Lángnyelvek az ég felé

 

Drága Európa! Haragból szólok most Hozzád. Haragból, amelyet őszinte szeretet táplál, amit olykor értetlenség, máskor sajnálat, néha megvetés tesz nehézzé, gyötrelmessé. Érzelmi-értelmi hullámvasút, forgószél. Tudom, a szeretet akkor igazi, ha feltétel nélküli, én most mégis feltételekhez kötöm. Mert hazug vagy, Európa, azért! Az összes kételyem, kérdésem Te vagy. De én is Te vagyok, ahogy Te is én. Amikor hát gondolkodom, Neked kiáltok, amikor Téged kérdezlek, én adhatok választ. Én – mi. Mert Európa mi vagyunk. Mindannyian.

  De mégis meddig még? Mi kell még? Hol van a tűréshatár, hol van az a pont, amikor azt mondjuk, eddig, s ne tovább? Mikor hagyunk fel önmagunk áltatásával, az önbecsapással, szépen csengő, de üres mondatok meddig tartanak még a szemünk elé rózsaszín kendőt? Hazugság ez, vagy tudatlanság volna? Vakság, szem elől tévesztés vagy önkéntes, önkényes szembehunyás? Tehetetlenség vagy megalázkodás? Harcképtelenség vagy behódolás? Vereség vagy megadás? Önfeladás. Önfeledés.

  Az értékeket én, mi, adtuk Neked, Európa, alakítottuk, őriztük évezredeken át, te bástya voltál a világ kapuja mellett, a bevehetetlen erődé, amelyen büszkén állhattunk őrt. Én őrt állok most is. Állnak még velem néhányan megviselt, rozsdásodó páncélban, kicsorbult élű kardjuk markolatát szorongatva oldalukon. Szemünket azonban nem elég már kifelé vetni. A bástyát ugyanis belülről (is) ássák alá, ostromolják. Az utóbbi időben ostromgépeik is elkészültek. Az erődnek csak a falai léteznek, nem bevehetetlen többé, rég nem az. Miután sokáig bevehetetlen volt, elhitte, hogy senki nem is akarja elfoglalni. Kitárta kapuit. Békésen sétáltak be rajta. Ők (is). Van elég jó, hogy mindenkinek jusson belőle, az új, örök béke alapja legyen. Nem lett. Tévedtél, Európa! A békének vége. Ismerd végre el a tévedést! Nem látod talán? Mi kell, hogy felnyissa a szemed?

  Értékeid a bécsi golyó fúrja át, a nizzai, lyoni fejekkel hullanak a porba! Alappilléreid robbannak fel Manchesterben, Brüsszelben, a helyzet világos, mint az éjszakában égő katedrális. Ég a katedrális, a lángnyelvek az ég felé, Istenhez csapkodnak, csak érnék már el a kezét! Az Istenét, akit megtagadsz, Európa! Megtagadod, elüldözöd mindenünk alapját, a közöst, az Egyet. Az Egy mindenkié(rt), mindenki (az) Eggyé, Egyért! És nekünk, Neked nem lehet másik, nem lesz másik. A másik, ha lesz, nem a miénk lesz. Amíg csak a hajtást nyesed, de a gyökér marad, mindig újrahajt, terem. De Te a keresztény gyökereidet tépkeded most, Európa! Engeded tépni másoknak, mi több, magad téped, magadnak igazolván ezzel, nem vagy már olyan, mint régen. Bevehetetlen nem vagy már. Befogadó. (Bevehető?) Az önmagad számára kiállított vezeklő bizonyítvány pedig csak a Te könnyes-véres szemedben tapasz a „múlt bűneire”. Mások szemében ez kapituláció, megadás. Léteznek bűneink a múltban. Ezekből igenis tanulnunk kell, ügyelni, hogy ne fordulhassanak elő többé. De a múltból tanulva építeni kell a jövőt, és ami most zajlik, az nem építés. Ami most zajlik, az egy dacos, megalázkodó, mégis erkölcsi fellegekben járó bocsánatkérés a világtól a múltunkért, azért, hogy még mindig megengedjük magunknak a létezés luxusát. Hát, így építünk mi ma jövőt, drága Európám! Miközben azt hazudjuk, hogy ez a jövő, ez a megmaradás záloga. Nem az. Olyan ez, mintha a halálraítélt mondaná a nyaktiló alatt fekve, hogy a penge villanásával (mint a párizsi, drezdai, kölni éjszakában) kezdődik meg az élete. És ha hiszi, hogy van mennyország, talán igaza van. Mi épp most tagadjuk meg azt. Nekünk a nihil kell, a semmi. Csak azért, mert mi mi vagyunk. És ezért dicséretet, elismerést várunk. Megmondom neked, Európa, nem kapunk. Az igazság előbb-utóbb halálos sebességgel jön szembe, és elgázol, mint a londoni Westminster hídon vagy a berlini karácsonyi vásárban. És hiába emelsz látszatkordont.

  Az igazság ugyanis az, hogy nincs globális multikulturalizmus. A multikulturalizmus, a színesség az, ha külön, saját kultúrával, nyelvvel, hagyományokkal bíró nemzetek élnek egymás mellett a közös zsidó-keresztény kultúra, hagyomány által összekötve. Nem, a vallás, a hit nem bigott, nem maradi, nem zárja ki a tudományos fejlődést. Persze, ismerem a kiragadható ellenpéldákat. A sokszínűség és a globalizáció egymás ellentéte. A sokszínűség nem az erőltetett „egyszínűsítés”, a sokat emlegetett, új isten szerepét betölteni kívánó egyenlőség nem a bőrszín, a vallási hovatartozás alapján történő pozitív diszkrimináció, az ebből következő, egyre brutálisabb méreteket öltő kettős mérce. Az elfogadás, más élethez való joga nem egyenlő az önmegtagadással, saját élethez való jogunk feladásával. A szólásszabadság nem a szándékos vallásgyalázás, a vallásgyakorlás szabadsága nem lehet fundamentalizmus. A kisebbségek joga nem a genderőrület, a többség kötelezettsége nem a feltétel nélküli elfogadás. A szolidaritás pedig nem a halál beengedése a szárnyas kapun.

  Érted már, Európa? Az ellentmondást, a fogalmi zavart? Élni akarsz? Vagy tényleg elégtételnek éreznéd magaddal szemben a lassú öngyilkosságot? Élni akarsz hát? Talán még lehetséges. De nem kertelek tovább: ez már nem csak rajtad múlik. És ne aggódj, ha így folytatjuk, gyorsan vége lesz, talán nem is fog fájni, hirtelen csapás. De könyörögve kérlek, ha még az életösztön legapróbb szikrája is megmaradt benned, engedd nekünk, fiaidnak, akik még állunk azon a bizonyos bástyán, engedd, hogy védjünk! Engedd, hogy megélezzük kardunk, engedd csatlakozni a közénk vágyókat! Ha az életösztön legapróbb szikrája még él benned, örülj, szívből örülj, hogy van még, aki szeretetből haragszik most Rád! Mert mi most azokat is védeni szeretnénk, akik kinyitották a kaput. Meggyőződésem, hogy az ő érdekük is az, hogy mi győzzünk. Ellenük folyó vitában is. Ha pedig kudarcot vallunk, drága Európám, és nem esünk el mind, a „túlélők”, akiknek még számítottál, talán megcsókolnák a keresztfádat. De ha elbukunk, Európám, hantjaidon kereszt biztosan nem lesz többé.

 

 

 

 

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...

Tóth Eszter Zsófia

Ghosting

– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.   – És a Messenger-üzenet?   –...

Tóth Eszter Zsófia

Ghosting

– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.   – És a Messenger-üzenet?   –...

Klamár Zoltán

Évek és napok

„Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk...

Klamár Zoltán

Évek és napok

„Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk...

Bordás Győző

Kanizsa 22

1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre,...

Bordás Győző

Kanizsa 22

1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre,...

Zselicky Zoltán

Iránytű és tájszabászat

Fáklyával egy éghető világban Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember,...

Zselicky Zoltán

Iránytű és tájszabászat

Fáklyával egy éghető világban Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember,...

Tóth Eszter Zsófia

A piros nadrágod

– Drága Katikám, meglátod, egyszer vége lesz ennek a rohadt kommunista világnak – mondta Zsíros nagyapa anyának. A falusi háza verandáján ült, fekete kalapban, fekete...

Tóth Eszter Zsófia

A piros nadrágod

– Drága Katikám, meglátod, egyszer vége lesz ennek a rohadt kommunista világnak – mondta Zsíros nagyapa anyának. A falusi háza verandáján ült, fekete kalapban, fekete...

Juhász Zsuzsanna

Minden ember kétszínvirág

Helmuth von Glasenappnak, a vallási univerzizmus elméletéért   Istenem, milyen istentelen indulatok lehettek azokban a kicsi gyerekekben.   Akik focilabdának használtak egy kölyökkutyát?...

Juhász Zsuzsanna

Minden ember kétszínvirág

Helmuth von Glasenappnak, a vallási univerzizmus elméletéért   Istenem, milyen istentelen indulatok lehettek azokban a kicsi gyerekekben.   Akik focilabdának használtak egy kölyökkutyát?...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

5. Nem tudom pontosan, hogy Nagyapámat mikor vitték el a galíciai frontra harcolni a szabadkai 6. honvéd gyalogezred katonájaként, pontosabban tudnék erről írni, ha megőriztem volna azt az...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

5. Nem tudom pontosan, hogy Nagyapámat mikor vitték el a galíciai frontra harcolni a szabadkai 6. honvéd gyalogezred katonájaként, pontosabban tudnék erről írni, ha megőriztem volna azt az...