A koldus bukszája

 

Nem hinnéd? Pedig megtörtént.

Azt mondják…

 

Na, tata, ez a műszer kihúzza még tíz évig. Kár, hogy maga csak nemrég ülhetett az új kocsiba, és soha nem tudja meg, igazat mondtam-e… jópofáskodott Lajoska. Az öreg bólintott, még kétszer-háromszor kipróbálta az új önindítót, majd szép lassan, harmincöt év, több mint egymillió, balesetmentesen levezetett kilométer nyugalmával kitolatott a műhelyből.

  – De tudja, mit mondanak a mozdonyvezetők? Az utolsó út a legveszélyesebb. Vigyázzon hát, tata, nagyon! Mert magának miniszteriális elvtárs jutott búcsúzóul – hajolt be az ablakon Lajoska, már az udvaron. Az öreg nem válaszolt. Utálta a nyálas képű, bizalmaskodó, az igazgatói titkárságon dolgozó Lajoskát, és tudta magától is, hogy Pestről jött nagyfőnököt szolgál a haláláig szóló szabadság előtt. Hirtelen rázuhant a három és fél évtized teljes súlya, az első, volánt forgató útja még a katonaságnál, az alezredes elvtárs dzsipje, a prüszkölő, olajat zabáló Csepelje, a ki tudja, melyik roncstelepről mentett Pobjeda, a Warsawák és az első Zsiguli, amit titokban megcsókolt. És akkor most ez a legújabb, amit, ki tudja, miért, de Gorbacsov Mercédesznek csúfoltak a szerelők.

  – Torinói motor ez, Kovács elvtárs. Ezzel aztán hajthat kedvére… – mutatták be a fehér csodát (igen, neki, akkor, ott, azok után csoda volt!), de nem válaszolt. Mert tudta, nem jókedvére hajt ő, hanem parancsra, az igazgató elvtárs parancsára. Ha kell, Pestre, a minisztériumba, ha meg úgy hozza a sors, a boltba vagy a gyerekért az óvodába, hiszen az igazgató elvtársné olyan elfoglalt, meg aztán csak nem szakíthatja félbe a Virág cukrászdás beszélgetését egy hétvégi bevásárlás miatt.

  Harmincöt év. A háta mögött ülve szidtak már mindenkit meg azok haragosát is. Tehették, mert a tata (te jó ég, már negyvenévesen is így köszöntgették…), szóval, a tata fejében mély volt a felejtés kútja, mély, mint a sír, elnyelt minden titkot. De nem csak ezért szerették. Az igazgató elvtárs leginkább azért kedvelte, mert olyan nagy tapintattal intézte a vendéglátást, az ajándékok gyűjtését, hogy abban hibát senki fel nem lelhetett.

  – Jani bátyám, akkor tudja, mi a dolga. Nagy elvtárssal délig tárgyal a gyárvezetés, aztán ebéd lesz a vendégházban. Oda hozza a cuccokat. Mondjam, mi is kellene? Ja, és most nem az új Ladával megy. Vigye Nagy elvtárs Volgáját, hogy ne kelljen vesződni az átpakolással – mutatott Lajoska egy feketén fénylő csodára.

  Legyintés: ugyan már, tudok én mindent. Bólintás: nem fog bennem csalódni az igazgató elvtárs, és már fordult a slusszkulcs, dorombolt a motor, a rádióból büszkén harsogtak a hangok: a hatodik ötéves terv célkitűzései hamarosan teljesülni fognak, és 1985-re újabb százezer lakással gyarapodik a szocializmust építő Magyarország, szegedi diákokat várnak idén is a palicsi Ivo Lola Ribar építőtáborba, a hét végére esős idő érkezik a hidegfronttal az ország déli megyéibe.

Szaladt az autó, meg sem állt a konzervgyárig, a legjobb termékekből összeállított ajándék, ügyesen becsúsztatva, pontosan illeszkedett a hatalmas csomagtartó hátsó falához. A városszéli téeszből a paprika, a paradicsom, az uborka, majd a szőrmeipari kátéeszből gondosan becsomagolt szuvenír tette gazdagabbá a Volgát. Aligha bunda, ahhoz túl kicsi, lökte a többi közé az öreg, és még idejében emelte ki fejét a kocsi gyomrából, hogy lássa, milyen hegyes köpéssel köszönnek el tőle az udvaron cigarettázó asszonyok.

  Fél órákat szentelt egy-egy állomásnak. Elfogadta a kávét, ha kínálták, nem hiányolta a szót, ha még köszönésre sem méltatták, együtt vigyorgott a portással, amikor figyelmeztette: a szalámigyárban el ne fogadd, öreg, a fél disznót, mert az véres levet ereszt, mire Pestre ér a vashintó, így az ebéd utáni koccintáskor pontosan landolt a vendégház parkolójában. Már várták. Lajoska fél perc alatt végzett a leltárral, majd arcán minden izom görcsbe rándult, véres tekintettel mérte föl a hiányt.

  – Bort nem hozott? Bort, Janikám! – rebbent előbb riadt szó Lajoskából, majd düh fröccsentett nyálat az öreg arcába:

  – Hát az a legfontosabb! Ennyi esze sincs? Vén hülye…

  Harmincöt év, több mint egymillió kilométer balesetmentesen, négy Kiváló Dolgozó cím, egyszer majdnem kormánykitüntetés. És huszonnégy óra múlva nyugdíj.

  „Vén hülye!”

  Úgy marta sebesre a fülét a két szót, hogy fel sem tűnt, már a pincefőnök kezét szorítja.

  – Na, mi van, Janikám? Már Volgát löktek a feneke alá? Tán újabb vendég jött a céghez, oszt kéne egy kis bor, repinek?

  „Vén hülye!”

  Még a katonaságnál sem csaptak így az arcába, pedig kifogta a világ legmocskosabb tizedesét.

  – Vendég az van, de most másképp fest az ügy. Szóljál csak az embereidnek! De gyorsan ám, mert mennem kell – csillant fény az öreg szemében. És mire összeverődtek a nyúzott arcú melósok, kinyitotta a Volga csomagtartóját, kevélyen könyökölt a csillogó kocsin, és csak annyit lökött a szájtáti nép felé:

  – No, emberek, csodás nap ez a mai! Nagy elvtárs érkezett Budapestről, és mivel hírét vette, milyen szorgos fiúk dolgoznak mifelénk, ezt a sok ajándékot küldte – mutatott a csomagtartó felé.

  Senki nem mozdult.

  – No, mi a fenére várnak? Nekem már indulni kéne. Szedjék csak nyugodtan…

  Az első celofánba csomagolt dobozt még szemérmes ujjak markolták. A másodiknál már többen tolongtak. A harmadikért négyen kaptak, s fél perc múlva olyan üres volt a csomagtartó, mint a koldus bukszája.

  Ezt a hasonlatot az öreg ötlötte ki, amikorra visszaadta a Volgát. Bólintással nyugtázta Lajoska hálás pillantásait, és bólintott, amikor vállon veregette:

  – És még egyszer mindent köszönök, a jövő héten ünnepélyesen fogunk elköszönni magától. Talán még egy kis jutalomra is futja… – vigyorgott Lajoska, és kézfejével törölte ki az izzadságot zsírosan fénylő tokája alól.

  – Harmincöt év, több mint egymillió kilométer… – motyogta az öreg este a kocsmában, úgy a negyedik kisfröccs után. Az üres pohár alján pedig azt látta: döbbent, buta szemek kerekednek valahol a híres, nagy Budapesten egy feketén csillogó Volga üres csomagtartója fölött.

 

 

Flament Krisztina

Karácsonyi fények

Gyerekkoromban, azért, hogy a szorgalmas angyalkák meghozhassák és feldíszíthessék a karácsonyfánkat, engem a szüleim átvittek anyai nagymamámékhoz. Szerettem ezeket az...

Flament Krisztina

Karácsonyi fények

Gyerekkoromban, azért, hogy a szorgalmas angyalkák meghozhassák és feldíszíthessék a karácsonyfánkat, engem a szüleim átvittek anyai nagymamámékhoz. Szerettem ezeket az...

Juhász Zsuzsanna

Húzódás

Minek tanuljam meg a nevet? Minek, hisz látom, örökzöld vagy. Tiltott gyümölcs immár ezen a tájékon. Bűn már ültetni téged, tudod-e? Bűn, mert egész évben...

Juhász Zsuzsanna

Húzódás

Minek tanuljam meg a nevet? Minek, hisz látom, örökzöld vagy. Tiltott gyümölcs immár ezen a tájékon. Bűn már ültetni téged, tudod-e? Bűn, mert egész évben...

Zalán Tibor

Csoki

Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás...

Zalán Tibor

Csoki

Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás...

Gruik Ibolya

Flóri

Flóri harmonikával a vállán áll a két gyerek között. A kislány előreszalad, a fiú térdnadrágban lép egyet a lány után. Flóri a...

Gruik Ibolya

Flóri

Flóri harmonikával a vállán áll a két gyerek között. A kislány előreszalad, a fiú térdnadrágban lép egyet a lány után. Flóri a...

Juhász Zsuzsanna

Félhűség

Itt, itt van a vadászmező, barátném, és örök is, úgy látom.   Mert nekem az már örök, amit lassan itt hagyok. Hát minek ütöd a kutyádat, hogy nem ment...

Juhász Zsuzsanna

Félhűség

Itt, itt van a vadászmező, barátném, és örök is, úgy látom.   Mert nekem az már örök, amit lassan itt hagyok. Hát minek ütöd a kutyádat, hogy nem ment...

Lovas Ildikó

Cselekedj!

1. Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami...

Lovas Ildikó

Cselekedj!

1. Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami...

Mihályi Katalin

Ismerős történetek

Amikor valóság és irodalom találkozik Minden nagy ünnepre megvannak a csakis arra az alkalomra tartogatott olvasmányaim, így karácsonyra is. Már hosszú évek óta szenteste,...

Mihályi Katalin

Ismerős történetek

Amikor valóság és irodalom találkozik Minden nagy ünnepre megvannak a csakis arra az alkalomra tartogatott olvasmányaim, így karácsonyra is. Már hosszú évek óta szenteste,...

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Klamár Zoltán

Kegyelet

„Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig.” (Pilinszky János: Sírvers)   Az ősz számomra...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Tóth Eszter Zsófia

A másik lakás

Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.  ...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...

Majoros Sándor

Honvágy otthon

A tudomány mai állása mellett úgy véljük, honvágya csak a szülőhazájától távol lehet az embernek, de ez nem mindig van így. Nekem ugyanis emésztő...