Gyerekkoromban, azért, hogy a szorgalmas angyalkák meghozhassák és feldíszíthessék a karácsonyfánkat, engem a szüleim átvittek anyai nagymamámékhoz. Szerettem ezeket az izgalommal és várakozással teli délutánokat.
Közel laktak a Balatonhoz, így sokszor kisétáltunk a mólóra. Alaposan szemügyre vettük, hogy fagy-e már a tó vize, vagy ha már befagyott, milyen vastag lehet a jég, mikor lehet majd biztonsággal rámenni csúszkálni vagy korcsolyázni. A sirályok létszámának rutinos ellenőrzése után visszamentünk, egy könnyű kis ozsonna elfogyasztása végett. Utána feldíszítettük nagyiék kicsinyke fáját, hiszen tudvalevő, hogy az angyalkák csak a gyerekekhez visznek, elvégre rengeteg helyre kell menniük. S ha már úgyis itt vagyok, legyek hát segítségére az angyalkáknak, díszítsek egy kicsit én is. Fontosnak éreztem magam, s nagy komótosan akasztgattam a réges-régi díszeket az illatos fára, alaposan megfontolva, melyik hová is kerüljön.
Mire besötétedett, megállt apa autója a ház előtt, nagyszüleim már ünneplőbe öltöztek, s indulhattunk is. Egyik alkalommal épphogy csak a kertkapuig jutottunk, felpillantottam, s csudás dolgot láttam! Villogó, színes fényeket, kereszt alakban.
„Nézzétek – kiáltottam fel –, ott visznek egy karácsonyfát az angyalkák! Lehet, hogy éppen most viszik hozzánk! Siessünk!”
„Az bizony meglehet!” – válaszolta nagypapám, megmosolyogva rajongó, naiv hitemet.
Beszálltunk az autóba, és arra gondoltam, ha elég gyorsan hazaérünk – még az angyalok előtt –, megláthatom, miképpen tudják bevinni a feldíszített fenyőfát a szobába. Természetesen hazaérkezésünkkor a szoba ajtaja már zárva volt, bent titokzatos csönd és sötétség. „Hát erről megint lemaradtam… – gondoltam magamban –, na, talán majd jövőre.” Aztán én is ünneplőbe öltöztem, amit anya gondosan bekészített a fürdőszobába. Amikor kijöttem, megszólalt a kiscsengő, a szobaajtó cikornyás üvegén át pedig sejtelmesen villogó, színes fények vártak.
Beléptünk az ajtón, s én tágra nyílt szemmel álltam a karácsonyfa előtt. Közösen – a lemezjátszó s egy bakelitlemez segítségével – énekeltünk, aztán boldog, áldott karácsonyt kívántunk egymásnak. Ezután következett az ajándékosztás. Ezt imádtam, mert mindig én vihettem oda a csomagot boldog tulajdonosának. Amíg nem tudtam olvasni, először anyukámhoz vittem, aki elolvasta a kis cédulát, eztán én nagy műgonddal odaszállítmányoztam az illetékesnek az ajándékát.
Még kisebb lehettem – nem voltam még iskolás –, amikor betlehemesek jöttek hozzánk. Ha felidézem, csak néhány mozaikkép villan fel. Arra emlékszem, hogy ők milyen magasak, én meg milyen kicsi vagyok… Emlékszem három mély hangú fiatalemberre, a subájukra, a kicsi jászolra. Megilletődve néztem őket. Amikor erre gondolok, bevillan az az érzés, minthogyha egy másik idősíkban lettünk volna, talán éppen ott és akkor, az igazi jászol mellett…
Felnőttként már én is segítettem otthon a díszítésben – ugye emlékszünk: azért, hogy az angyalkák eljussanak minél több jó gyerekhez. Egyszer felelevenítették ezt a történetet a szüleim. Mármint azt, hogy karácsonyfának néztem egy repülőgép színes fényeit…
Amíg apa nővérei éltek, ők is csatlakoztak hozzánk. Nemrégiben a kezembe került egy fotó, ahol heten ülünk egymás mellett. Aztán múltak az évek, egyre kevesebben lettünk a karácsonyfa körül, az angyalok serege meg csak egyre bővült, csak bővült…
Mára már csak ketten maradtunk az anyukámmal. Rokonok szerte az országban és a nagyvilágban. Az ünneplőruha, a fenyőillat még megvan, és az az ősrégi játékoroszlán, akit hároméves koromban kaptam, s e sorok írásakor biztatóan néz rám huncut gombszemeivel a másik szobából. Amikor karácsony estéjén – felpakolva ajándékkal és finomságokkal – átballagok anyukámhoz, fel-felpislantok az égre. Hátha megint látom őket. Mert igenis én akkor és ott angyalokat láttam!
Méghogy repülőgép! Felnőttek!?! Ugyan már!
Nem tudnak azok semmit…