A Gáát-tónak nevezet vízfelület lecsapolása után egy „téglavető lapos” keletkezett, legalábbis így jelöli egy 1884-ben készült térkép azt a városrészt, ahol ma a Vucsidolnak nevezett helyi közösség fekszik. Ezt a részt a 19. század végén felparcellázták, és kertesház-helyekként eladták a város nem a leggazdagabb polgárainak, ma úgy mondanák, az alsó és középosztálynak. Itt vásároltak Nagyapám és öccse, Jani bácsi egy-egy ötkapás telket. A telek első felében állt a ház és a pékség meg egy kiskert, a ház folytatásában tőle elválasztva a disznóól, vele szemben a fűtőanyagként használt rőzse- és kukoricaszár-kötegek tárolására használt felület. A placc első részét a hátsótól alacsony deszkakerítés választotta el, ez volt a „nagykert”, valójában a kukoricaföld, ahol a sorok között tököt is termeltek, mindkettőt főleg a sertések részére, de még ma is emlékszem a kemencében sült töknek és Nagyanyám saját készítésű tökös rétesének ízére, mindig csodálkozva néztem, ahogy egy fehér terítővel letakart asztalon módszeresen a rétestésztát nyújtotta, manapság ilyet nem készítenek.
Új városrész lévén elsősorban pékre, szabóra és kovácsra volt szüksége a lakóinak, ezek szerint jó üzleti érzéke lehetett annak, aki itt parcellát vásárolt és pékséget épített fel. Nem tudom, hogy a ház eredetileg már pékségnek épült, vagy később alakították át a hagyományos alföldi háromosztatú házat a sütőmester részére, mert mint mondtam, Nagyapám nem egyszerű pék, hanem sütőmester volt, mint ahogy az a padláson heverő magyar nyelvű cégtábláján állt. Gyerekkoromban, amikor azt sem tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek, erről a különbségről eszembe sem jutott megkérdezni, ő meg erről sohasem mesélt, csak annyit mondott, hogy a szakmát Pesten tanulta, és mint inas rendszeresen részt vett a budapesti május elsejei ligeti tüntető felvonulásokon, ahol azt kiabálták: „Munkát, kenyeret, munkát kenyeret!” Tizenéves koromban azt sem tudtam, hogy mi az a tüntetés meg felvonulás, nekem május elsejét a közeli valamikori Városliget, akkoriban Kiserdő jelentette, ahol a futballpályán körhinta volt felállítva, amelyre sohasem mertem felülni, igaz, Szüleim nem is nagyon nógattak, az erdő minden szabad helyén emberek tolongtak, az utak mentén mindenfélét áruló sátorbódék voltak felállítva, a nagyobb fákhoz támaszkodva a kimenős katonák szorongatták alkalmi barátnőiket, mi leültünk a teniszpálya mellett levő vendéglő kerthelyiségébe (ha szép idő volt), Szüleim spriccert ittak, én meg az édeskés barna kabezót (a mai kóla hazai elődjét). Hazafelé menet egy török cukrász sátorbódéjában Apámék mindig egy darab törökmézet vettek nekem, amit nagyon szerettem majszolni.
Magáról a pékség-házról valójában csak mostanában kezdtem el építész-kutatóként gondolkodni, gyerekként nekem a pékműhely újdonság és felfedezésre váró érdekesség volt a kemencétől kezdve, amelynek lyukacsos vasajtaja előtt egy mélyedésben állva fehér, hosszú és rövidebb péklapátokkal, agyonfoltozott kötényben dolgozott Nagyapám. Az ajtó jobb oldala mellett egy kis fali fülkében egy csupasz égőjű lámpácska állt, ezzel világított be a kemence belsejébe az Öreg, hogy ellenőrizze a bent lévő, sülőfélben levő kenyerek, kalácsok állapotát (mint a mai elektromos sütőkben). A sütés kellékéhez tartozott még egy vizespohárban álló vékony pálcika, amivel a Mester a lapáton kiszedett kenyereket szurkálta, ellenőrizve, hogy mennyire vannak megsülve, na meg egy nagy puha hosszú szőrű kefe, amivel a megsült kenyerek kérgét vízzel kente be, hogy pirosak és ropogósak legyenek. Én igazán azt élveztem, amikor kivette a friss lepényeket, mindig kaptam egyet, félbevágtam, és a lágy belsejét gyorsan beleivódó zsírral kentem be, és természetesen megszórtam sóval és őrölt pirospaprikával. Mennyei eledel, soha többé ilyen finomat nem ettem.
Feltételezem, hogy az egykori hagyományos háromosztatú házat alakították át pékséggé, hozzáépítve a tornácot, ahol egy fából készült karfás pad állt, itt ültek a feketébe öltözött, kendős fejű nánék, a hozott sütnivaló kisülésére várva, néha itt vitatkozott velük Nagyanyám, főleg akkor, amikor arra panaszkodtak, hogy a kenyér nincs eléggé megsütve, vagyis nyers. Az Öreglány válasza rövid és velős volt: „Nyers az anyád p…a!” A vita természetesen bunyevác nyelven folyt, ezek voltak az első nyilvános „bunyevác nyelvóráim”. A „kocsisok zsargonját” az udvarunkban működő fatelep kocsisaitól tanultam meg, a „Tornatanárnő” anyámnak – így hívták a diákok (persze én a „Tanárnő fia”-ként szerepeltem) – borzasztó fáradságába került, hogy „kisfiacskáját” valahogy leszoktassa a „csúnya” beszédről (néha még ma is előbukkan belőlem e háttérbe szorított szókincs).
Tehát a kemence előtt állt a hozott nyers és a kisült kenyerek és a tepsik tárolására szolgáló nagy fapolc, rajta madzagon függő krétával. Mindig csodálkoztam azon, hogy egyes tepsikre krétával volt ráírva tulajdonosának a neve, a másikakat meg csak ikszekkel (x) vagy keresztekkel (+) jelölték; amikor egyszer rákérdeztem Nagyapámra, hogy ez miért van így, azt válaszolta: „Azért, mert írástudatlanok.” Ezen én nagyon elcsodálkoztam, azt hittem, mindenki tud írni és olvasni (később megtanultam, hogy azok is, akik tudnak írni és olvasni, bizonyos dolgokban szintén analfabéták, mint például a várostervezés…). Természetesen a téglából épített és sárral tapasztott nagy boltozatos belsejű kemence állt a műhely központjában, benne laktak a mindig a melegkedvelő, ciripelő tücskök (sohasem láttam egyet sem). A kemence mögött volt a műhely, itt álltak a kenyér és pékáru készítésére szolgáló nagy dagasztóteknők, a nagy, liszt tárolására is szolgáló munkaasztal és a vászonkendőbe csavart kenyerek pihentetésére használt lapos fakasznik, amelyek egy polcszerű szerkezeten egymás felett kaptak helyet. Mindezt csak a mesékből tudom, hiszen amikor engem Szüleim hétvégére Nagyszüleimhez „kicsaptak”, akkor Öregapám már csak bérsütést végzett, idős lévén már nem is bírta volna dagasztani a kenyeret, igaz, akkor már léteztek dagasztógépek, de ők nem tudtak ebbe beruházni, Apám meg nem is akart, sőt azon ügyködött, hogy apja zárja be az üzletet. Amikor ez megtörtént, Nagyapám egy évre rá, 79 éves korában meghalt, szerintem azért, mert megszűnt „életének értelme”, természetesen ezt Édesapámnak sohasem mondtam el. Ebből a pékséges házból vitték el 1914-ben Nagyapámat a szabadkai 6. honvéd gyalogezred katonájaként a galíciai frontra (ma Ukrajna része), a pékség vezetése és Apám nővérének, Manci nénémnek a nevelése Nagyanyámra maradt. Öregapám a megáradt Prut folyón nem tudott átkelni, és itt 1916-ban esett nyolcéves orosz hadifogságba, számításom szerint 1915 év végén karácsonyi szabadságot kapott, és sikeres volt az itt-tartózkodása, hiszen 1916 szeptemberében megszületett Édesapám, aki hétéves koráig apa nélkül nevelkedett, saját elmondása szerint emiatt még rendesen beszélni sem tudott; hál’ istennek, később ezt bőségesen pótolta, de ez már egy másik mese.