Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
1989-ben voltunk tizennégy évesek. Később belevetettük magunkat a kilencvenes évek szabad világába, akadt, aki multicégnél kezdett dolgozni, bejártuk a világot, egyesek DJ-ként vagy tengerbiológusként külföldön élnek ma is. A jelen és annak vonzó lehetőségei álltak húszas éveink középpontjában, így sokáig nem találkoztunk, talán nem is sokszor gondoltunk egymásra. 2018-ban viszont igen. Az osztálytalálkozó-szervezés közben ismerősök lettünk a közösségi platformokon, cseteltünk, úgyhogy amikor épp az 1953-ban Kistarcsáról szabaduló internáltak listáját böngésztem, szemet szúrt Peti különleges vezetékneve. Írtam is neki rögtön, még a levéltárból. Peti, ő az apukád lehet? Nem, a nagyapám, érkezett rögtön a válasz. „Jó is, hogy írsz, már oda akartam adni neked valamit, ez nálad lesz a legjobb helyen.” A találkozóra Peti egy régi vulkánfíber bőrönddel érkezett. „Szeretném, ha csak otthon nyitnád ki. Ez a nagyapám hagyatéka. Nem ismertem őt, meghalt az 1960-as évek elején. Internálva volt. Apukám nagyon szeretett volna neki igazságot szolgáltatni, de nem sikerült.” Otthon, kinyitva a bőröndöt, elém tárult egy élet, amelynek a végén sem született igazság. A jogi végzettségű nagyapa nézett vissza rám fiatalon, aztán báli meghívók egy vidéki város főszolgabírójának címezve – akivé a nagyapa lett –, nyüzsgő társasági élet dokumentumai. A korabeli Színházi Élet lapjaira illett volna.
1932-ben a Pesti Hírlap tudósított arról, hogy a nagypapa értesítette a magyar aeroszövetséget Kaszala Károly tragikus repülőgép-szerencsétlenségéről, mivel a pilóta a kétútpusztaközi kastélynál zuhant le. 1940-ben küzdelem a tiszai árvíz ellen: április 7-én egész éjjel elkeseredetten harcolt az elemekkel az Eger című napilap tudósítása szerint. A gátat rőzsekötegekkel, kapukkal, deszkakerítésekkel erősítették meg.
Boldog házasság, négy gyermek, Peti apja a legidősebb. Aztán jött a háború és utána egy szinte kibogozhatatlan népbírósági ítélet, amelynek következménye az internálás. A nagyapa küzdelme az igazságért, amelyet felváltva ügyvédnek címzett levelekkel, magának készített feljegyzésekkel próbált bizonyítani. A bőrönd megőrizte a család anyagi hanyatlásának bizonyítékait is: a földet eladta, felesége a négy gyermekkel vidéken maradt, tanyán fogadták be őket. Mindennap küzdött a létért. A nagyapa szeretetteljes levele gyermekeihez: Jenőkém, jól tanulj, ez a legfontosabb. A cipőre a pénzt küldöm – írta Peti apjának. Utóbbit már az internálás után, amikor az egykori főszolgabíró gondnokként tudott elhelyezkedni a vízügyi igazgatóságnál. Mindezt áthatotta a mindenen átívelő szeretet, amely a család tagjait mégis egyben tartotta.
Peti egyetemi tanár lett. Azt mondta, semmi mást nem szeretne, csak megtudni, mi történt a nagyapával. Aztán beszélgettünk arról, hogy Petit nem avatták fel úttörőnek. Rossz gyerek voltam, biztos emlékszel – mondta. Én erre azt mondtam neki, én a kisfiúra emlékszem, aki ott áll az élet elején, tele reménnyel, a tengerészruhájában.