Két hónappal anyám halála után sms-t küldött nekem a szeretője. Első gondolatom az volt, hogy ma már alig kapunk sms-t, a kommunikáció más virtuális terekre került át, és hol van már az az idő, amikor giccses karácsonyi sms-ek áradtak a telefonunkra, vagy remegve vártunk valakitől találkára invitáló üzenetet.
Nem találkoztam anyám szeretőjével soha, pedig évtizedek óta meglapult minden történet mélyén. Még a szaga is ott volt anyám késő esti érkezéseiben, amikor apám szomorúan mondta neki: kihűlt már a vacsora, amit főztem neked.
Nem jött oda anyám szeretője a temetés után sem hozzám, azt hittem, ott sem volt. Aztán, amikor a fiammal kinagyítgattuk a képeket, hogy lássuk, ki mindenki búcsúzott el anyámtól, találtunk a háttérben egy összeaszott, kalapos embert, kezében hervadt virágcsokrot szorongatva, és arra jutottunk, ő nem lehet más, csak a szerető.
Anyám szeretőjéről 14 évesen hallottam először, amikor a Várban sétáltunk, épp török mogyorós drazsét tömtem a számba, nagyon szerettem, de ritkán vettünk, mert anyám szerint méregdrága volt. Tudod, apád előtt volt egy szerelmem – kezdte az anyám. – Még a faluból, vele csókolóztam először, aztán bevonult katonának, írt leveleket, azt írta egyszer, hogy ül a vonaton, és néz ki az ablakon, az elsuhanó fák fényében az én arcomat látja. Milyen közhelyes ez, gondoltam akkor, anyám mint elsuhanó fa. Aztán nem válaszoltam neki – folytatta anyám –, apádat választottam, ő olyan jó ember volt mindig, gondoskodott rólam. Persze hogy az, gondoltam én, de nem mondtam ki hangosan, nem mertem. Aztán nem esett több szó a Pistáról, anyám szeretőjéről.
16 éves voltam, karácsony előtt történt, amikor egy nap anyám hozott szaloncukrot, de nem olyat, amilyet szerettem. A Pista adta, mondta csillogó szemmel. Ne mondd apádnak – tette hozzá –, most lesz olyan, hogy csak későn érek haza.
És ott maradtunk mi apámmal ketten, sokkal gyakrabban jártunk cukrászdába, mint előtte. Kislányom, kérhetsz bármit – tette hozzá apám mindig –, krémest is, és Rákóczi-túróst is egyszerre.
Szép életem volt, kislányom, de már elég, elfáradtam nagyon – mondta apám, amikor kiderült, a rák eszi a szervezetét. Látom, nagyon szereti az apját – mondta az orvos –, olyan szépen beszél vele, jön mindennap hozzá, ritka manapság az ilyesmi. Aztán csak nézett rám végtelenül szomorúan, mielőtt kimondta: de nem tudunk segíteni rajta. Mindent megteszünk, hogy könnyebb legyen neki. Csontsovánnyá töpörödött apám a kórházi ágyon, csak a szeme, amely olyan volt, mint az én szemem, az élt az utolsó pillanatig.
Szeretnék mondani neked valamit – mondta anyám, miután eltemettük apámat. – Pista olyan jó és olcsó sírköveket csinál, tudod, neki a munkája a hivatása is, már meg is bíztam, készítse el apád sírkövét. Lesz rajta egy szép rózsa, kőből kifaragva, apád azt nagyon szerette.
Hallgattam, és azt éreztem, rám gördül az a nagy kő rózsástul. És feküdt aztán apám a Pista köve alatt 20 évig.
Katikám – írta az sms-ben a szerető, akit sosem láttam –, tudom, nehéz most neked édesanya nélkül, de én itt vagyok, szólj, segítek bármiben. Üdvözlettel, Pista.
Szólj, segítek bármiben, hányszor hallottam ezt már az elmúlt két hónapban, mint egy mantra, úgy visszhangzott a fülemben a segítek bármiben. Kérlek, vidd el a sírkövet, rózsástul – válaszoltam, és mintha hallottam volna apám sóhajtását, ahogy legördül róla az érdemtelen teher.