O.G. emlékének
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Igen, a telefonok, a telefonok… A postai központ annyira le volt terhelve, hogy a hívott számok átugráltak, s néha a szülőotthon helyett a városi adóhivatal jelentkezett, vagy a temetkezési vállalat helyett a kéményseprők irodája.
Az én fiam is már néhány hónapja egy északibb országban tartózkodott, ahonnan sürgöny érkezett, hogy elfogyott a pénze. „Šaljite kako znate i umete, inače se moram vratiti kući.”1 A feleségemmel azon tanakodtunk, hogyan s miképpen juttathatnánk el még némit a megtakarított pénzünkből, mert – ne adj’ isten – még majd lopásra kényszerül a gyerek. S míg tanácstalanságunkban így töprengtünk, az éppen csak nagykorúvá vált lányunk szólalt meg, hogy majd ő fölkeresi a bátyját. „Sutra ujutru ću da sednem na voz, pa se uveče vraćam kući”2 – javasolta.
Egy lányt elengedni a nagyvilágba, méghozzá kellő nyelvismeret nélkül? Viszont jobb megoldás híján mégis elfogadtuk a tanácsát, de csak két nap múlva induljon, addig viszont forgassa ezt a kéziszótárt.
Mivel a vonatok sem jártak menetrendszerűen, gondoltam, fölhívom a vasúti tudakozót, hogy megtudjuk a hajnali indulás feltételezett időpontját. Hívom a számot, de foglalt és foglalt és foglalt… Na végre becsöng.
– Molim vas ujutru brzi za Budimpeštu–Bratislavu–Berlin, u koliko sati?
– Samo da vidim… da… za… za… Budimpeštu? Sa… sačekajte… U 6.45. A ne – brzi? – u 7.15. Da, u sedam i petnaest.
– A oprostite, što ste tako nesigurni, kao da niste železničar?
– Pa gospodine, da znate i nisam.
– A šta ste zaboga, ako već radite na železnici?
– Ja sam krojač Pera iz Kupusinske ulice.
– Ne razumem.
– Teško je to objasniti, gospodine. Već treći dan, kako se pomešala stanična informacija sa mojim privatnim telefonom, pa sam sinoć odlučio da lično ispišem sve predviđene polaske i dolaske i dam informaciju. Jer zamislite, ako kažem, dobili ste pogrešan broj, jer ja nisam stanična informacija, vi ćete ponovo zvati taj broj i opet će kod mene da zazvoni. I tako u nedogled. Zar onda nije jednostavnije, vi pitate, ja odgovaram, i završena stvar.
– Hvala, puno vam hvala, majstore!3
A lányunk néhány nap után fölült a vonatra, s még aznap találkozott is a bátyjával. Megörültek egymásnak, s mondja, nagyon lefogyott, de kilátás van arra, hogy alkalmi munkát kap majd betonkeverőként. De alig várja, hogy vége legyen a háborúnak, s jönne haza folytatni tanulmányait a technológiai karon.
Háború volt, a boltok polcai istentelenül üresek. Már nadrágot sem kapni, az enyém meg a térdén kikopott. Mondja a feleségem, hogy a szekrényünk mélyén már régóta hever – egy méter tíz centi – nadrágnak való zugehörestül.4 Azzal még kezdeni lehetne valamit.
Ezen elgondolkoztam, s mondom a páromnak, jó, hogy eszedbe jutott. Majd néhány perc múlva nyúltam is a telefonhoz, hogy fölhívjam a vasúti tudakozót, mert feltételeztem, hogy az a Pero jó szabómester is.
- „Küldjetek pénzt bármi áron, különben haza kell mennem!”
- „Holnap reggel felülök a vonatra, estére pedig már itthon leszek.”
- – Kérem, a Budapest–Pozsony–Berlin reggeli gyors hány órakor indul? // – Csak megnézem… Igen… Budapestre? Csak egy pillanatot… várjon… 6.45-kor. Dehogy… A gyors – 7.15-kor. Igen, hét óra tizenöt perckor. // – Bocsánat, de miért ilyen bizonytalan, mintha nem is vasutas lenne? // – Hát, uram, csak hogy tudja, nem is vagyok az. // – De hát akkor mi a foglalkozása, ha már a vasútnál dolgozik. // Én a Bácskertes utcai Pera szabó vagyok. // – Nem értem. // – Nehéz ezt megmagyarázni, uram. Már három napja, hogy a vasúti utastájékoztató és az én magántelefonom száma felcserélődött, és az éjjel elhatároztam, hogy személyesen kijegyzetelem a várható indulásokat és érkezéseket a tájékoztatás végett. Mert képzelje el, ha azt mondom, hogy téves számot kapott, ez itt nem az utastájékoztató, akkor Ön ismét felhívja ugyanezt a számot, és nálam fog ismét csörögni a telefon. És így menne ez a végtelenségig. Akkor már egyszerűbb, ha Ön kérdez és én válaszolok, és a dolog megoldva. // – Köszönöm, nagyon köszönöm, mester úr!
- „Hozzávalóval”.