Gondoltam, írok a régi telekről. Valami nagyon szépet írok, szánkón húzott nevető gyerekekről, hólapátolás közben pálinkát kortyoló férfiakról, a városról, ahol karácsonyra vett szaloncukrot lopnak a lurkók szekrénybe dugott dobozból, és az utcák fölött füstölőbe vitt hurka, kolbász, sonka illatát sodorja a szél. De csak a döbbent ámulat jut eszembe, amikor 1984-ben (vagy talán ’83 februárt mutatott a naptár?) árokba fordult autókról, káromkodva mentő, félig fagyott katonákról, magyar földön, de még a déli határon túl, Jugoszláviában is régen nem tapasztalt télről, Alföldet pusztító viharról beszélt a televízió, kutyák nyüszítettek a határban, utakat zártak el a viharral gyilkolt villanypóznák.
Gondoltam, írok erről a télről, de csak egy arcot látok, több mint hetven éve cserzett bőrön futó ráncokat, lassan mozduló kezet. Az ujjak közt távirat papírja remeg, nyomtatott sorok, rövid üzenet: „Apám, szörnyű időt jósol a meteorológia. Ugye, megérti, ha most nem megyünk haza?”
Az öreg válaszolna, de kinek és hogyan? A jóslat beteljesült, orkánerejű szél csapott le. Jéghideg szobából bámulja a telet, igen, azt a pusztító telet. A tanya ablakából lesi, havazhat-e, fagyhat-e még kegyetlenebbül. Hetvenéves, kopott tekintet keresi az országutat, ahol suttyó kölyökként szaladt ki a köves útig, hátha mégis hazatér az apja, akiről azt híresztelték: olasz fronton szakította át a mellét egy puskagolyó a nagy háborúban. Majd már ő vánszorgott rongyos bakancsban, de mosollyal az arcán – hazaértem! –, amikor vége lett a második, világot égető csatáknak, ahol őt parancsolták az orosz frontra. De hol van az már? Eltűnt, mint az út. Széthasadt, mint a villanyoszlopok.
Gondoltam, írok a télről, de csak az öreg körmeit látom. Neveket karcol a jégvirágba. Az asszonyét, aki úgy aludt el egy aratás után, hogy ma sem hiszi el az orvosnak, ilyen könnyen is érkezhet a halál. Aztán a fiúk nevei következnek. Egymás alá, csupa nagybetűvel. Béla, aki nem tud jönni, mert ugye a vihar. És János, akit szintén hiába várna, húsz éve már, hogy egy elé forduló traktorba csapódott a motorja, haláláért talán ha két év börtönt kapott a traktoros. A karcolt betűk résein ráköszön az öregre a düledező pajta, az üres ól, a fásszín, ahol talán még föllelne néhány száraz ágat, tűzre szánt rönköt. De olyan távol, hogy szinte fölösleges mérni az utat. Talán ha csizmát húzna, meg azt a nehéz vasutaskabátot. Talán ha összeszedné a csontokra tapadt maradék erőt. Talán… De minek?
Gondoltam, írok a télről. És a postásról, aki bortól botladozva jön az üzenettel: „Apám, szörnyű időt jósol…”, és a fejét csóválva fröccsenti a szót: szörnyű idő?, hát akkor miért nem viszi fel Béla bátyámat magukhoz a Bélus, ha már karácsonykor sem jöttek, hogy széles pesti körúton, meleg szobából örüljön a hónak, és lásson végre csilingelő villamost.
Gondoltam… De csak az öregembert látom. Papucsban, szakadt vászonruhában nyitja ki az ajtót, remegő kézzel söpri le bajszáról a havat, aprókat lépve küzd a falhoz taszító széllel, amíg megtalálja a veranda alatti kis padot. Leül, botját ellöki – ez sem kell többet. Térdére ejti a kezét, észre sem veszi, hogy lecsúszik a hóba, összeszűkült szemmel keresi az utat, ahol napszámosok, fáradt katonák, lelkesítő táblák alatt nótázó falujárók, begyűjtést ellenőrző, táskás emberek, téeszbe agitáló szónokok jöttek egykor, no meg a két fiú indult a város felé. Az öregember látja az arcukat és hallja a hangjukat. Aztán csak régen itt járt emberek mozognak a méteres hóban, lebegnek a fák fölött, ülnek a felhőkre, vászoninget, zubbonyt, pufajkát, zakót tép a szél apró, szikrázó darabokra.
Gondoltam, írok a télről. De csak a százszor átolvasott hír jut eszembe: szerencsére csak egy áldozatot követelt a dél-alföldi hóvihar. Tanyája udvarán megfagyva találták Z. B. 70 éves nyugdíjast. A feltevések szerint tűzre szánt fáért indult, de legyengült szervezete nem bírt a viharral.
„Csak az ujjai markoltak az utolsó percben is, így a csonttá fagyott levelet a pajta tetejét is leszakító szél sem vitte el. Alig bírtuk kiszaggatni a kemény szorításból azt a papírt, de miért is tettük?, jobb lett volna az öreggel együtt eltemetni” – mesélte a mentős. És úgy szorította a forró teával töltött műanyag bögrét, mint akinek a viharos telet temető tavaszon, a mentőállomás udvarát melegítő napban is fázik, nagyon fázik a keze.