Minek tanuljam meg a nevet? Minek, hisz látom, örökzöld vagy. Tiltott gyümölcs immár ezen a tájékon. Bűn már ültetni téged, tudod-e? Bűn, mert egész évben élsz, s ezért locsolni kell. Kiiszol a vízvagyonunkból, te drága.
Mert nekem az vagy, mert én szánlak és siratlak. S veled magamat is. Mert öreg vagyok, nekem meg emiatt az élethez szégyen ragaszkodnom.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Nekem sem lehet sehova húzódni, hacsak egy jólelkű halálangyal háta mögé nem. S gondoltad volna-e, hogy én akartam így, én, én, én, te öreg, vénfekete fa. Én, hogy ezentúl soha egy szóval sem hívom haza a gyerekeimet. Amióta láttam az atomfelhőt, az esetlegesen keletről érkező bombát. S láttam azt is, hogy odáig nem terjed, ahol a kicsikéim élnek. Hát te is, te, te oktalan lény, te évről évre lassan száradó. Te némán szenvedő, te is azt akarnád, hogy maradjanak a porontyaid.
Mert minek is jártuk be ezt a hosszú utat, ha nem tudjuk, hogyan, miféle módon szenved a fa, ha szárad. És látod, már megint téged járlak körbe, ahelyett hogy mondanám. A nagy, a nagyobbik gyerekem elfogadja majd, hogy a hamvaimat bárki, valaki, valahol szórja szét. Őt annyit gáncsolták idehaza, hogy meg fogja érteni, ha nem ragaszkodom semmihez. Ha a szórás, a névtelen szórás totális szabadságára vágyom.
De a kicsi, a kisebbik gyerekem, tudod, nagy hívő, vallástalanul is az. És tudod, nem szereti tehetetlennek érezni magát. Ő gyertyát gyújt mindig odaát, ha itt meghal valaki ismerőse, barátja. És nem fél, sosem jósolja a vészt, hogy mi lesz, ha elfogynak. El, az itteniek. Ő biztosan értem jön, akkor is, ha az utolsó pennyjét is rám kell költenie.
Hát ne bánkódj, kishaver. Ne bánd a helyet, ahonnan északabbra kéne takarodnod. Ne, hisz ha te nem is, a fajod megmarad. A társaid odafönt.
És te, te netről leszedett, hőhullámokban sütögetett, most fagypont alá döngölt öreg ciprus. Te, te majd meglátod, milyen jó kis pusztulóhelyünk lesz ez itt.
Te fogod írni az utolsó mondataimat. Az árnyékoddal. Az arcomra.