1936. november 3-án hunyt el Kosztolányi Dezső. Virágvasárnap született, mindenszentekhez és halottak napjához közel halt meg. Ahogyan jött, úgy ment el, amit közte csinált, azzal Szabadkát beleírta az irodalomtörténetbe.
Az életrajzok elmesélnek róla mindent. Mindegyik a maga módján. És mindegyik életrajz legalább annyira szól a szerzőjéről, mint Kosztolányi Dezsőről. De az is lehet, hogy inkább szól a szerzőjéről. Nem eldönthető, meg miért is kellene eldönteni? Vagy felemlegetni egynémely ártó szándékkal írott Kosztolányi-életrajzot?
Talán fel kellene emlegetni, nehogy a végén az derüljön ki, hogy mi nem akartuk, mi nem szerettük, mi nem vállaltuk, mi neveztük őt prosztó egyszerűséggel ártó szándékú, szélsőséges meggyőződésű egyénnek. Mi, szabadkaiak.
Nem, ez már nem fordulhat elő, legyintünk és félrenézünk. Vagy mégis? Nem, most már annak a korszaknak vége. Végképp vége van. S ha így igaz, akkor valóban nem érdemelnek szót azok, akik ezt a mostanság divatossá vált, felkapott szerzőt, Kosztolányi Dezsőt biztos bal kezükben tartott radírral, erős mozdulatokkal jó néhány évtizedre kiradírozták az irodalomtörténetből. Azonban nem mehetünk el szó nélkül azok mellett, akik életben tartották a nevét Szabadkán akkor is, amikor ez nem volt ajánlott: Dévavári Dér Zoltán (1928–2007) irodalomtörténésztől ez nem vitatható el. Akik életben tartották az emlékét akkor is, amikor madárürüléktől fehéren pettyeződő mellszobrát az éj leple alatt kellett lemosni, megmosdatni, hogy születésnapjára tisztán ragyogjon. Hózsa Éva irodalomtörténész, akkoriban gimnáziumi, ma már egyetemi tanár nevét ki kell mondanunk. A magam részéről nem először teszem meg, a rózsaszínű vödrös éjszakai költőmosdatás évekig fogságában tartott, a legszebb kép volt, amit Kosztolányiról el tudtam képzelni: magyartanárok vizes szivaccsal a kezükben fürdetik, mosdatják, simogatják finom fejét, pajkos száját, bronzba öntött koponyáját.
Kosztolányi Dezső Felebarátaim című művében olvasható az a két szöveg, amivel – virág helyett – felidézzük az író emlékét. Halála évfordulóján szülővárosában mindig megemlékeznek róla, sosem egyformán. Vannak évek, amikor a nevét viselő gimnázium diákjai kimennek a családi sírhoz, van, amikor nem mennek ki. Van úgy, hogy misét szolgáltatnak a lelki üdvéért, van, amikor nem. De valahogy mindig megemlékeznek a halála napjáról, éppen úgy, mint a születése napjáról. Akár egy hozzátartozó esetében szokás. És Kosztolányi Dezső hozzátartozónk, vagy mi tartozunk hozzá, esetleg neki. A szuffixumokról döntsön mindenki kedve szerint.
A két szöveg – Ismerőseim és Költő disznózsírból – nem elsősorban irodalmi értékük miatt került az Olvasó elé, noha kétségtelenül komoly értékük van, az egyik szöveg még kötetcímadó is lett, nyilván nem azért, mert értéktelen, hanem azért, mert különösen értékes. Nem túlzunk, ha kimondjuk, amit abban Kosztolányi leírt: tökéletes.
De nem ezért esett ezekre a választás, hanem azért, mert mindkét szöveg az írói létezésről szól. Az író munkájáról. Az íróságról. Aminek nem sok feltétele van. A tehetség most mellékes, a jó és rossz minőségű szövegekről az idő dönt. A feltételek, amelyek az írósághoz nélkülözhetetlenek: szöveg és megjelenési felület. Egy újonnan induló kulturális-irodalmi melléklet jobb szövegeket talán nem is találhatott volna, amelyekkel – virág helyett – felidézi Kosztolányi emlékét.