hogy sétáltak a Váci utcában, és valami szép ruhát kiválasztottak egy menő butikban.
– Eszti, hagyd már azokat a sötét színeket – mondta Magda. Anya engedelmeskedett, és egy szép, piros, kötött pulóvert választott. De aztán anya azt nem hordta.
– Gyere, kislányom, elmegyünk Magdáékhoz – mondta nekem anya –, amíg Magdával a konyhában beszélgetünk, te játszol Magda gyerekeivel.
Tartottam egy kicsit ettől. Magda gyerekei idősebbek voltak nálam, és nagyon jól elvoltak egymással.
– Gyere, kislányom – mondta anya, amikor megérkeztünk Magdáékhoz –, gyere be a nagyszobába, várnak téged, megmutatják a karácsonyfát.
Ahogy anya és Magda eltűntek a konyhában, a gyerekei is kámforrá váltak. Ott maradtam egyedül egy fotelben. Kimenni nem mertem, hiszen anya megmondta, hogy a gyerekekkel játsszak, így a karácsonyfa égőit néztem, és a zöld plüssfotelt birizgáltam. Elképzeltem, ahogy az ujjaimmal bármit rajzolhatok, ahogy a fotel bársonyát húzogattam, hol nyúl alakja lett, hol meg alma. Anya nagy sokára került elő.
– Hát te? Te miért nem játszol a gyerekekkel? – förmedt rám.
– Átmentek a másik szobába, nem hívtak – mondtam én.
– Na jó van – enyhült meg anya –, máskor szólj nekem! Ne legyél itt egyedül.
Ezután, ha anya Magdához ment, úgy szervezte, hogy addig apával otthon maradhattam. Márpedig gyakran ment.
– Megnyertük a pályázatot – viharzott be egy nap anya.
– Fantasztikus vagy! – apa szájon csókolta anyát, és akkoriban még hagyta is, sőt úgy láttam, örül neki.
Az történt, hogy anya és Magda könyvíró pályázatot adtak be, és megnyerték.
– Mikor jön haza anya? – kérdeztem apát. – Szeretném, ha fürdésre itthon lenne – mondtam neki.
– Kislányom, itt vagyok én. Anya és Magda könyvet írnak, tudod, de egyszer elkészül az a könyv, és akkor nem megy el anya.
– Képzeld, Magdának ki kell kísérnie a diákokat Kijevbe – hallottam egy reggel a konyhából anyát.
– Pont most? A csernobili robbanás után? – hitetlenkedett apa. – Ez veszélyes, ott sugárzás lehet.
– De nem mondott semmit a tévé, hogy ne utazzanak – replikázott anya.
– Én a férje helyében nem engedném – mondta apa. – Te bevetted már a jódtablettákat? – kérdezte anyát.
– Persze, bevettem, ha te mondod, akkor beveszem. Mindig is jó voltál ezekben a vitamindolgokban – mondta anya.
– Nézd, mit hoztam neked Magdától – vett elő anya egy zacskó csokit a szatyrából. – Magda küldi neked, hazajött Kijevből.
Rávetettem magam az édességre.
– Baj van – hallottam egy fél évvel később reggel a konyhából anya hangját.
– Mi a baj? – kérdezte apa. – Fáj valamid?
– Nem, nem nekem. Magda rákos – mondta anya. – Hogy tudok segíteni neki?
– Látogasd ugyanúgy – mondta apa. – És tudod, ma már jó gyógyszerek vannak a rákra is.
Anya aztán mégis megengedte apának, hogy átölelje aznap, amikor Magda meghalt. Én pedig arra gondoltam, hogy Magdának már jó, már nem szenved, azt pedig Magda sem szeretné, hogy anya sírjon.
– Tudod, kislányom, olyan jó barátnőm, mint Magda, nem lett aztán sosem – mondta anyám már betegen, harminc évvel később, két hónappal a halála előtt. És sírt. Próbált megölelni, pedig felnőttként már sosem ölelt meg.
Visszaöleltem.
– Nyugodj meg, anya, nincs semmi baj, itt vagyok.