A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő honvágyam volt a bácskai síkságon is, persze nem minden ok nélkül.
Az igazság mosdatlan arcához az is hozzátartozik, hogy ehhez a speciális honvágyhoz az kell, hogy mindenfélét összeolvassunk. Eltűnőfélben lévő gyerekkorom alkonyán, amikor a fantáziálgatás lassan átadja helyét a kíváncsiságnak, nagyon kedveltem az útleírásokat. Ma már nem létezik ez a műfaj, mert sokkal könnyebb kézbe venni egy videókamerát, és rögzíteni vele az utazás legfontosabb eseményeit, de szűk ötven évvel ezelőtt még a szöveg és a hozzátartozó kevés fotó mutatta meg nekünk a világot. A fényképeket akkoriban csaknem vallásos tisztelet övezte, így ha egy kiadvány fotókat is magában foglalt, az maga volt a csoda.
Negyedikes lehettem, amikor a kezembe került egy ilyen kiadvány, és rögtön el is varázsolt. Mindez egybeesett azzal, hogy a szüleim kijelentették: már elég érett vagyok ahhoz, hogy megpróbálkozzak a kapálással, de nem a kertben, mert az csak játék, hanem kint, a határban, a kukoricaföldön. Bizton állíthatom, hogy ennél a munkánál lélekölőbb tevékenység a Föld hátán nem létezik. Inkább kevesebb, mint több sikerrel próbáltam a kezemhez idomítani az apámtól kapott eszközt, és miközben a horizont meg az ég találkozási pontján a parcella végét kerestem, eszembe jutott az a könyv a csodálatos Patagóniáról.
Tökéletes ellentéte volt az a táj ennek, itt a szemem előtt: égig növekvő sziklacsipkés hegyek, bizarr növényekkel ritkán benőtt völgyek, és ki tudja, hová kanyargó, sebes sodrású patakok váltogatták egymást, ameddig a szem ellátott. Kukoricának vagy a föld megművelésének nyoma sincsen, minden úgy létezik, ahogy azt a Jóisten egy különösen ihletett pillanatában megteremtette.
Az valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy ez a sok szépség nem minden ok nélkül maradt ennyire érintetlen. Patagóniához nagyon közel van a Tűzföld, ahol a bolygónkon tapasztalható leghevesebb viharok tombolnak, ráadásul ezek között a vadregényes hegyek és fennsíkok között keveredik össze az Antarktisz jeges hidege az északról érkező mérsékelt égövi légáramlatokkal.
A kapával szaporán suhintgatva és bizony számos kukoricahajtás korai halálát okozva igyekeztem felzárkózni a szüleimhez, mert ők a fény sebességével távolodtak tőlem. A közöttünk növekvő távolság olyan érzést támasztott bennem, hogy a számkivetettség az, ami a bácskai határt és Patagóniát összeköti. A vágyakozás persze mindig szelektív, így ez a képzelgés sem terjedt ki arra, hogy mihez is kezdenék azon a távoli tájon. A falusi ember szerint a szépséget nem eszik kanállal, és ez ott, a messzi Dél-Amerikában talán fokozottan igaz. Abban a földben nem él meg semmi, még valódi erdők sincsenek, mert ha lennének, az emberiség már rég rájuk tette volna a kezét. Mégis csak jóval később, már felnőtt koromban jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy a honvágy nem a jelenből és főként nem a jövőből fakad, hanem csakis és kizárólag a múltból, ahogy a kukorica a mi zsíros, kékesen csillogó termőföldünkből. Műtrágyaként pedig emlékek kellenek hozzá, jók és rosszak vegyesen.
Az otthoni honvágy ebben a formában csak egy rövid ideig tartó kellemetlenség lecsapódása volt, közismertebb nevén: vágyálom a jobb élet után. Lehet, hogy a bácskai határ sivárnak tűnik, de hogy nem lélektelen, azt most már határozottan állítom. Talán ebben még előrébb is van, mint Patagónia, mert ott a magány nem csak átmeneti jellegű, mint nálunk, amikor egy kukoricaföld bűvös körében forgolódunk. A látvány varázslata emiatt hamar átadja helyét a kétségbeesésnek, hogy lám, egyedül vagyunk ebben a félelmetesen csodálatos környezetben, és szó sem lehet arról, hogy a nap végén, a kapák megtisztogatása, biciklire kötözése után egy rövid, kényelmes karikázást követően vár bennünket a finom vacsora, amit nem mellékesen a megtermett kukoricán alapuló jószágtartásnak köszönhettünk.
De Patagónia azóta is mágneses erővel vonz magához, és ez a kötődés úgy erősödik, ahogy csökken az esélyem, hogy odalátogassak. Ha valamilyen csoda folytán ez mégis bekövetkezne, és ott állnék a könyvben leírt, filmekben látott égig növekvő hegyormok előtt, az emberi természet sajátosságából fakadóan biztosan a mi barátságos bácskai síkságunk után sóhajtoznék, hogy bár ez mind nagyon szép, azért valahogy jussak innen haza, épségben, egészségben. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ennek érdekében még a kapálást is bevállalnám.