2020. május 9-én az országban – Magyarországon – a lillafüredi volt az első kisvasút, ami elindult a karantén után.
Nézem a végállomásból azt a kicsit, ami belefér a tévé képernyőjébe. Tudom, ha nem is látom, hogy a tudósítóval szemben, tehát az operatőrnek háttal alig pár száz méterre széles út, autóforgalom, villamosok. A tudósítótól jobbra kiskertek sora. Kerti törpe, lila akác, karózott rózsa.
2018 nyarán egy éjszaka a lillafüredi kisvasút két kocsija áttörte az ütközőbakot, és a lejtős úton őrülten robogva belecsapódott a széles úton közlekedő, gyönyörű fehér-zöld színű villamosba. Hajnal volt, és nem történt baj, üres volt a villamos. Így, hogy emberéletben nem esett kár, megmaradt a rejtély. Mitől szabadulhatott el a két kocsi? Elmondom. Csabától. Ott ült a késő éjszakában, a Dorottya utcában a buszállomásnál a padon, orrában a nyíló bazsarózsa illata. Csaba legalábbis azt hitte, hogy az út túloldalán lévő, óriási fenyők alá bújó kiskertek valamelyikéből árad felé a bazsarózsa súlyos illata.
A Segafredo-reklám kontakthibásan pislogott, a turistainformos tábla egykedvűen tűrte a hegy felől támadó szellőt. Egyébiránt moccanatlan volt az éjszaka. Az erdőben, a kisvasút mentén vigyázzállásban hallgattak a gyertyánok. Csaba hátranézett a bezárt ajtóra. Függöny volt rajta. Virágos függöny, talán a nyolcvanas évek derekáról maradt itt, akár az emberek lelke. Elrobogott egy villamos.
Csaba utánanézett a kivilágított, üresen is varázslatos szépségű villamosnak, és felhördült: „Hajrá, Diósgyőr!”
Arra gondolt, miközben a kissé koszos függönyöket szemlélte, hogy benyomhatná az ajtót. Észre se venné senki. Nagyon vágyott egy korty frissítő sörre. Utána elmosogatná a poharat, szárazra törölné a pultot, finoman betenné maga után az ajtót, és indulna tovább. De hova induljon? Merre menjen? Ki várja? Sóhajtott egy hatalmasat. Ebben a pillanatban megindult a lillafüredi kisvasút két kocsija, áttörve az ütközőbakot.
Csaba reggel hallgatta a híreket. Mindig hallgatta, mivel arra ébredt. Általában korábban ébredt, neki éjjel volt reggel. Ez most inkább kivétel volt, maga sem értette, hogyan történhetett, hogy ennyire elaludt. Tűnődve fordította a hang irányába a fejét. Meglepődött, hogy a lillafüredi kisvasút két kocsija elszabadult, rejtélyesnek találta. Arra nem emlékezett, hogy ott ült a padon. Olyasmi pedig, hogy az ő lelke bazsarózsaillatot áraszt a világra, a szeretet leheletét, soha nem merült fel benne. Igaz, a körülötte élőkben sem. Elnyomta a többi illat, pára, felhő, ami beburkolta lényét. Szinte nyomtalanul múlt el mindez. Már senki nem emlékszik a családok örömét jelentő lillafüredi kisvasút két elszabadult kocsijára, amint arra sem, hogy Csaba két hónappal később írásban nyújtotta át a világnak búcsúját. Úgy gondolta, majd ráomlik a nyári éjszaka puhasága, hogy betakarja – ahogyan arra minden elkeseredett hős vágyik pillanatnyilag, örökre. Lassú élés, hosszú álmok, így telnek napjai.
Csabát, akiről ez a mese szól, 1997. december 18-án ismertem meg. Igaz, hogy nem láttam őt tíz-húsz éve, mégsem tudok úgy sétálni Miskolc-Diósgyőrben-hajrá, hogy nem róla beszélek. Csakis róla tudok beszélni. A Szinva pataknak is olyan a zaja, mint Csaba bugyborékoló nevetése az előszoba hűvös kövén.
Csaba egy olyan korban élt a földön, amikor féltékenység, udvarlás, nevetés, válás, házasság, barátkozás, kocsma, szeretet, szavaink, magyarok, jó nekünk, mi lesz velünk, megtöltötték a mindennapok levegőjét vibráló feszültséggel, érzelmekkel. Meghallgattam a nőket, akik éltek vele. Belehaltak, aztán gyászolták. Csaba éppen fordítva. Gyászolta a közös életüket, aztán amikor vége lett, mindennap belehalt.
Csaba most is ugyanolyan korban él a földön. Aki nem ismeri, őt keresi.