A hatvanas években lehetünk, bár ez inkább csak feltételezés, mert a kisgyerek számára nem létezik az idő. A valóság viszont egészen sajátos: ami közel van, az mindenek fölött uralkodik, ami pedig távol, az visszahúzódik a mesék, a legendák és a kiismerhetetlen titkok paravánja mögé. Egyvalami azért ebben a szűkre szabott világban is eléggé biztos: a tél, az ízig-vérig, tetőtől talpig tél. A hó már november elején, közepén megérkezik, és egészen február végéig itt tiszteleg. Nagy, kavargó förgetegek szállítják, éspedig fuvardíj nélkül, de vidáman, pajkosan, mert csak úgy a nyakunkba öntik, mi pedig csodálkozva ébredünk: egy éjszaka leforgása alatt annyi esett, hogy ha kinyitjuk az ablakot, fölmarkolhatunk belőle egy labdára valót. Régi trükk, hogy ezt a labdacsot megsózva egy kőkemény gombócot kapunk, ami aztán jó darabig még a kályha mellett is kibírja, bár ehhez a mutatványhoz azért nem árt elővenni egy kislábost.
A hó ablakig ér, és bőven érkezik hozzá az utánpótlás. Érdekes, hogy az ég egy kicsit sárgás, mintha a nap aranyfénye küszködve próbálná magát átverekedni a felhőkön, de az ereje elhal, mert most a hideg, a zúzmara idejét éljük, és ez olyan szabály, amelyet a leghatalmasabb erő is kénytelen betartani. A varjak is megvesznek, ott cikáznak, röpködnek a hóesésben, mi pedig már trappolunk is ki a fészerbe, ahol tavaly óta porosodik a ródli. Nem tudom megmondani, miben különbözik ez az alkalmatosság a szánkótól, de az utóbbi talán kecsesebb, lányoknak való. A ródlit durva talpakra ácsolják, alig megmunkált alkatrészekből rakják össze, így ebbéli minőségében nagyon emlékeztet a T–34-es tankra, amelyről köztudottan nem csiszolták le a hegesztéskor keletkezett csomókat. A ródli férfias darab, de tömzsi, esetlen. Hegyre fölmenni vele egyfajta kötekedés, mert a súlya miatt gyorsan és könnyedén utoléri, majd meg is torpedózza az előtte figurázó szánkókat, ám ez a lányok szemében undorító dolog. Így hát, akinek ródlija van, ráadásul igazi diófából készült, az kénytelen az utcán boldogulni.
A szerencse az, hogy a havazás egy kicsit mindenkit megkergít. Télen a parasztembernek jóformán semmi dolga, leszámítva a menetrendszerűen sorjázódó disznóvágásokat, de a lovakat azért meg kell mozgatni néha, és erre a legkiválóbb alkalom egy kiadós hóesés. Talán a lovak is örülnek ennek, mert ha a kutya hempereg és kergetőzik ebben a puha dunnában, akkor a ló, akinek lelke van, miért ne érezné ugyanezt a boldogságot. Elő is szedik a fészer hátuljából a szánkókat, amelyek a maguk módján eléggé rafinált szerkezetek, mert nincsen más alkatrészük a két robusztus csúszófelületen kívül, amelyre egy kis ügyeskedéssel ráhelyezhető a szekér felső része. Persze a gazdagabbaknak egész szánkójuk is van, olyan oroszos, de a többség beéri ezzel a bütykölttel.
Nagy és bonyolult munkára azért ne gondoljon senki, mire felöltözünk, és a ródlinkat magunk után vonszolva kicsámborgunk az utcára, már nyílnak is a nagykapuk, és egymás után tolakszanak ki a szügyig érő hóba a szánok. A lovak orrából ugyanúgy bodrozódik a dús pára, mint a mozdony oldalából, és talán az erő is közös bennük. Dübörögve vágnak neki a szűztiszta fehérségnek, mi pedig izgatottan várjuk az alkalmat, ami teljessé teszi a ránk váró virtust.
T-500 (2019)
A feladat az, hogy a ródlink elejére kötött madzagot ráakasszuk egy előttünk suhanó szánkó saroglyájára, majd potyautasként végigszáguldozzunk vele a falun. Nem mindegyik gazda tűri ezt, és az ustorával hátra-hátracsapkod, de arra senki sem vetemedik, hogy a lovakat megállítva elkergesse a kapaszkodókat. Ha egy ilyen fogat beindul, az félig-meddig irányíthatatlanná válik, mert bár a gyeplőt azért rángatják becsülettel, a lovak megérzik a mozgás, a szabadság hószagú illatát, és onnantól nem lehet bírni velük. Szép kiegészítése mindennek az, hogy a szánkóval büszkélkedő parasztok feleségei, lányai és azok barátnői mind ott kacarásznak a kocsi- vagy szánkóderékban, és élénk érdeklődéssel tekintenek le ránk, ródlizókra.
A szemenszedett igazság ugyanis az, hogy a lányszíveket ilyenkor, télvíz, azaz télhó idején lehet a legkönnyebben meghódítani. Egy gyors futás, egy ügyes mozdulat, és a ródli madzagja már rá is hurkolódik valamely kiálló alkatrészre, ami ugyan még nem egyenlő a teljes sikerrel, mert a hó alatt a talaj fagyott és olyan hepehupás, mint az ördög bálterme, amelyről köztudott, hogy bokatörésre van kitalálva. Ám a döcögés, billegés és pattogás is a mutatvány része. A lányok kacagnak, mi pedig a szánkó és a lovak által felvert csillámportól tüsszögve visszamosolygunk, és minden pillanattal közelebb kerülünk ahhoz az állapothoz, amely egy férfiember életében a legfontosabb. A következtetés innentől magától értetődő: az ember gyereke nem fogja csak úgy a madzagát, hogy a leglassabban poroszkáló szánkóra csomózva ott zötyögjön egy fészekaljnyi csúnya lány vihorászásának bántó kereszttüzében, hanem vár és türelmeskedik, amíg fel nem tárul az a bizonyos nagykapu, amely mögül kikanyarodik apja szánkóján az egyetlen és igazi szépség. Ilyenkor aztán belead apait-anyait, de mert nagy a konkurencia, megeshet, hogy lemarad, és mégiscsak be kell érnie a szeplősökkel.
Amikor pedig hozzám hasonlóan csenevész, és még tízéves sem múlt el, ösztönösen arra gondol, hogy jövőre is lesz tél, ugyanekkora hóval, és akkor megint próbát tehet. Addig meg inkább csak nézelődik. Jót derül például a szomszédban lakó nagygyereken, aki most egy életem, egy halálom alapon veti magát ama bizonyos szánkó után, és bár többszöri hasra esés után végül sikerül ráhurkolnia a ródlija zsinórját a szóban forgó saroglyára, egy alattomos göröngyön felborul, és onnantól a szánkó után forogva, pörögve, pattogva a köznevetség tárgya lesz. Ennél még az is jobb, ha elmegyünk a ródlinkkal a nagyhegyre szeplős lányokat torpedózni.