Idézni szó szerint

Idézni szó szerint

Szerző: Miroslav Jovančić: Ha te tudnád amit én

 

Lehet-e kétszer elmondani egy történetet úgy, hogy a legapróbb részletek is egyezőek legyenek? Botor kérdés, nyilvánvaló, hogy nem! Emlékszem, gyermekkoromban a nagy beszélgetések ideje a téli esték voltak. A hideg, havas, korai sötétség összehozta a rokonságot.

  Szerény vacsoráink fő fogása hajába főtt vagy abban sült krumpli. Mellé só, törött paprika meg egy kis olvasztott zsír, de többnyire még az sem. Inkább csak fehér, lófogú főtt kukorica, héjából kifordulva. Előző nap leáztatva. Ha nem volt elég édes, akkor anyám cukrosan főzte. Nekem az apró szemű, vörös, pattogatott gyöngykukorica volt a kedvencem.

  Nagyanyám a sporheton, egy kiszolgált, itt-ott lepattant zománcú lábost rázogatva, fedő alatt hevítette a magokat, mígnem elszórt apró robajok jelezték, hogy valami készül. A fedő fülén áthúzott konyharuhával fogta a lábos ívesen hajlított két fülét, hogy ne égesse meg a kezét. A sűrű ropogás elmúltával megemelte a fedőt, hogy megnézze, kipattogott-e minden szem. Olyankor mindig akadt még néhány megkésett, messzire repülő fehér pamacs, ami után kapkodtunk.

  Ilyen csemegék mellett a férfiak asztal körül ülve kártyáztak vagy csak beszélgettek. A nők elhúzódtak a szoba egyik sarkába. Díványon, hokedlikon, sámlin ülve rongyot hasítottak, gombolyítottak, hogy aztán valamikor a tél folyamán pár házzal arrébb rongypokróccá szőjék majd a feldolgozott egykori kiszolgált ruhaneműt. Vagy ágyneműt varrtak, zoknit stoppoltak, nadrágot foltoztak, és míg a kezük járt, az aktuális pletykákban elmerülve, csendesen mondták a magukét.

  Mi, apróbb, nagyobb gyermekek meg a szoba közepére terített nagykabáton játszottunk. Néha-néha belehallgattunk a történetekbe, aminek többnyire az lett a vége, hogy ránk szóltak: ne hallgatózzatok, mert ölesre nő a fületek! Olyankor cinkosan összevigyorogtunk, és a továbbiakban kevésbé látványosan figyeltünk a felnőttek beszédére.

  Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján már a második világháborúban megéltek képezték a beszélgetések témáit: a frontok eseményei, hadifogság és a hátországi nincstelenség, a jegyrendszer, no és a megtorlás napjai…

  A hallottakat fiatal süvölvény korunkban később elfeledtük, vagy csak hittük, hogy az történt, mert valahol ott lappangott bennünk mindaz, ami a felnőttek szájából elhangzott. Csak így lehetett, különben hogyan volna lehetséges, hogy korosodván sok mindent visszaidéz az egyébként lyukas agy?

  Sokszor azon kapom magam, hogy mesélek, akár a felmenőim tették egykor. Aztán úgy járok, mint ahogy tanszéki gyűjtésen a „Doberdóssal” történt. Idős bácsi volt, aki semmi másról nem beszélt a néprajzos hallgatónak, csak az olasz front csatáiról. Tanáraink figyelmeztetésére kerültük is a vele való találkozást, ami nagy hiba volt. Eltávozásával történetei is odalettek.

  Valahogy így vagyok a dolgokkal én is. Néha még bele sem kezdek igazán a mondókámba, már rám szólnak: ezt már mondtad!

  Olyankor, bosszankodva bár, de elhallgatok, noha tudom, hogy minél többször idézek vissza egy-egy rég hallott eseménysort, annál több apró részlet jön elő. Mivel jószerével senki nem kíváncsi a mondandómra, így marad a feljegyzés. Az írás nem emlékeztetés a világra, hanem maga a világ” – legalábbis Esterházy Péter szerint. Úgy vélem, igaza van, ezért jobb híján oda menekítem történetfüzéreimet, melyekből ily módon megkövült variánsok lesznek. Olyanok, melyeket számtalanszor lehet akár szó szerint is idézni.

  Útjára bocsátani egy történetet, elengedni a szereplők kezét a megírás után nehezebb, mint kitenni a mondat végére a pontot. Mert mindig ott marad a kétely, miszerint sikerült-e a vélt és a valós olyan mérvű összegyúrása, hogy egy egységes egészet alkosson. Más szóval, az írás tükre ne homályos, félvak tükör legyen. A rajzolt kép milyensége a történetekbe idézetteken múlik.

  Úgy vélem, utolsó vonásig kitalált karakterek nincsenek. Az irodalom teremtett alakjai biztosan élőkről mintázódtak. Így a fikcióból is lehet valóság, ahogy a valóság is átlényegülhet fikcióvá. A gyermeki felületességtől hosszú évek vezetnek a beleérző öregségig. Ahogy a ciklikusan változó évszakokat megértve egyre kevésbé látjuk díszletnek világunkat, úgy nyílnak meg a régi történetekben szereplők titkai számunkra.

  Egy nap aztán a magunkban hordott valóság alakjai életre kelnek, hogy saját történetüket általunk meséltessék, örökítsék tovább.

 

Lukivá lenni

Anyósom néha, jobbára a kerti munkák idején mesélt élete fontos eseményeiről. Ekkor-akkor megörvendeztetett egy-egy emberien meleg életrajzi morzsával. Ha néha megálltunk az ágyások között vagy a gyümölcsfák hűvösében, valami apropóján elmondott egy-egy számára fontos családtörténeti apróságot.

  Így tudtam meg, hogy apácának készült, de édesanyja korai halála miatt másként alakult az élete. Amikor apja megözvegyült, s két apró fiával egyedül maradt, Amália kilépett a rendházból. Hazaköltözött, hogy gyámolítsa a három elárvult, elanyátlanodott nadrágost. Ezért mondogatta, hogy apáca helyett anyáca lett belőle.

  Testvérei, Antal és Orbán felcseperedtek, ő pedig társra lelt a kikapós legény hírében állott Ladóczki Mátyásban, aki nem egy szoknya után futott, mire huszonöt évesen nősülésre adta a fejét.

  No de talán kezdjük az elején a történetet, mármint anyósom és apósom közös életének az elején. 1937. július 14-én, szerdán – akkoriban még hétderékon tartották a lakodalmakat –, miközben templomból hazafelé ballagott a násznép, így kurjongattak: Ez az utca kutyafás, a vőlegény jó kurvás! – Hallod mit mondanak? – bökte oldalba az ifjú férjet a fiatal ara.

  Mátyás szegény sorból jött. Valósággal megrészegítette a nincs után a van. Hirtelen módos lett Kiss Amália oldalán. Akinek pénze van, esze is van! – ötlött fel az ifjú férjben, és amolyan mindenkin segítő emberré lett.

  Éveken át a mások szekerét próbálta kimozdítani a kátyúból. Addig segített, míg odalett három ház ára és egy jókora birkanyájé is. Keserűen szembesült a ténnyel, hogy pénz nélkül vége a tekintélynek is. Szerencséjére mezőőrnek állhatott, így szűkösen ugyan, de eltartotta valahogy egyre népesebb családját. Az évek során egymás után jöttek a gyerekek: Katóka, Dénes, Magdus, Éva, majd végül a sort Klárika zárta.

  A gyermekek, ahogy annak akkor rendje volt, a kanizsai háznál, bábaasszony segédletével vagy nélküle jöttek a világra, egyedül Éva született másik városban. A kanizsai orvos valami rejtélyes oknál fogva a csősz feleségét a szegedi szülészetre küldte. Ladóczkiné Kiss Amália a döntést nem tartotta helyénvalónak, mert valahogy érezte a dolgok rosszra fordulásának esélyét. A doktor nem kis megdöbbenésére kijelentette, hogy ő oda bizony nem megy! – Ugyan miért nem? – ráncolta homlokát a fehér köpenyes úr. – Mit gondol a doktor úr – nézett rá anyósom, csípőre tett kézzel –, ha közbe’ lezárik a határt, hogy gyüvök haza? Erre az orvos sem tudott hirtelenjében mit mondani. Némi szünet után, a még mindig harcias menyecskére mosolyogva megkérdezte: – Szabadkára elmegy?

  Hát így született Éva lányuk a közeli nagyvárosban.

  Matyi pedig magára talált az új feladatban, és vigyázta a határt, a vetéseket, a gyümölcsösöket, méghozzá nem is akárhogy! Úgy gondolta, hogy ha addig él is, túljár a furfangos tolvajok eszén. Elunta a kergetőzést, főként azt, hogy mindent hátrahagyva rendre meglógtak előle a delikvensek.

  Így aztán ásott a krumpliföldek közepén egy takaros, ám jókora lyukat, akkorát, hogy a sorok között belehasalhasson, méghozzá úgy, hogy lábát rugóra támasztva tudja tartani. Attól függően, mikor volt szolgálatban, hajnalban vagy kora este ott kuksolt a lyukban, s várt türelemmel.

  A krumpli, különösen az új, igencsak vonzó volt. A háború alatti szükség, no meg a nyerészkedés sok mindenre rávitte az embereket… Így aztán tolvajt fogott, többet is.

Az ügyes csőszön meg rajta maradt, hogy Luki Matyi! Ahogy a feleségen is. Mondogatta sokszor Amálka: Ha utánam kiáltottak, hogy Lukiné, azt nem hallottam meg!

 

Úszni az árral

 

A honvédségi bevonulástól gyorsan elszaladt három esztendő, és október nyolcadikán már az orosz csapatok voltak az urak Magyarkanizsán, no meg a hozzájuk csapódott partizánok. Nem is olyan sokára kidobolták, hogy a házak ablakába ki kell tenni az ott lakók nevét. Aztán behívócédulákat kézbesítettek a városháza küldöncei a meglepett és megszeppent magyaroknak. Az önmagukat kinevezők tízes tanácsa úgy érezte, eljött az ideje a vélt vagy valós sérelmek megtorlásának. Jóllehet, addigra már a háborús bűnösök árkon-bokron túl voltak.

  Ladóczki Mátyás is kapott egy névre szóló cetlit. Felesége egyre kérlelte, hogy ne menjen. Ki tudja, mi a szándékuk a most hívatalt ülőknek. – Mi lesz, ha értem jönnek? – kérdezte aggódó feleségét. – Hát bebújsz a kemencébe. Odateszem a tevőt, s azt mondom, a határban vagy! Csősznek ott a dolga!

  Aztán mégsem úgy lett. Mivel bűne nem volt, arra gondolt, hogy az új hatalom is biztosan csősznek akarja. Elment hát, jelentkezett annak rendje, módja szerint. Aztán rögtön ott is fogták a többiekkel.

  Múltak a napok, a hetek. A foglyoknak az aggódó feleségek szorgalmasan vitték az ebédet. Köztük a csősz felesége. Főztek, ami volt, ami kikerült a házból.

  Hátul a nagykapunál sorakoztak az asszonyok, ott adták le és ott kapták vissza a kiüresedett edényeket.

  Egy novemberi napon aztán történt valami, amiről jó ideig senkinek nem volt tudomása. Ladóczkiné észrevette, hogy a vitt ételt nem megették, hanem csak kiöntötték az edényből. Rosszat sejtett, de másnap ugyanúgy készített és vitt, mert bizonyságot akart. Napokig járt a többiekkel, noha biztos volt benne, hogy az ő ura már nincs bent.

  Tartott tőle, hogy titkon figyelik, így egészen addig járt az asszonyokkal, míg egy napon haza nem küldték őket azzal, hogy a férfiak már nincsenek a városban.

  Azon a bizonyos hideg, esős éjszakán Ladóczki Mátyás, többedmagával, fegyveres kísérettel elindult a szigeti futóárkok felé. Amint a Gyöngytyúk utcába fordultak, tudta, hogy a helyszín, ahová kísérik, a folyó közelében van. Az is felötlött benne, hogy annak rekettyés, eperfás partja még lombtalanul is nyújt némi fedezéket. Így amikor elérték a helyet, és megállították őket a fegyveresek, kezét a kötél hurkából kiszabadítva, kissé előrebukva, a folyó irányába rohant. Mire a pribékek észbe kaptak, elnyelte alakját a sötétség. Úszni nem tudott, mégis a folyóba ereszkedett, s addig kapálódzott, hogy az árral átjutott a túlsó partra. Minél messzebb üldözőitől.

  A családi emlékezet nem őrizte meg a visszajutás mikéntjét. Sőt azt sem, hogy a határ mely részén bujkált a tanyák között. Terepismerete segítette a köddé válásban. Sikerült üzennie, hogy megmenekült, de haza csak hónapok múlva merészkedett, akkor, amikor már híre járt, hogy az önbíráskodókat lefegyverezték, s az élet kevésbé veszélyes a városban.

  Egy tavaszi napon Luki Matyi is előkerült. Sokan úgy néztek rá, mintha kísértetet látnának. Aztán üzentek neki a városházáról, hogy újra csőszködnie kellene. Előtte azonban a vizsgálóbíró előtt, egy iroda rejtekén, töviről hegyire elmondta az átélteket, felsorolva, kivel mit tettek, kik tették, mikor tették. Aztán kijött a szobából, és a múltat végleg maga mögött hagyta. Az élni akarás ösztöne munkált benne. Soha többé senkinek sem beszélt a megéltekről. Lassan ugyan, de végül is minden visszazökkent a hétköznapok egyhangúságába.

  Az emberek tisztelték tudásáért. Sok helyre hívták ojtani, gyümölcsfát éppúgy, mint kényes rózsákat. Mondogatták is városszerte, hogy Matyi bácsi nagyon tud szemezni!

  Tette hát a dolgát, s néha még a menyecskékkel is szemezett, elvégre mégiscsak Luki volt.

 

 

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...

Tóth Eszter Zsófia

Ghosting

– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.   – És a Messenger-üzenet?   –...

Tóth Eszter Zsófia

Ghosting

– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.   – És a Messenger-üzenet?   –...

Klamár Zoltán

Évek és napok

„Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk...

Klamár Zoltán

Évek és napok

„Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk...

Bordás Győző

Kanizsa 22

1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre,...

Bordás Győző

Kanizsa 22

1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre,...

Zselicky Zoltán

Iránytű és tájszabászat

Fáklyával egy éghető világban Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember,...

Zselicky Zoltán

Iránytű és tájszabászat

Fáklyával egy éghető világban Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember,...

Tóth Eszter Zsófia

A piros nadrágod

– Drága Katikám, meglátod, egyszer vége lesz ennek a rohadt kommunista világnak – mondta Zsíros nagyapa anyának. A falusi háza verandáján ült, fekete kalapban, fekete...

Tóth Eszter Zsófia

A piros nadrágod

– Drága Katikám, meglátod, egyszer vége lesz ennek a rohadt kommunista világnak – mondta Zsíros nagyapa anyának. A falusi háza verandáján ült, fekete kalapban, fekete...

Juhász Zsuzsanna

Minden ember kétszínvirág

Helmuth von Glasenappnak, a vallási univerzizmus elméletéért   Istenem, milyen istentelen indulatok lehettek azokban a kicsi gyerekekben.   Akik focilabdának használtak egy kölyökkutyát?...

Juhász Zsuzsanna

Minden ember kétszínvirág

Helmuth von Glasenappnak, a vallási univerzizmus elméletéért   Istenem, milyen istentelen indulatok lehettek azokban a kicsi gyerekekben.   Akik focilabdának használtak egy kölyökkutyát?...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

5. Nem tudom pontosan, hogy Nagyapámat mikor vitték el a galíciai frontra harcolni a szabadkai 6. honvéd gyalogezred katonájaként, pontosabban tudnék erről írni, ha megőriztem volna azt az...

Szabó Zsombor

Farkasvölgyi mesék

5. Nem tudom pontosan, hogy Nagyapámat mikor vitték el a galíciai frontra harcolni a szabadkai 6. honvéd gyalogezred katonájaként, pontosabban tudnék erről írni, ha megőriztem volna azt az...