– Drága Katikám, meglátod, egyszer vége lesz ennek a rohadt kommunista világnak – mondta Zsíros nagyapa anyának. A falusi háza verandáján ült, fekete kalapban, fekete öltönyben, ahogy idős embernek illik. Óriási hőség volt. Én mellettük ültem, Talpas kutyát simogattam, és arra gondoltam, bár soha ne lenne vége a nyárnak, és ne kéne visszamennem az óvodába.
– Anya, bemehetek a szőlőerdőbe? – kérdeztem. Így hívtuk Zsíros nagyapa szőlőtőkéit, mert nekem olyannak hatott, mint egy erdő, ahol sétálni is lehet.
– Egyedül ne menj – mondta anya. – Várj meg engem. Csak bemegyek a szobába, átöltözöm.
Anya be is ment.
– Talpas, adjál pacsit! – kérleltem a gyönyörű dobermant. És láss csodát, adott pacsit. Nekem megcsinált mindent. Igazi jó barát volt. Ha homokoztam, ott ült mellettem. Mert Zsíros nagyapa csinált nekem egy óriási homokozót is.
– Klárikám, érezd jól magad – mondta, amikor megérkeztünk. – Játsszál kedvedre.
Közben anyám kijött a szobából, egy piros nadrágban.
– Katikám, rajtad meg mi van? – felhősödött el Zsíros nagyapa arca.
– Piros nadrág, nagyapa. Most ez a divat – mondta anya, kicsit rátartian, mintha érezné, hogy rossz döntést hozott.
– Veszed le azonnal. Kommunisták színét nem viseljük magunkon – mondta nagyapa.
És anya hirtelen kislány lett. Az önálló, határozott anyám visszafogta magát. Ilyen csak akkor szokott lenni, ha nagyapával vagyunk.
– Jól van, nagyapa, leveszem, csak ne legyél mérges – mondta.
– Nagyapa, mi a baj a kommunistákkal? – kérdeztem öt évem minden kíváncsiságával.
– Hosszú történet ez, kis Klárikám – simogatta meg a fejem nagyapa. Szelíd volt, kivéve, ha a kommunisták kerültek szóba.
– Ha nagyobb leszel, részletesen elmesélem. Most legyen elég annyi, hogy ők vették el a nyugdíjamat egy végigdolgozott élet után, miattuk lettem disznópásztor hatvanévesen. Miattuk éheztünk az ötvenes években. De meglátod, Klárikám, vége lesz egyszer a kommunista világnak, és meglakolnak bűneikért.
– Persze, nagyapa – replikázott anyám. – Amerika és a Szovjetunió szembenállását hogyan szünteti meg? Van erre valami zseniális ötlete? – miután a nadrág lekerült róla, anyám visszatért az eredeti hangneméhez is.
– Gondolj bele, kislányom, hány magyar munkálkodik világszerte a javunkon. Sokan magyarok, akikről nem is gondolnánk. Itt van például Amerigo Tot, Tóth Imre, ő egy derék magyar ember, szobrász. Ha a sok derék magyar tudása összeadódik, eltűnnek a kommunisták is. Csak érjem meg.
– Persze, nagyapa, már csak nyolc év van a századik születésnapjáig – nézett anyám ellágyult tekintettel az öregre. – Azt biztos megéri. Én meg sütöm a finom tortát, jó? Klári meg majd segít kikeverni a tésztát.
– Ugye segítesz, Klárikám? – fordult felém anyám. – Na gyere, megyünk a szőlőerdőbe.
– Persze, anya, segítek. Na gyere, Talpas – mondtam a kutyánknak, és ballagtunk együtt a szőlőerdőbe, anya, Talpas és én.
– Tudod, sokat köszönhetek nagyapának – mondta anya a szőlőerdőben. – Ő és nagymama neveltek fel engem. Csak ezt a kommunistaellenességét nem bírom. Ez most a politikai helyzet, hogy a kommunisták vannak uralmon, ezen nem tudunk változtatni. Az oviban semmiképp se mondd, hogy így gondolkozik a kommunistákról.
– Miért, anya? Azt mondta, miattuk lett disznópásztor.
El is képzeltem nagyapát a fekete kalapjában a sok disznó között. Valahogy nem illett oda.
– Ez igaz, de nekünk bajunk lehet belőle – mondta anya. – Beszéljünk inkább a tortájáról. Milyen legyen majd? Csokis vagy gyümölcsös?
– Szerintem csokis – mondtam anyának.
Nagyapa aztán nem érte meg a századik születésnapját. Nem érte meg a kommunista világ végét. Pár hónappal e beszélgetés után átaludta magát a másvilágra. Mindig úgy képzeltem el, hogy fekete kalapjában jóságos arcával egyenesen a napba ment.
– Nagy hírem van – nyitott be nyolc évvel később anya a szobámba. Kezében két kis amerikai zászlót tartott. – Bush elnök Magyarországra látogat. Ez már tényleg a kommunista világ vége. Itt a szabadság. Sosem gondoltam volna, hogy eljön.
Én épp egy piros farmernadrágot próbáltam, a tükörben nézegettem magam.
Anya ránézett a nadrágra, aztán pedig rám:
– Emlékszel, mit mondott a piros nadrágomra nagyapa?
– Persze hogy emlékszem. Ne vedd fel, mert a kommunisták színe – válaszoltam.
– Tudod mit, anya – gondolkoztam el a kamasz lány öntudatával. – Most úgyis divat a batikolás, bebatikolom a nadrágot. Az nagyapának is tetszene.
Hordtam aztán éveken át boldogan a batikolt nadrágot.