„Az angyalokat Isten küldi, a démonok maguktól is jönnek” – olvastam mostanában egy okos könyv okos lapján, olyan helyen, ahol az angyalok és effélék még hozzáférhetőek. De mivel ilyenkor az „effélék” általunk meg nem nevezve, ezáltal magukra nem ismerve sértődötten elvonulnak, hagyatkozzunk csupán a szellemvilág szárnyas segítőire. Az ő jelenlétük egyébként éppen a szavak szintjén természetes. Ha idejük eljön, halkan olvasva, lassan kimondva képesek benépesíteni gyermeki képzeletünk titokzatos tájait. De megtalálhatók tapintható formában is: szárnyas szobrokként évszázados síremlékeken, piciny kegytárgyakként zarándokok zsebében, fejüket kecsesen oldalra billentő női porcelánszobrocskák alakjában templomi búcsúk korhadt standjain vagy egy elejtett selyemsálban, mely kéjesen vonaglik az őt felkapó szélben.
Most pedig itt van egy hely, ahol találkozhatunk velük. Ahol éppen olvashatunk róluk, ahol nekünk megjelennek,
Most pedig itt van egy hely, ahol találkozhatunk velük. Ahol éppen olvashatunk róluk, ahol nekünk megjelennek,
vagy inkább, ahogy értünk eltűnni vágynak – újság hasábjairól menekülve, nyomtatásból kikerekedve, szólamoktól megszabadulva. Mert számukra a hely maga a mód, az idő pedig maga a tett. Nem mindegy tehát, hol és mikor találkozunk velük. Míg maszkban sorban állunk az akárhová való bejutásra várva, önkéntelenül is időt áldozunk rájuk. Legalábbis jó lenne erre gondolni, hisz néha megjelennek előttünk vagy mögöttünk, furcsa álarcaik mögé bújva, felismerhetetlenül. Tekintetünkkel rajtafeledkezni valakin az ő jelenlétük bizonyítéka.
Ha lélek van, idő is van, mondotta Arisztotelész, s habár ezt az urat vagy ismerték, vagy nem, kijelentésére csak bólogatni tudnak, hisz éppen onnan jöttek: a lélek vidékeiről. Vagyis ahol idő van, ott munkálkodnak ők, az időtlenséget szerényen más, talán magasabb rendű szellemtársaikra bízva. Munkálkodnak, méghozzá oly természetességgel, hogy ezzel a mi okosnak és ügyesnek vélt földi manőverezéseinket is lehetővé
Ha lélek van, idő is van, mondotta Arisztotelész, s habár ezt az urat vagy ismerték, vagy nem, kijelentésére csak bólogatni tudnak, hisz éppen onnan jöttek: a lélek vidékeiről. Vagyis ahol idő van, ott munkálkodnak ők, az időtlenséget szerényen más, talán magasabb rendű szellemtársaikra bízva. Munkálkodnak, méghozzá oly természetességgel, hogy ezzel a mi okosnak és ügyesnek vélt földi manőverezéseinket is lehetővé
teszik. Hát hogyne, hiszen teremtett lények ők is, akik valamikor lettek, idejük viszont soha nem ér véget. Olyanok, akár a vektorok. Nyilak, amelyeknek kezdőpontja meghatározott, irányultságuk látható, éppen ezért végpontjuk nincs. Folyamatosan mutatnak valamerre, s így e betájolódás életük pillanatról pillanatra történő meghosszabbítását jelenti.
(Raffaello képein akár Ámoré is lehetne ez a ravasz kis szúróeszköz, amely szerelemmel fertőzötten kilövésre vár – minden mindennel összefügg, ugyebár.)
Nehéz kikerülni azoknak az ismereteknek a felsorolását, amelyek az angelológiára (angyaltan) támaszkodva biztos tájékozódást nyújthatnának az angyalok erdejében nekünk, embereknek. S habár folyamatosan definíciókat gyártunk annak érdekében, hogy ősi tudásunkat (angyallátásunkat) tudományos posztulátumok alá rejtsük, ezúttal maradunk a „felszínes” megközelítésnél. Mert más dolog angyalokról szólni,
(Raffaello képein akár Ámoré is lehetne ez a ravasz kis szúróeszköz, amely szerelemmel fertőzötten kilövésre vár – minden mindennel összefügg, ugyebár.)
Nehéz kikerülni azoknak az ismereteknek a felsorolását, amelyek az angelológiára (angyaltan) támaszkodva biztos tájékozódást nyújthatnának az angyalok erdejében nekünk, embereknek. S habár folyamatosan definíciókat gyártunk annak érdekében, hogy ősi tudásunkat (angyallátásunkat) tudományos posztulátumok alá rejtsük, ezúttal maradunk a „felszínes” megközelítésnél. Mert más dolog angyalokról szólni,
és más – sokkal egyszerűbb – angyalként szólni; olyan emberként, aki időnként egy sorban áll és vár velük. Vár velük valamire. Talán arra, hogy felismerjük egymásban a másikat.
Hogy néznek ki valójában az angyalok? Sehogyan sem néznek ki, mert az ő kinézetük a látás maga. Ábrázolásuk pedig nem más, mint fiktív alakjuk térbeli leképezése. Tehát a mindenféle ívek és metszéspontok, görbületi arányok és szögekkel behatárolt alakzatok mind ugyanazt a célt szolgálják: hogy saját valóságukon túl műalkotássá váljanak, és angyalokat próbáljanak meg ábrázolni, a maguk megragadhatatlan mivoltában.
A képalkotás angyali természete ez. Ennek köszönhető, hogy ezek a lények rajzok, festmények és szóképek formájában jelennek meg, amelyeknek betűi, vonalai és színei alatt, a képernyő, papír vagy vászon rejtett mélységeiben ott lapulnak az igazi ők, a szemmel láthatatlanok, kiket csak a buja és ártatlan képzelet hívhat meg közös ünneplésre.
Hogy néznek ki valójában az angyalok? Sehogyan sem néznek ki, mert az ő kinézetük a látás maga. Ábrázolásuk pedig nem más, mint fiktív alakjuk térbeli leképezése. Tehát a mindenféle ívek és metszéspontok, görbületi arányok és szögekkel behatárolt alakzatok mind ugyanazt a célt szolgálják: hogy saját valóságukon túl műalkotássá váljanak, és angyalokat próbáljanak meg ábrázolni, a maguk megragadhatatlan mivoltában.
A képalkotás angyali természete ez. Ennek köszönhető, hogy ezek a lények rajzok, festmények és szóképek formájában jelennek meg, amelyeknek betűi, vonalai és színei alatt, a képernyő, papír vagy vászon rejtett mélységeiben ott lapulnak az igazi ők, a szemmel láthatatlanok, kiket csak a buja és ártatlan képzelet hívhat meg közös ünneplésre.