Kereplő, harangok és júdások
A harangokat a templom kórusának a belépőjéből szólaltatták meg a toronyból lelógó kötél segítségével. A gyerek karjai gyengének bizonyultak a harang billegtetésére, ezért föl-fölugrált a kötélbe kapaszkodva, hogy a súlya átbillentse a harangnyelvet a másik oldalra. Ha ez nem sikerült, akkor kongatott, félreverte a harangot, mint ahogy veszélyhelyzetben volt ez szokás. Azóta már kihalt a harangozó „szakma”, a harangokat és az orgona fújtatóját is áram hajtja.
Ritka alkalmakkor a gyerek kíváncsiságból följutott a templomtoronyba, jóformán karnyújtásnyira a harangoktól: ott húzni a delet fölért a későbbi rockkoncertek hangerejével. A torony rácsozott ablakáig föllépcsőzni és rozoga létrán mászni igazán csak nagypénteken és nagyszombaton volt törvényszerűen engedélyezve. Az utolsó vacsorát megidéző csütörtök esti szentmise alkalmával harangzengés, orgonamuzsika és az összes templomi csengő megszólaltatását követően elnémult minden hangszer, a kereplő maradt az idő jelzésére. Annak a hangja pedig csak úgy juthatott el a hívekhez és a hitetlenekhez, ha a toronyban szólalt meg. Ritkán adódó élvezetet kínált a kereplő megszólaltatása, a fogazott henger forgatása, hogy a ráfeszülő deszka vége egyik fogról a másikra pattanva szórja szét az ablakokon át a kereplő hangját a falu fölé. Jézus keresztútjától a föltámadásáig ez a szerkezet jelezte a delet, miként pénteken délután három órakor a halálhírt is.
A gyerek nem nagyon tudott mit kezdeni a negyvennapos böjttel, mert csokoládéhoz, gyümölcshöz és hasonló nyalánksághoz különben is ritka alkalmakkor jutott hozzá, húshoz is csak húsevő napon, s ezek közé a péntek nem tartozott. Tisztelettel nézett föl viszont arra az idős parasztemberre, aki az egész esztendőben imádta az italt, ebben a negyven napban pedig csak Jézust. Nem holmi fogyókúrázós akciónak tekintette a böjtöt, hanem megpróbáltatásokkal járó jellemvizsgának, melynek a föltámadást hirdető harangszó vetett véget.
Akkor-e vagy később, a gyerek megérezte, hogy a húsvét ünnepét nem csupán a föltámadás öröme jelenti, hiszen azt kötelezően megelőzi a halál, s ebben a három napban zajlik egy hatalmas dráma, amely a nagy bánattól a még nagyobb örömig vezet. Bár a miatyánkot tudta latinul, és a papi szöveg nem kis részét is megértette – Dominus vobiscum… –, a csütörtök estén a nyelvi idegenség valamiként mégis növelte azt a rideg méltóságot, amely a krisztusi kínszenvedést és a gyászt jelezve a mise végére megtöltötte a templomot, s tartott a szombat éjjeli örömünnepig. Az oltárfosztással eltűntek a gyertyatartók, az oltárokról a feszületek, a virágok, a terítők, a rudakról a lobogók, s egészében az a hangulat vált uralkodóvá, amelyre ugyan egész évben emlékeztet a keresztút tizennégy stációja a templom falain, de csak ezekben a napokban elevenednek meg igazán az események, amelyek a Pilátus által kimondott ítélettől a halálraítélt sírba helyezéséig terjednek. Végig is járják a hívek imáikkal a keresztút állomásait. A realista képeket nézve mindenki átérezhette a fájdalmat: Pilátus halálra ítéli Jézust, Jézus vállára veszi a keresztet, Krisztus először roskad le a kereszt alatt, Jézus találkozik édesanyjával, cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet vinni, Veronika kendőt nyújt Jézusnak, Jézus másodszor esik el a kereszttel, Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat, Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt, Jézust megfosztják ruhájától, Jézust keresztre szegezik, Jézus meghal a kereszten, Jézus testét leveszik a keresztről, Jézus holttestét a sírba teszik.
Ugyanezt a történetet járták végig a szigorú böjt és a gyász napján, pénteken a passió, a szenvedéstörténet előadói. A néma orgona mellett énekelték el az eseményeket idéző bibliai szövegeket a szereplők, hogy az alkalmi falusi kórus tagjai – javarészt azok, akik vasárnapi miséken rendszeresen énekeltek – együtt zengjék: Feszítsd meg őt! Heteken át szervezték és próbálták a darabot, amely azután beszédtémát kínált: ki kit s miként személyesített meg. Nem amatőr színész-énekesekké váltak ők, hanem megélték a történetet s a jellemeket. Ezért leltek olykor csak hosszú győzködés útján szereplőre a szervezők, elsősorban Júdásra. Mert az áruló nagyobb vétket hordoz annál is, mint aki vonakodva ugyan, de az ítélet-végrehajtók kezébe adta Jézust. Senki sem kívánta magának, hogy rajta maradjon Júdás pecsétje a hétköznapokban is.
Míg a papok és segítőik teljes csendben vonultak be nagypénteken a csonka misére, s a lecsupaszított oltár előtt letérdelve arcra borultak, szombaton éjjel már a templomkertben megszentelt tűzzel meggyújtott húsvéti gyertyával és a hívők gyertyáinak fényénél indultak a sötét templomba, hirdetve a világosság győzelmét a sötét fölött, Jézus visszatérését a halálból. S a csendes, a sírban fekvő Jézust gyászoló nap végén ismét kigyúltak a fények, megszólaltak a harangok, a csengők és az orgona, lezárult a dráma, eljött az ünnepi föloldódás.
A gyerek emlékezetében él még, amint vasárnap reggel a húsvéti ételeket – sonkát, tojást, kalácsot – megszenteltették a templomban, és ezt követően tették a családi asztalra. Most pedig mintha a szigorúan be sem tartott böjt arra szolgálna, hogy mindenki a lakomára készüljön, mert íme: húsvét van.
A felnőtt mostanra bizonytalan lett: éljük, őrizzük vagy csak ápoljuk az ünnepet? Részesei vagyunk a drámának, vagy elkésett nézőként a végkifejletre érkezünk éljenezni a boldog befejezést? Pedig a megtisztuláshoz az öröm mellett kell a félelem is, a megérkezéshez pedig a végigjárt út – stációkkal.