Kárvallottja sincs már az időnek,
a bozótok lassan mindent benőnek.
(Sinkovics Péter: Fénytornászok)
Jelesül nem a balladai félhomályra gondoltam, hanem arra, hogy az idő múlása felülír dolgokat, így a feledés sok mindent kirostál. Egyre többször kell eloszlatni magunk körül a ködöt, no meg a táji emlékezetet benövő bozótok között rendet vágni. Szomorú aktualitást az ad a megállapításnak, hogy az elburjánzó, elvaduló vidéket árván hagyva, nemrég a mottóul választott idézet szerzője is elköltözött az égi hazába.
Közhelyesen: megint szegényebbek lettünk egy homályoszlatóval.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Szóval, mozgás! Azt vettem észre, hogy sokszor a kelleténél is kényelmesebb vagyok. Nehezebben mozdulok, sokkal inkább azt keresem, hogy mivel tudom igazolni gubbasztásomat a kartali remeteségben. Pedig mennyi minden hat ösztönzőleg, mennyi inger ér, ha kimozdulok. Főként, ha Magyarkanizsán portyázom.
Ottani lakásunkról egyik barátunk egy rövid tartózkodás után állapította meg: Olyan, mintha tegnap mentetek volna el! Titkon azt reméltem, hogy a megállapítás úgy szól majd: Olyan, mintha el sem mentetek volna! Mert mi úgy érezzük. Az évtizedek óta készenlétben álló hajlék még mindig az otthon melegét árasztja: tele közhasznú, általam gyűjtött limlommal. Kacatjaim időtlen idők óta tanúi a létnek, az egykorvolt mindennapoknak, no meg a jelennek, és ha megvigyázom őket, akkor egyszer talán, valakinek, a jövőben is jelentenek majd valamit.
Bevallom – noha már a kartali házban is szépen gyűlnek, dobozokban, mappákban lapulva –, egy idő után mégis inkább a kanizsaiak hiányoznak, és hazaérkezve szinte azonnal keresgélni kezdek közöttük. Vagy azért, mert már eleve úgy megyek, hogy kell valami, vagy azért, mert az otthoni dolgokra kiéhezve indultam útnak. A keresgélés veszélyekkel jár, hiszen a felfedezések többnyire eltérítenek eredeti szándékomtól. Valahogy a legutóbbi otthoni portyán is úgy jártam a januári hideg lakásban. Addig matattam, szöszmötöltem, amíg rá nem találtam Kafga Ernő két képeslapjára. A néhány üdvözlő sort igazán szép és olvasható kézírással írta, zöld tintával…
Azonnal bevillant Kosztolányi óhaja: „És akarok még sok másszínű tintát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat…”
Hát igen, valaha akartam én is, de nem volt! A hatvanas években örült anyám, hogy töltőtollra meg kék tintára futotta. Akkoriban a dolgozatokat kötelezően penkalával írtuk, és a javítások ott éktelenkedtek egymásért kiáltó ákombákom betűim között: pirossal! Ennyit a színes tintákról.
De máris jobb, ha visszakanyarodom az eredeti gondolatmenethez, mert különben parttalanná váló, vénemberes fecsegésemnek azelőtt elveszik a gondolati esszenciája, mielőtt elkezdeném kibontani ezt a mostani történetet.
Kapcsolatok
Kanizsai évtizedeink során köztudottá vált, hogy nagy becsben tartom a mások által ócskaságnak, kidobandó lomnak minősített tárgyakat. Megesik, hogy számomra ismeretlen emberek is megállítanak azzal, hogy mutatnának valamit… Nem is olyan régen, talán néhány éve csupán, egy újabb zacskónyi „lomot” kaptam a baráti körből, azzal a felkiáltással, hogy nem dobtuk ki, hátha te – mármint én – tudsz velük kezdeni valamit. Fotók, képeslapok és némi iratanyag került hozzám, amit akkor melegében elkezdtem rendezni, de aztán valamiért abbamaradt a dolog. Most, hogy újra a kezembe került a sokféle apróság, rájöttem: kincs az a javából!
A 19. század közepén a városba származott postamester-dinasztia történetének mozaikjai lapultak a zacskóban. Érdekes képet rajzolva a családi hagyományok fontosságáról. A nagyapa, apa és unoka életpályájának íve nem kevés tanulságot hordoz, és talán fontos, hogy példájuk újra a közösség elé kerüljön, része legyen a közösségi emlékezetnek akár.
Ilyen gondolatoktól vezérelve kezdtem magam egyre jobban beleásni a családtörténetbe, erényt kovácsolva tudományos kapcsolatokból és barátságokból. Mert azok nélkül elég nehéz felfedezőutakat tenni a levéltárak anyagában, főleg nyáridőben.
De talán érdekesebb az én történetemnél az Ókanizsára kerülő, majd Magyarkanizsán kiteljesedő és már Sztára Kanyizsáról elkerülő Kafgák kapcsolathálója, rokoni szálai, életpéldái.
Nappá nőtt délelőttök
Vannak haszontalan napok, és vannak olyanok, amelyek később lesznek azzá. Utóbbi volt az az augusztusi szerda, amelyet a Kafga család sírjának megkeresésére szántam. A történet még tavasszal kezdődött, amikor kutatni kezdtem az egykori magyarkanizsai postamester, ’48-as honvéd élettörténetét. Felmenők és leszármazottak, szövevényes, ágas-bogas rokoni vonalak…
Mindezek között egy kósza nyom az optálásra utalt, ami alapján világossá vált, hogy az 1920-as években a Tisza-parti városból Budapestre költöztek. Aztán a gyászjelentésekből megtudtam, hogy az új köztemetőben kell keresni a sírt. A temetői nyilvántartásból pedig kiderült, hogy a család nyughelye a 30-as parcellában van.
No de jobb, ha visszatérek ahhoz a szerdai naphoz, amelyről később tudatosult bennem, hogy már a felütése is rossz volt. Aszód pályaudvarán a hangosbemondó közölte: a vonat 12 percet késik. Álltunk az egyre fülledtebb levegőjű peronon, álltunk, és megittuk a magunkkal vitt napi vízadagunkat, mire – egy óra múltán – az ígért vonat begördült. Így aztán, teli izgalommal meg a korán kelés hiábavalóságába való beletörődéssel, 11 óra után értünk a temetőkapuba, hogy szándékunk szerint felkutassuk a sírt.
A térkép alapján gyorsan megtaláltuk a parcellát, no de a sorok, szekciók?! Mi tagadás, kóvályogtunk rendesen. A kisebb falusi temető nagyságú, háromszög alakú terület utakkal határolt belső részében buja növényzet takarta a síremlékek többségét. Hogy módszeres és célravezető legyen a keresés, az átfogó két sarkáról indultunk Klárikával, egymás felé közelítve.
A messziről tétova bóklászásnak tűnő mozgásunk felkeltette a látogatók és a dolgozók kíváncsiságát. Nemsokára a „segítségünkre siettek”. – Hányadik sor? Hányadik szekció? Hányadik sír? – kérdezte igen hozzáértő módon a temető egyik kőszobrásza. Elkérte a jegyzeteimet, és hamarosan arra is megkért bennünket, hogy várakozzunk az úton. Ő meg számolt, lépegetett, majd megállt, és elkiáltotta magát: Megvan!
Nyomban odasiettem. Néztem a követ, a feliratot, és a fejem ráztam: ez nem az! – Aha – mondta ő –, tudom már, a 60-as években átszámozták a parcellát.
Megint lépdelt, számolt, de most a másik oldalon kezdte. Újabb kiáltás, újabb vizit, újabb kudarc… A végén azért természetesen járt a borravaló.
Ekkorra már a délelőtt jócskán délutánba hajlott. Nem volt mit tenni, irány a kartali remeteség.
Másnap újabb expedíció, de már egyedül.
A reggeli órában senki ember fia nem volt a parcellában, így segítség nélkül fogtam a keresésbe. Fél órába sem telt, és megtaláltam a borostyánnal jócskán benőtt követ.
Sírok, emlékek, emlékezet
A történetet többeknek elmeséltem, vehemensen, akár az obsitos katonák a frontélményeiket. Jobbára visszakérdeztek: Kik azok a Kafgák? Megdöbbentőnek találtam a reakciókat, hiszen évtizedek óta koszorúzzák a sírt a kisváros sírkertjében.
Hát igen: idő és emlékezet – egymás ellen dolgozó, egymással ellentétes fogalompár. Pedig a kettő együtt identitásunk alapja. Ahogy az is – bármilyen furcsának tűnik a megállapítás –, amit elfelejtünk. Mert mássá tesz bennünket. Juhász Erzsébet sorai kívánkoznak ide: „…másnap vajon ugyanazok leszünk-e még, mint akiknek előző nap hittük és vallottuk magunkat, illetőleg: akikként számon tartottak bennünket.”
No igen, a számontartás. Úgy tűnik, hogy a Pestre szakadt Kafgák nem feledték Ókanizsán maradt ismerőseiket, barátaikat. Bizonyság minderre a zöld tintával megírt képeslap, Nagys. Sóti Mátyás úrnak címezve… Mindössze egy üdvözlő mondat: „Számtalan kézcsókot és üdvözletet küld Kafga Ernő fhgy”.
A lapokat Máramarosszigetről és Rónaszékről küldte a módos kanizsai gazdának az akkor negyvenhat éves ember.
Az fhgy-re kaptam fel a fejem, mert ugye ez azt jelenti, hogy Ernő képzett katona volt. A tiszti nyilvántartásban 1898/1072 számon szerepel, és 1918-ban avatták. Nyilván nagyapja, az 1848-as honvéd százados példáját követte, amikor a katonai pályát választotta. Úgy vélem, hogy a hegyesi csata hőse része volt a családi legendáriumnak, hiszen helytállásán is múlott az ütközet kimenetele: „Nem tellett egy-két pillanatba, megtámadott balszárnyunk már talpon volt s Kafga Gyula és Gálán századosok jelt adnak a tüzelésre. A kisded csapat hősileg állja az ellenség gyilkoló sortüzét. Gálán századost lelövik, Kafgát megsebesítik, de ők nem hátrálnak” – írta Zomborcsevits György, díjnyertes emlékiratában. Az öreg honvéd meg ott volt az emlékműavatáson és a városi ünnepségeken, utóbbiakon egészen haláláig.
Aztán a megváltozott körülmények között másként alakult a család élete. Az impériumváltással bekövetkezett egzisztenciavesztés kimozdította a sztárakanyizsai fészekből a postamester-dinasztiát. Egymás közelében maradtak. Kafga Andor Kispesten vett házat, és nyugdíjas postatisztként a huszadik század derekán hunyt el. Fia, Ernő gyári tisztviselőként kereste kenyerét. Húsz évvel a második világháború után halt meg.
Mi maradt a Kafgák után? Egyre fakuló emlékek és két sírkő. Egyik, fehér márvány, a Tisza-parti városka vasúton túli nagytemetőjében. A másik, szürke műkő, Budapest legnagyobb köztemetőjében.
Előbbi felújításakor sajnos az eredeti feliratot lecsiszolták, de szerencsére van róla fotó, amely alapján kibogarászhatóvá, átmenthetővé lettek az adatok:
ITT NYUGSZIK
KAFGA GYULÁNÉ
1837 JAN. 2
+1899 MÁJ. 13
BOLDOG HÁZASSÁGÁNAK
44. ÉVÉBEN
EMLÉKÉT ŐRZIK
TESTVÉREI GYERMEKEI
UNOKÁI SZÁMOS ROKONAI
ÉS ÖSMERŐSEI
BÉKE LENGJEN PORAI FELETT!
KAFGA GYULA
1830–1912
Az 1997-es módosításkor már egyértelműen és kizárólagosan az egykori honvédnek állítottak emléket, pedig a tábla hátoldalán lett volna hely az adatok felvésésére. Napjainkban az alábbi szöveg olvasható a sírkövön:
ITT
NYUGSZIK
KAFGA
GYULA
1830–1912
1848–49es
SZABASÁGHARC
HONVÉD SZÁZADOSA
BÉKE
PORAIRA
EMELTETTE A HÁLÁS
UTÓKOR 1997-BEN!
Erre a példára mondhatjuk, hogy néha a merő jó szándék vezérelte emberek is hibáznak!
A Magyarországra optált Kafga család síremléke a Rákoskeresztúri új köztemetőben áll, és még dacol az enyészettel. A mindent elborító borostyántól megszabadított kövön az alábbiak olvashatók:
DRÁGA JÓ FÉRJEM
EGRI KÁLMÁN
1892–1964
EGRI KÁLMÁNNÉ
+1968
SZÜLEINK
KAFGA ANDOR
1861–1952
NEJE
MÁHR IDA
1861–1927
NYUGODJANAK BÉKÉBEN
KAFGA ERNŐ 1898–1965
A titokzatos Egri Kálmánné nem más, mint Kafga Irén Mária, aki az öreg honvéd második házasságából 1901-ben született Ókanizsán. Ami a békében való nyugodást illeti, nos, a kérdés az, hogy meddig tehetik. A borostyán szívós, ráadásul gyorsan nő, és hamar elhatalmasodik. Mindent elfed, akár a feledés homálya, míg a sírhely újból eladható…
Ha fellapozzuk Márai Sándor Füves könyvét, a hazáról és az államról szóló írásában az emberi lét, az önazonosság esszenciális lényegével szembesülhetünk, ami így szól: „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.”
Éppen ezért mások életpillanatainak megismerésére is törekedni kell, s néha ez a törekvés egyet jelent a homályoszlatással.