Mindenki látja, érzi a cipője talpa alatt. Mi tesszük széppé, szőnyeggé, holott a halál lakik rajta. De ami múlik, visszajön, visszasétál a parkon keresztül vagy a Tisza menti füzesben, amikor céltalanul járunk-kelünk, elvesztett szemüvegünket keresve: még láthatni minket errefelé.
Az ókori keletiek repültek rajta (…), mi megtűrjük, lépteink tompításaként. A gyakorlótér marad a régi, az osztatlan poligon nem válogat, legfeljebb hit szerint osztja meg az elhunytakat. Igen, temetőkről beszélek, a november egy ilyen hónap. Hiénák is kellenek, ha már oroszlánok vannak. Együttélés az elmúlással: gyönyörű fogalompár, dögidéző ámbraillat.
A fiatal a hegy előtt áll, halálvágya mesebeli, hisz nem lát át a hegyen. Azok, kik a csúcson vannak, pillantgatnak erre is, arra is, előre, hátra, talán érzik, középen lenni nem természetes dolog. Pilinszkynek sem lehetett mindegy, amikor azt írta: „Magam talán középre állok.” És mi, öregek? Apám szerint, a fiatalokon kívül, az öreg öngyilkosok száma a legjelentősebb. Mert ők már tudják, látják a hegy alját, lépteik arra vezetnek, az avarszőnyeg lépéslassító puhaságán. És innentől a varázsszőnyeg röpte már csak egyet jelent.
Cukrászdába kell menni. Fürdőben kényeskedni, masszázshegyek súlya alatt. Ahogy centiméterenként halad az ember, és észreveszi, hogy méterenként simul ki előtte az édes emlékű táj. Ahogyan lép, az valami természetességgel bír. Ember. Zeneként hallható energiák működtetik világát, most úgy tűnhet, feleslegesen. Nincs már miről beszélni, az okosabbak elnémulnak, egy kicsit süketté is válnak. Magukban figyelik, élnek-e még, a száradó vadonban. Úgy tűnik, igen.
A lejtőn felfelé haladni – hátrálni valami elől. Cukrászdába menni. Fürdőben kényeskedni. Só-barlangban édeskedni.
Avarszőnyeg – mi tesszük szép szőnyeggé, holott a halál lakik rajta.
Három, négy. Raj-ta!
(Zene.)