Családunk nem volt népes, így a rokonság sem mondható kiterjedtnek, ám valahogy mégis szétszóródott a Bácskában: Ómoravicától Zentáig, Szabadkától Újvidékig. Topolya mint kibocsátó és befogadó település évtizedeken át biztos pontnak mutatkozott a rokonsági térmozaik centrumában. A kisvárosból indultak a Klamár fiúk világot látni, megélhetést találni, családot alapítani. Életükbe, mint oly sokakéba, beleszólt a világháború, időlegesen vakvágányra állítva őket, majd amikor újra rendeződtek az életlehetőséget befolyásoló tényezők, a fivérek szintet lépve nősülésre adták a fejüket. Aztán az ötvenes évek elején szüleim hazaköltöztek, apám öccse viszont egy életen át Újvidéken maradt.
Ez a kétpólusú világ állandósult, s nekem gyerekként oly természetesnek számított, hogy hol Topolyán, hol Újvidéken voltunk otthon! Havonta látogattuk egymást, vonattal utaztunk, még most is érzem orromban a gőzmozdony csípős füstjének jellegzetes szagát.
Élettörténeti morzsáimat is e két helyszínen szedegettem össze, illetve szedegetem évtizedek óta. A számomra végtelenné vált történethez, megdöbbenésemre, mindig kerül újabb adalék. A megfogyatkozott családtagok helyett jobbára a szekrényekben, fiókokban lapuló, régi dobozokban rejtőző tárgyak vallanak, tartalmuk egykori titkokról lebbentik fel a feledés fátylát. Otthon járva elő-előveszem egyiket-másikat, hogy kedvemre bogarászhassak, mindig más-más céllal az örökbecsű limlomok között.
Bejegyzések
Apró cédulák, számlák, adópapírok a cipősdoboz alján, köztük egy borítékon és egy régi naptárlap hátoldalán feljegyzések családunk felmenőiről. Anyám jellegzetes, kapkodós kézírásával, kicsit elhúzva egymástól a gömbölyű betűket, amelyek mégis jól olvashatóan sorjáznak. Nevek és évszámok csupán, ki mikor született, halt meg… Meglepetésként a doboz alján kis méretű, gyűrött könyvecske lapul: egy zöld vászonba kötött, elrongyolódott katonakönyv. Nem is tudtam, hogy megvan.
A borítójára valaki valamikor sötétzöld tintával az 52-26 számokat írta. Ahogy kinyitom, látom, hogy a kissé életlen portréfotón egy nagy piros pecsét éktelenkedik, takarva a könyv néhai tulajdonosának fél homlokát: ФЕДЕРАТИВНА НАРОДНА РЕПУБЛИКА ЈУГОСЛАВИЈА, ГЛАВНО ВАЗДУХОПЛОВНО СКЛАДИШТЕ, olvasom a köriratot.
Egy ország, amely mára a múlt ködébe veszett. Egy ország, amelyért egykor sokaknak hadba kellett vonulni. Egy ország, amelyre egykori népei mostanság már nosztalgiával gondolnak, és amelynek helyén újra apró balkáni államok alakultak.
Tovább lapozva a bejegyzéseket, kiderül, hogy Klamár Ferencz – így írta alá a dokumentumot 76 évvel ezelőtt, amikor a seregbe állt – 1944. november 28-án lépett be, ступио – ízlelgetem a szót, amely így az önkéntességet sugallja, holott beléptették – a Petőfi brigádba, és 1947. április 10-én szerelt le. Szolgált az I. vajdasági brigádban, majd a légierő központi raktárában is megfordult. Mindeközben 1945. január 15-étől április 26-áig részt vett a népfelszabadító háborúban.
Álmok
Van egy visszatérő álmom: valami ismeretlen-ismerős réten állok a hihetetlenül kék ég alatt, szikrázó napsütésben, talán még néhány gomolyfelhő is látható az égen – bukolikus táj, már-már pásztoridillre emlékeztet –, néha még a virágok illatát is érzem, sőt a méhek zümmögését is hallom… Szóval, ezen a réten jön felém egy fiatalember, elegáns, világosszürke öltönyét még úri szabó varrta, stílusosan, a ruhájához illő szürke nyúlszőr kalap a fején, egyre közelít, mosolyog.
Ahogy mind kivehetőbbé lesznek vonásai, úgy nő a zavarom, mert felismerem benne fiatal apámat, huszonéves, Újvidéken szobafestő és mázoló, egyre közeledik, jókedvűen int felém, én meg nálánál háromszor idősebb vagyok, teli aggodalommal: mi lesz, ha megszólít?
Aztán, akár egy szappanbuborék, szétpukkan az álom. Süket, sötét csend vesz körül, illetve nem, egyenletes szuszogást hallok, olykor némi mocorgást: ismerős nesz, negyven éve kíséri éjszakáimat – feleségem pihen mellettem.
Az álmomra gondolok, a részegítő éberségből immár újra félálomban, megint csak furcsa játékot űz velem a soha ki nem kapcsoló agy. Zuhanok, valahonnan valahová, majd hirtelen ott állok a régi ház udvarán, pontosabban a ház sarkánál, az öreg, kérgéből kifordult törzsű barackfa hűs lombsátra alatt, és a hátsó udvart nézem. Nézem, amint apám a kivágott akácfarönkön üldögél, galambjait szólongatja, eteti.
Talán az álmok hatása, de a szokottnál korábban ébredek, a házban még csend honol. A konyha ablakából a tetőket nézem, a felhős eget, amely alatt pár galamb repül. Gondolatban újra a régi ház udvarán vagyok, az ólak sorával szemben, egy különálló galambháznak a képe villan be, kifutója is volt, apró lyukú dróthálóból, amelyet lécváz tartott. Általában a vasárnap délelőttök teltek galambászással. Magasszállók meg postások. Szép madarak, acélkék színű a tolluk, szárnyukon sötét csíkkal. Nekik épült a galambház. Néha röptette őket, sőt olyan is előfordult, hogy a környék galambászaihoz mentünk a befogott madarakért. Mert a postások ugyan mindig hazataláltak, de apáméi mintha megfeledkeztek volna erről az alaptulajdonságukról, és rendszeresen a szomszéd tetőkre repültek!
Levelek
Furcsa dolog a családtörténet: mindannyian tudunk valamit bizonyos eseményekről, az emlékek legtöbbször részleteikben eltérnek, ám ha szerencsénk van, mégis kiegészítik egymást! Olykor felélénkülnek a múlt színei, noha a rajzolt szivárvány színképe egyénenként változik, mégis összeköti a múltat a jelennel.
Sok dolog megváltozott az utóbbi évtizedekben, már nincsenek kényes, elhallgatni való témák, igaz, a még élő tanúk, rokonok emlékei egyre fakóbbak, a finom részletek már belevesztek a múló időbe.
Koronavírus idején, amikor az ember nem utazhat, felértékelődik a világhálón való levelezés, amely kapocs Újvidék, Magyarkanizsa és Kartal között. Talán mondani sem kell, hogy szüleim halála után az átalakult kapcsolathálóból kihullott a szülőváros valósága. A nővéremmel váltott gyors, párbeszédre emlékeztető üzenetekből pedig inkább az apró részleteket homályban hagyó emlékező hiány teljesedik ki…
Én: Ma kávézás közben Klárikát gyerekkori történetekkel szórakoztattam. Eszembe jutott apám mint lágerőr! Mikor beszélt erről? Mert akárhogy töröm a fejem, sehogyan sem tudok rájönni!
Ő: Esti beszélgetésekkor néha arról mesélt, hogy partizán lett, mert muszáj volt, és hogy német civileket őrzött. Minden este magára zárta az ajtót, nehogy bántódása essen. A cél az volt, hogy a táborlakók elszökjenek. Nem tudtak már velük mit csinálni. A végén egyedül őrködött, és nyitva hagyta a tábor kapuját, magát meg bezárta. Apám mindig azt mondta, hogy a Feri a Petőfi brigádban szolgált, de nem vitték a frontra, hanem a német tábort őrizte valahol Vajdaságban. Hála istennek, szerencséje volt.
Én: Otthon ritkán beszéltek apám háborús éveiről. Előttem titkolództak volna? Egyszer hallottam, amint Elek bácsiról megjegyezték, hogy szerencséje volt, mert Ilonka néni, aki szimpatizált a mozgalommal, kikönyörögte a községházáról ’44 őszén.
Ő: Ezt nem tudtam. Szüleim gyakran vitatkoztak a háborúval kapcsolatos dolgokról. Anyámat zavarta, hogy apám igazolta a magyarok kivonulását, és hogy továbbra is felnézett rájuk. Anyám cserbenhagyottan érezte magát, a razziát meg nagyon elítélte. Szó szót követett, én meg hallgattam őket. Az, hogy neked erről nem beszéltek, érthető. Nem volt tanácsos feszegetni, amit a partizánok csináltak. Légy nyugodt, apád jól mérte föl a helyzetet.
Én: Látod, ezekre a dolgokra alig emlékszem. Három év nagy idő. Ennyivel vagy bölcsebb nálamnál, és ezért van több emléked az ötvenes évekből. Nemcsak a „hős partizánról”, de arról sem tudok, hogy melyik lágert őrizte…
Fotográfiák
Egy régi fényképről mosolyog rám édesapám. Egy fényképről, amelyet széles, aranyozott keretbe foglaltak. A hátulja gondosan leragasztva, hogy por ne mehessen a kartonnal megtámasztott kép és az üveg közé. Schneider Cégtöl Topolya, Tel. 41., olvasom a felragasztott mélykék vignettán.
Nem tudom, mikor készült, és talán ki sem fog derülni, hiszen sem ő, sem anyám nem él már. Mi több, velük együtt szenderegnek azok a rokonok is, akik tudhattak valamit a fotózkodásról. A kisváros nyugati temetőjébe vitték magukkal a családi titkokat. Ott porladnak csontjaik a gesztenyefákkal szegélyezett parcellákban.
Egy másik fotón – egy újabb katula mélyéről került elő, amelyben évtizedek óta lapulnak családi képek, műtermiek, vándorfotós által készítettek, meg olyanok, amelyeket anyám készített; mindent megörökített: családi eseményeket, a kert virágait, fekete-fehér kandúrunkat, egy szem tyúkomat… –, szóval egy másik fotón apám, a kissé megszeppent fiatalember, húszévesen, messze révedő tekintettel néz ki a képből, amely a zimonyi фото РАВЕ műtermében készült. Hátoldalán ceruzával 1947. I. 25.
Mégis eszembe jut egy homályos emlék, amely családi körben volt szóbeszéd tárgya: apámmal kapcsolatban emlegették, hogy a honvédségi sorozásról éppen csak lemaradt, mert a közelgő front miatt már bújtatták őt, ám az oroszokkal érkező partizánok elvitték csillagos vitéznek.
Nem tudom elképzelni marcona hadfinak a mindig jókedvű, tréfálkozó, egyébként szelíd természetű embert.
Ha szóba került életének „harcos-hős”, ám igen rövidke szakasza, halkan, részvéttel beszélt a korán reggel munkába vonult és estére holtfáradtan visszatérő lágerlakókról. Számára a kulcsmozzanat az őrbódé magára zárása volt – amin jobbára mosolygott vagy nevetett a hallgatóság –, noha ő ily módon rekesztette ki az idő mocskát, a cinkossá válás lehetőségét az életéből.
Sokáig kételkedtem a regénybe kívánkozó történet valódiságát illetően. A családi legendárium egy patinás darabjának gondoltam. Aztán Gion alakjai jutottak eszembe, Krebs Rézi és rokonainak szöktetése az ókéri táborból. Ki tudja, talán éppen apám „őrködött” azon az éjszakán?
