„Nem görbülhet egyetlen hajukszála,
őrzöm legkisebb ráncaik
a kőzeteknél konokabban
az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)
Az ősz számomra szomorú emlékekkel terhes. A sokszínűen bágyadt, de még meleg, ám egyre rövidebb napsütésben a gesztenye hullását vélem hallani, mi több, az avar keserű illatát is érzem, ami a temetői sétákat idézi, anyámmal, apai, majd anyai nagyanyámmal, aztán meg nélkülük.
Topolya, az álmos közép-bácskai kisváros dombra felkapaszkodott házai közelében, az Eprest lezáró kálvária, a Bajsai és a Morovici út mellett megbújó sírkertbe valaha sokat jártunk. Korán elhunyt édesapám egyre süppedő hantját gondozták családom nőtagjai. Beleszoktam a rituáléba. Már apró gyerekként megtanultam, hogy az élet a halálba torkollik. S az elhunytak olyan csendes kertekben nyugszanak, amit a felnőttek temetőnek mondanak.
Ezért természetes volt, hogy hetente, kéthetente végigkaptattuk a Hodik kertjében lévő sírokhoz vezető, enyhén emelkedő utat. Olyankor mindenki vitt valamit: kiskapa, gereblye, rövid nyelű seprő, bádogkanna… ezek voltak a hétvégi vagy hétköznap délutáni vonulások kellékei. No meg a palánták, évszaktól függően mindig másfélék. Tavasszal árvácskák, nyáron vasrózsák, ősszel pedig krizantémok. Az elnyílott, elszáradt virágokat általában tövestül kiszedték, a földet fellazították, ültetőlyukakat ástak, engem meg vízért szalasztottak. Így alkalmam volt bámészkodni az utcákká terebélyesedett sorok között. Igazi nekropolisz volt már akkor is a gledícsiákkal határolt, nagy kiterjedésű temető. Neveket betűzgettem, fényképeket, szobrokat nézegettem. Ezért aztán többnyire türelmetlenül, feddő szavakkal fogadott anyám: – Hol voltál? Talán kiapadt a kút vize? – korholt és emelte vészjóslóan a kezét.
Leszegett fejjel, tanácstalanul álldogáltam, még a kannát is elfelejtettem letenni, átadni. – Na, add már a vizet, mert itt száradnak el a palánták helyben! – Nem értettem szigorát. Talán azért volt, mert apám helyett is nevelni akart.
Aztán a berzenkedés elmúlott, ami többnyire nagyanyámnak volt köszönhető. – Ne bántsd a gyereket, lányom. Cipelte a nehéz kannát. Biztosan többször megállt pihenni. – A két asszony összenézett, apró mosoly bujkált szájuk sarkában, majd tovább rendezgették a virágokat.
Végül a műkő keretről gondosan visszaseperték a földet. A munka végeztével álldogáltunk még egy kis ideig. Tétován, hol egyik, hol másik felnőttet figyeltem. A korai alkonyban Viktus mama imát mormolt, anyám meg maga elé bámult szótlanul. Aztán elindultunk a széles, téglás főút irányába. – Hozunk mindent? – kérdezte valamelyikük.
Útközben a temetői állapotokat figyelték. Megjegyzéseket tettek a gazos sírok láttán, míg én le-lemaradtam, mert gesztenyét szedtem. A zörgő avarban sok lehullott, felrepedt burkú termés hevert. Nagyon tetszett mélybarna csillogásuk. Néha óvatlanul ráléptem egyikre-másikra. Olyankor kalimpáltam a kezemmel, hogy el ne essek. A nagy feszület és a csőszház közötti távon mindig kitömött zsebekkel értem le a temetőkapuba, és valójában azt sajnáltam, hogy nem vihetem az egész termést haza.
Akkoriban tévé hiányában minden eseményszámba ment. Így az esti bandázáskor rendre kitárgyalták a temetőben látottakat. Napirendre csak akkor tértek a tapasztaltak felett, ha bebizonyosodott, hogy az elhanyagoltság oka a rokonság hiánya. – Nincs annak már senkije! Kiveszett a család – mondták az utca mindent jobban tudói.
Ahogy az évek sorjáztak, a temetői séták közötti idő mindinkább hosszabbodott. Középiskolás koromban már csak halottak napja előtt vonultunk a sírrendezés eszközkészletével a kezünkben.
Hozzászoktam ahhoz, hogy a közösség erkölcsi parancsa is formálja viselkedésünket, és észrevétlenül, zsigereinkben a belenevelődés kényszerével éljük tovább az életünket. Akkor jöttem rá, hogy a folyamatosan jelenné vedlő, bennünk élő múlt keretezi a személyes létezést.
Ma már biztos vagyok benne, hogy ezeknek a vonulásoknak köszönhetően alakult ki nálam a temetőjárás szokása. Vagy helyesebb, ha azt mondom, hogy lassanként beleöregedtem a temetőjárásba? Ki tudja. Az mindenesetre tény, hogy a generációs vonulások továbbra is életem részét képezték. Magyarkanizsa vasúton túli Nagytemetőjében anyósom vezetésével jártuk végig a sírokat, amiket ő már korábban rendbe rakott. A kérdésre, hogy hol kezdjük, mindig az volt a válasz: „Matyimnál, mert ő volt az apátok!” Az emlékező, kegyeleti sétát rendre sültgesztenye-vásárlással zártuk, aminek gyermekeink nagyon örültek.
Miután a topolyai rokonság tagjai is átköltöztek a másvilágra, néhány esztendőben kétségbeesett sírrendezésbe fogtunk, hogy legalább az ünnep pár napjára ne a gaz legyen az úr a hantokon. Aztán feladtuk. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy csak átmenetileg. Ám így utólag, sok év távlatából már belátjuk, hogy a kartali remeteség túl messze van.
Mostani temetőjárásaink már vezeklések csupán, melyek ideig-óráig kötnek össze bennünket egy másik, hajdanvolt világgal, egykori szeretteinkkel, barátainkkal, akik jobbára már csak bennünk élnek. Akiknek vonásait, mozdulatait őrizzük még.
Egykor népes csapatunk is két főre fogyatkozott. Feleségem kísér, vagy én őt, hogy együtt szótlanodjunk el percekre, párás, messzire révedő tekintettel.
Aztán a sétáink alatt szinte egyszerre szólalunk meg: Nahát, már Ő is itt nyugszik!
Hantok, összefüggések
Évtizedek óta bevett szokásom, hogy bárhová utazom, hacsak szerét ejthetem, megnézem az ottani település temetőjét. Nem tagadom, van ebben egy jó adag szakmai érdeklődés is, hiszen a temetők sokat elárulnak az adott közösségről, annak hagyománytiszteletéről, halálképéről… Ez a kíváncsiság hajtott akkor is, amikor bebarangoltam a Gödöllő melletti kegyhely, Máriabesnyő régi sírkertjét, a kapucinusok öreg temetőjét, ahol nem is akármilyen meglepetésben volt részem.
A 9. parcella szélén, egy szerény síremléken az alábbiakat olvastam: ÉDESANYÁM / KRAJOVAI ÉS TOPOLYAI KRAY ERZSÉBET BÁRÓNŐ / 1915–2005. Mi tagadás, igencsak elcsodálkoztam, mert ismereteim szerint a család kihalt. De akkor honnan a név? A nyomozás – lám, mi mindenre jó a világháló és a Wikipédia – érdekes eredményt hozott: a topolyai bárói ág 1852-ben valóban kihalt! A temetőben nyugvó Erzsébet a Lőcsén született Kray István (1887–1967) leánya. István 1918-ban, IV. Károly királytól kapta a bárói címet és a Topolyai előnevet Azon a zavaros, összeomlás felé tartó tavaszon. Mondhatjuk, hogy az utolsó pillanatban. Királypárti, legitimista politikus maradt élete végéig. Rangját, címét a demokratikus átalakulás folyamatában, huszonkilenc évvel később veszítette el. Az 1947. évi IV. törvényben ugyanis kimondták az örökletes nemesi címek és rangok megszüntetését. Hát így múlik el a világ dicsősége és egy régi család újbóli felemelkedése.
A temetői sétának azonban itt nem lett vége, mert voltaképpen másvalaki miatt jöttem, jöttünk! A dombra felkapaszkodó sírok között egy nagy fakereszt két száráról lelógó nemzetiszín szalagok jelzik, hogy egykor fontos, ismert embert takarnak a hantok. De hogy ki ő, csak akkor látja meg a temetőt járó, ha már a sírnál áll. Fekete márványtáblájának szövege: ITT NYUGSZIK / gr. SZÉKI / TELEKI PÁL dr. / MINISZTERELNÖK / 1879 XI. 1. + 1941 IV. 3. / DOLGOZOTT A CSERKÉSZETÉRT / ÉS ÉLETÉT ADTA / A MAGYAR NÉP BECSÜLETÉÉRT.
A sok szempontból tragikus huszadik század egyik kulcsfigurája volt ő itt Közép-Európában, a vörös térkép megalkotója, földrajztudós, egyetemi tanár, politikus, akiről Winston Leonard Spencer Churchill a következőket írta emlékirataiban: „Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól. Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt. De a német seregeket nem tudta megállítani, és a történtek következményeit sem volt képes elhárítani.”
Életpéldájának különös aktualitást az ad, hogy újra veszélyes háború dúlja fel a kontinens békéjét.
Világítunk
Igen, ezt mondják erdélyi ismerőseink. Ők világítani mennek, mi mécsest gyújtunk szeretteink emlékére. Talán mondani sem kell, a kettő ugyanazt a kegyeleti mozdulatsort jelenti.
Hogy közeledik a halottak napja, arról tudható, hogy az áruházak hatalmas halmokban kínálják a mécsesek különböző fajtáit: kicsit és nagyot, áttetsző és színes üvegűt, gyertyásat vagy újabban ledeset. Nekünk egyéb dolgunk sincs, mint megvenni a portékát, és kivinni a késő őszi temetőbe.
Igen ám, de mivel idejekorán vásároltunk, használat előtt még elrakom valahová őket, a ház vagy a sufni egy szegletébe, egy jó és biztos helyre…
Aztán eljön a nap, amikor lángra kell lobbanni a gyertyáknak Magyarkanizsán, Topolyán, Ómoravicán és egy ideje Aszódon is. A rituálé mindig ugyanaz: készülődés, pakolás, a kellékek számbavétele. Van-e elég belőlük, van-e mindegyikben gyertya?! Az izgalom miatt pattanásig feszült idegekkel indulunk el. Azaz csak indulnánk. Mert nem találom a biztos helyre rakott mécseseket. Vajon a kanizsai lakásban lapulnak valahol, vagy ami még rosszabb, Kartalon felejtettük őket? – Hagyjad, ne keressed, úgysem találod meg! – kiáltja feleségem, majd hozzáteszi: – Visszük a virágokat.
Bánt a dolog, de mit tehetnék, rá hallgatva, csokrokkal a kézben indulok az autóhoz. Gondosan berakom a sérülékeny növényeket, elcikázunk a sok-sok kerékpáros és autós között, át a városon a sírkertig.
A temető parkolója tele van. Jó messze tudok csak megállni, ott, ahonnan már látni a kálváriát. A gyalogúton családok mennek előttünk. Az árusok egy része mindenszentek és halottak napján a temetőkapu környékét megszállva kínálja portékáját. A kapuban egy kisfiú megszólal: – Mama, itt a vásár!