Öreg barátom szerint, ahhoz, hogy biztos lábakon álljunk, hogy helyesen tudjunk dönteni saját életünket illetően, naponta meg kell élnünk azokat az élményeket, amelyeket a zene, az irodalom, a tánc, a művészet közvetít. Ezért fontos, hogy legyen magyar iskola, templom, színház, újság és tudós, művelt, gondolkodó nemzedék. Mert csak így, élményeink által érezhetjük magunkat otthon a világban. A sajátunkban is.
Mitől lesznek tartalmasak az élményeink? Az életünk mitől válik teljessé, valóban megéltté? Az irodalom, a zene, a történelem, a néphagyományok adják? Az anyanyelvünk, az magyarságtudatunk, a hagyományos értékeink? És vajon a kultúra csupán műveltséget jelent? Vagy mindazt a tudást, amit agy társadalom halmozott fel évek, évszázadok alatt? És hol a határa az értékek áramlásának? A házsorok, az utcák, a terek fogják közre? Vagy rétekkel, a folyókkal, a hegyekkel határos? Vagy önmagunkban kell keresgélnünk?
Öreg barátom úgy gondolja, a pusztából kiemelkedő templomrom, vagy a könyvtár szecessziós épülete ugyanúgy kulturális közegünk része, mint a varázsködből felrémlő gyerekkori korcsolyázások emléke, az iskolapadba karcolt vallomások vagy a kannából kiloccsanó víz hangja. Egy szó, egy verssor, egy dallam. Nem tudjuk, miért, de csodásan hatnak ránk. Ezek az apró részletek, rezzenések vezetnek el bennünket azokhoz a mélységekhez, amelyekből emberi világot hozunk létre. És ez már irodalom. Vagy zene, képzőművészet és tánc. Élmények.
Öreg barátom nem csodálkozik el az embereken, akik verseket olvasnak, könyvet vesznek a kezükbe, hosszan vitatkoznak egy színházi előadásról, jár a lábuk a népzene ritmusára, újságot visznek a hónuk alatt. Szerinte a világ úgy kerek, ahogy van: kételkedésből és reménykedőkből áll össze. Hogy melyik a vigasztalóbb álláspont, melyik segíti mindennapi küzdelmeinket, talán nem lehet kérdés. Az üres feszültség kétségbe ejt, bizonytalanságba hajszol, otthontalanná tesz. A küzdelmes válaszkeresés reménnyel kecsegtet, élményt ad, bizonyosságot rejt.