Ünnepre utazom, és ez feldob.
Már nem emlékszem pontosan, milyen péksütemény volt, amit később a kávé mellé felszolgáltak. De még a repülőtéri éttermek és pékségek mellett elhaladva jutott eszembe, hogy vajon a kovász teszi-e igazivá a kenyeret, egybefüggő, makacsul megtartó, levegős, ám lágyságában is hosszan éltető táplálékká. A kenyér, mint a lélek csontváza, egyenes ági leszármazottja ég és föld nászának: maga a látóhatár. Egy régi Malév-reklám képe ugrik be. Végtelen búzatáblák, szivárvány ívével keretezve, alatta felfelé hasító repülő: egy lefagyott úti film örök pillanata. Úgy szállok fel a gépre, mint aki élőben szeretné látni, hogy a „fent és lent” az esőben találkozik, és a csepphulláson átszűrődő fény bomlása megszínesíti azt, ami addig csupán levegő volt. Csak a fehéret lehet felszeletelni, az ünnep színét, amely maga a fény, majd úgy bújni bele, ahogy a koldus egy új ruhába. De ez már csak a repülés előtti izgalom képzavara. Mint ahogy a kezünkbe vett és beleharapásra váró kenyér a vekni, a cipó, a zsömle és a kifli alakját ölti magára – jut eszembe. Mindig is így volt ez. A tűzijáték, a légtérben százezer felé fröccsenő szivárvány sem más, mint a csend és a szelíd észrevehetetlenség ellentéte: már nincsenek szín-szeletei, és meg sem kell osztani, mert mindenki kaphat belőle. Nem volt mindig így, de úgy látszik, ez az idő is eljött. És el is szállt. Hisz oly gyors, akár a két ünnep közötti lelkeket szállító repülő. Öveket becsatolni. Az üléssorok fölött színes képernyők. Felszállás előtt egy látványpékség utasnyugtató reklámfilmje látható. Azután hozzák is a légi kísérők, a kávéval együtt. Holnap már nem fogok emlékezni arra, milyen kenyér is volt ez. Kovászos, kovásztalan, magvas, fehér vagy barna, esetleg rozs… Alattunk egyre távolodik a föld.
A hold meg piros.