Apám a lágerőr

Szerző: Újházi Adrienn

Szerző: Újházi Adrienn

 

Családunk nem volt népes, így a rokonság sem mondható kiterjedtnek, ám valahogy mégis szétszóródott a Bácskában: Ómoravicától Zentáig, Szabadkától Újvidékig. Topolya mint kibocsátó és befogadó település évtizedeken át biztos pontnak mutatkozott a rokonsági térmozaik centrumában. A kisvárosból indultak a Klamár fiúk világot látni, megélhetést találni, családot alapítani. Életükbe, mint oly sokakéba, beleszólt a világháború, időlegesen vakvágányra állítva őket, majd amikor újra rendeződtek az életlehetőséget befolyásoló tényezők, a fivérek szintet lépve nősülésre adták a fejüket. Aztán az ötvenes évek elején szüleim hazaköltöztek, apám öccse viszont egy életen át Újvidéken maradt.

  Ez a kétpólusú világ állandósult, s nekem gyerekként oly természetesnek számított, hogy hol Topolyán, hol Újvidéken voltunk otthon! Havonta látogattuk egymást, vonattal utaztunk, még most is érzem orromban a gőzmozdony csípős füstjének jellegzetes szagát.

  Élettörténeti morzsáimat is e két helyszínen szedegettem össze, illetve szedegetem évtizedek óta. A számomra végtelenné vált történethez, megdöbbenésemre, mindig kerül újabb adalék. A megfogyatkozott családtagok helyett jobbára a szekrényekben, fiókokban lapuló, régi dobozokban rejtőző tárgyak vallanak, tartalmuk egykori titkokról lebbentik fel a feledés fátylát. Otthon járva elő-előveszem egyiket-másikat, hogy kedvemre bogarászhassak, mindig más-más céllal az örökbecsű limlomok között.

 

Bejegyzések

 

Apró cédulák, számlák, adópapírok a cipősdoboz alján, köztük egy borítékon és egy régi naptárlap hátoldalán feljegyzések családunk felmenőiről. Anyám jellegzetes, kapkodós kézírásával, kicsit elhúzva egymástól a gömbölyű betűket, amelyek mégis jól olvashatóan sorjáznak. Nevek és évszámok csupán, ki mikor született, halt meg… Meglepetésként a doboz alján kis méretű, gyűrött könyvecske lapul: egy zöld vászonba kötött, elrongyolódott katonakönyv. Nem is tudtam, hogy megvan.

  A borítójára valaki valamikor sötétzöld tintával az 52-26 számokat írta. Ahogy kinyitom, látom, hogy a kissé életlen portréfotón egy nagy piros pecsét éktelenkedik, takarva a könyv néhai tulajdonosának fél homlokát: ФЕДЕРАТИВНА НАРОДНА РЕПУБЛИКА ЈУГОСЛАВИЈА, ГЛАВНО ВАЗДУХОПЛОВНО СКЛАДИШТЕ, olvasom a köriratot.

  Egy ország, amely mára a múlt ködébe veszett. Egy ország, amelyért egykor sokaknak hadba kellett vonulni. Egy ország, amelyre egykori népei mostanság már nosztalgiával gondolnak, és amelynek helyén újra apró balkáni államok alakultak.

  Tovább lapozva a bejegyzéseket, kiderül, hogy Klamár Ferencz – így írta alá a dokumentumot 76 évvel ezelőtt, amikor a seregbe állt – 1944. november 28-án lépett be, ступио – ízlelgetem a szót, amely így az önkéntességet sugallja, holott beléptették – a Petőfi brigádba, és 1947. április 10-én szerelt le. Szolgált az I. vajdasági brigádban, majd a légierő központi raktárában is megfordult. Mindeközben 1945. január 15-étől április 26-áig részt vett a népfelszabadító háborúban.

 

Álmok

 

Van egy visszatérő álmom: valami ismeretlen-ismerős réten állok a hihetetlenül kék ég alatt, szikrázó napsütésben, talán még néhány gomolyfelhő is látható az égen – bukolikus táj, már-már pásztoridillre emlékeztet –, néha még a virágok illatát is érzem, sőt a méhek zümmögését is hallom… Szóval, ezen a réten jön felém egy fiatalember, elegáns, világosszürke öltönyét még úri szabó varrta, stílusosan, a ruhájához illő szürke nyúlszőr kalap a fején, egyre közelít, mosolyog.

  Ahogy mind kivehetőbbé lesznek vonásai, úgy nő a zavarom, mert felismerem benne fiatal apámat, huszonéves, Újvidéken szobafestő és mázoló, egyre közeledik, jókedvűen int felém, én meg nálánál háromszor idősebb vagyok, teli aggodalommal: mi lesz, ha megszólít?

  Aztán, akár egy szappanbuborék, szétpukkan az álom. Süket, sötét csend vesz körül, illetve nem, egyenletes szuszogást hallok, olykor némi mocorgást: ismerős nesz, negyven éve kíséri éjszakáimat – feleségem pihen mellettem.

Az álmomra gondolok, a részegítő éberségből immár újra félálomban, megint csak furcsa játékot űz velem a soha ki nem kapcsoló agy. Zuhanok, valahonnan valahová, majd hirtelen ott állok a régi ház udvarán, pontosabban a ház sarkánál, az öreg, kérgéből kifordult törzsű barackfa hűs lombsátra alatt, és a hátsó udvart nézem. Nézem, amint apám a kivágott akácfarönkön üldögél, galambjait szólongatja, eteti.

  Talán az álmok hatása, de a szokottnál korábban ébredek, a házban még csend honol. A konyha ablakából a tetőket nézem, a felhős eget, amely alatt pár galamb repül. Gondolatban újra a régi ház udvarán vagyok, az ólak sorával szemben, egy különálló galambháznak a képe villan be, kifutója is volt, apró lyukú dróthálóból, amelyet lécváz tartott. Általában a vasárnap délelőttök teltek galambászással. Magasszállók meg postások. Szép madarak, acélkék színű a tolluk, szárnyukon sötét csíkkal. Nekik épült a galambház. Néha röptette őket, sőt olyan is előfordult, hogy a környék galambászaihoz mentünk a befogott madarakért. Mert a postások ugyan mindig hazataláltak, de apáméi mintha megfeledkeztek volna erről az alaptulajdonságukról, és rendszeresen a szomszéd tetőkre repültek!

 

Levelek

 

Furcsa dolog a családtörténet: mindannyian tudunk valamit bizonyos eseményekről, az emlékek legtöbbször részleteikben eltérnek, ám ha szerencsénk van, mégis kiegészítik egymást! Olykor felélénkülnek a múlt színei, noha a rajzolt szivárvány színképe egyénenként változik, mégis összeköti a múltat a jelennel.

  Sok dolog megváltozott az utóbbi évtizedekben, már nincsenek kényes, elhallgatni való témák, igaz, a még élő tanúk, rokonok emlékei egyre fakóbbak, a finom részletek már belevesztek a múló időbe.

  Koronavírus idején, amikor az ember nem utazhat, felértékelődik a világhálón való levelezés, amely kapocs Újvidék, Magyarkanizsa és Kartal között. Talán mondani sem kell, hogy szüleim halála után az átalakult kapcsolathálóból kihullott a szülőváros valósága. A nővéremmel váltott gyors, párbeszédre emlékeztető üzenetekből pedig inkább az apró részleteket homályban hagyó emlékező hiány teljesedik ki…

 

  Én: Ma kávézás közben Klárikát gyerekkori történetekkel szórakoztattam. Eszembe jutott apám mint lágerőr! Mikor beszélt erről? Mert akárhogy töröm a fejem, sehogyan sem tudok rájönni!

 

  Ő: Esti beszélgetésekkor néha arról mesélt, hogy partizán lett, mert muszáj volt, és hogy német civileket őrzött. Minden este magára zárta az ajtót, nehogy bántódása essen. A cél az volt, hogy a táborlakók elszökjenek. Nem tudtak már velük mit csinálni. A végén egyedül őrködött, és nyitva hagyta a tábor kapuját, magát meg bezárta. Apám mindig azt mondta, hogy a Feri a Petőfi brigádban szolgált, de nem vitték a frontra, hanem a német tábort őrizte valahol Vajdaságban. Hála istennek, szerencséje volt.

 

  Én: Otthon ritkán beszéltek apám háborús éveiről. Előttem titkolództak volna? Egyszer hallottam, amint Elek bácsiról megjegyezték, hogy szerencséje volt, mert Ilonka néni, aki szimpatizált a mozgalommal, kikönyörögte a községházáról ’44 őszén.

 

  Ő: Ezt nem tudtam. Szüleim gyakran vitatkoztak a háborúval kapcsolatos dolgokról. Anyámat zavarta, hogy apám igazolta a magyarok kivonulását, és hogy továbbra is felnézett rájuk. Anyám cserbenhagyottan érezte magát, a razziát meg nagyon elítélte. Szó szót követett, én meg hallgattam őket. Az, hogy neked erről nem beszéltek, érthető. Nem volt tanácsos feszegetni, amit a partizánok csináltak. Légy nyugodt, apád jól mérte föl a helyzetet.

Apám a lágerőr
A katonakönyv

 

  Én: Látod, ezekre a dolgokra alig emlékszem. Három év nagy idő. Ennyivel vagy bölcsebb nálamnál, és ezért van több emléked az ötvenes évekből. Nemcsak a „hős partizánról”, de arról sem tudok, hogy melyik lágert őrizte…

 

Fotográfiák

 

Egy régi fényképről mosolyog rám édesapám. Egy fényképről, amelyet széles, aranyozott keretbe foglaltak. A hátulja gondosan leragasztva, hogy por ne mehessen a kartonnal megtámasztott kép és az üveg közé. Schneider Cégtöl Topolya, Tel. 41., olvasom a felragasztott mélykék vignettán.

  Nem tudom, mikor készült, és talán ki sem fog derülni, hiszen sem ő, sem anyám nem él már. Mi több, velük együtt szenderegnek azok a rokonok is, akik tudhattak valamit a fotózkodásról. A kisváros nyugati temetőjébe vitték magukkal a családi titkokat. Ott porladnak csontjaik a gesztenyefákkal szegélyezett parcellákban.

  Egy másik fotón – egy újabb katula mélyéről került elő, amelyben évtizedek óta lapulnak családi képek, műtermiek, vándorfotós által készítettek, meg olyanok, amelyeket anyám készített; mindent megörökített: családi eseményeket, a kert virágait, fekete-fehér kandúrunkat, egy szem tyúkomat… –, szóval egy másik fotón apám, a kissé megszeppent fiatalember, húszévesen, messze révedő tekintettel néz ki a képből, amely a zimonyi фото РАВЕ műtermében készült. Hátoldalán ceruzával 1947. I. 25.

Mégis eszembe jut egy homályos emlék, amely családi körben volt szóbeszéd tárgya: apámmal kapcsolatban emlegették, hogy a honvédségi sorozásról éppen csak lemaradt, mert a közelgő front miatt már bújtatták őt, ám az oroszokkal érkező partizánok elvitték csillagos vitéznek.

  Nem tudom elképzelni marcona hadfinak a mindig jókedvű, tréfálkozó, egyébként szelíd természetű embert.

Ha szóba került életének „harcos-hős”, ám igen rövidke szakasza, halkan, részvéttel beszélt a korán reggel munkába vonult és estére holtfáradtan visszatérő lágerlakókról. Számára a kulcsmozzanat az őrbódé magára zárása volt – amin jobbára mosolygott vagy nevetett a hallgatóság –, noha ő ily módon rekesztette ki az idő mocskát, a cinkossá válás lehetőségét az életéből.

  Sokáig kételkedtem a regénybe kívánkozó történet valódiságát illetően. A családi legendárium egy patinás darabjának gondoltam. Aztán Gion alakjai jutottak eszembe, Krebs Rézi és rokonainak szöktetése az ókéri táborból. Ki tudja, talán éppen apám „őrködött” azon az éjszakán?

Apám a lágerőr
Klamár Ferenc

 

Klamár Zoltán

Köznapok

„Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint »fontos,...

Klamár Zoltán

Köznapok

„Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint »fontos,...

Tóth Eszter Zsófia

A doboz bonbon

– Manapság már létre sem jönnek a párkapcsolatok – jelentette ki a barátnőm.   – Ezt hogy érted? – kérdeztem.   A barátnőm elgondolkozva...

Tóth Eszter Zsófia

A doboz bonbon

– Manapság már létre sem jönnek a párkapcsolatok – jelentette ki a barátnőm.   – Ezt hogy érted? – kérdeztem.   A barátnőm elgondolkozva...

Tóth Eszter Zsófia

Bécs

– Megtervezzük az idei évünket – mondta a férjem. Lelkesen csillogott a szeme. A számítógép előtt ült, és egy táblázatba irkált. Akkoriban én...

Tóth Eszter Zsófia

Bécs

– Megtervezzük az idei évünket – mondta a férjem. Lelkesen csillogott a szeme. A számítógép előtt ült, és egy táblázatba irkált. Akkoriban én...

Juhász Zsuzsanna

Mégis, kinek az embersége?

Kit küldtél te ide, Istenem? Miféle alfaját vagy változatát? Mert embernek ember. Úgy néz ki, mint én.   De láttam magam, Uram, láttam, ahogy előregörnyedő...

Juhász Zsuzsanna

Mégis, kinek az embersége?

Kit küldtél te ide, Istenem? Miféle alfaját vagy változatát? Mert embernek ember. Úgy néz ki, mint én.   De láttam magam, Uram, láttam, ahogy előregörnyedő...

Tóth Eszter Zsófia

Manci és a gróf

– Na, kivel találkoztam ma a totózóban? – lépett be apa lelkesen a bejárati ajtón. Tavasz volt, a fehér ballonkabátjában viselte, kezében a diplomatatáskája....

Tóth Eszter Zsófia

Manci és a gróf

– Na, kivel találkoztam ma a totózóban? – lépett be apa lelkesen a bejárati ajtón. Tavasz volt, a fehér ballonkabátjában viselte, kezében a diplomatatáskája....

Kis Kinga

Akár tetszik, akár nem

El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy...

Kis Kinga

Akár tetszik, akár nem

El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy...

Verebes Ernő

Hétszer télen

Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik....

Verebes Ernő

Hétszer télen

Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik....

Bakos Réka

Miért (csak) most?

Üzenet karácsonyra Mindenkinek   Pusztán egy kérdés: miért (csak) most?   Megtanultuk, hogy 365 napunk van egy évben, hacsak nem vagyunk szerencsések, hogy szökőévet...

Bakos Réka

Miért (csak) most?

Üzenet karácsonyra Mindenkinek   Pusztán egy kérdés: miért (csak) most?   Megtanultuk, hogy 365 napunk van egy évben, hacsak nem vagyunk szerencsések, hogy szökőévet...

Tóth Eszter Zsófia

Kiságy

– Ez itt a kiságy helye – mondta mosolyogva az anyósom. – Klárikám, aztán nehogy elkapasd azt a gyereket. Ahogy hazajöttök a kórházból, én már mindent...

Tóth Eszter Zsófia

Kiságy

– Ez itt a kiságy helye – mondta mosolyogva az anyósom. – Klárikám, aztán nehogy elkapasd azt a gyereket. Ahogy hazajöttök a kórházból, én már mindent...

Fekete J. József

Szenteleky hímzett papucsban

Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében...

Fekete J. József

Szenteleky hímzett papucsban

Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében...