(részlet egy íródó regényből)
Amikor Csekti Áron éjjel az üldözői elől a városi park bokrai közé menekült, kisvártatva rádöbbent, hogy egy végtelen erdőség mélyére keveredett, amelynek még így a nyár közepén is teljesen kopár faóriásai némán és baljóslatúan tornyosultak föléje, és olyan feneketlen volt ez a csend, amilyennel ő eddigi hosszú élete folyamán még soha nem találkozott. Egy hang, egy szín, egy illat, egy szívdobbanás, még Csekti Áron saját szívének dobbanása sem törte meg ezt az idők kezdete előtti némaságot. Mindenütt csak holt árnyak és száraz üresség.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is. Fújtat, trüsszög és csörömpöl szüntelen, közben zöld fényt szór szét maga köré, ami az egyetlen a halott rengetegben. És akármerre fordul is, háttal neki, fehér kezeslábasban, bohókás hálósipkával a fején, néhány csókolnivaló szeplővel az orra hegyén, aprócska kölyök kémleli kacarászva, egy időben sírdogálva a környéket. Egyre csak keringenek, jobbra és balra, körbe-körbe, fel és lefelé, keresnek és kutatnak fáradhatatlanul, morogva és kacagva, mindig csak egymásnak háttal, amíg a világ, és talán még azon is túl.
Amikor a zölden fortyogó kobold lüktető fénye valamivel több látást tett lehetővé, Csekti Áron még két halvány alakot is észrevett a közelükben, külön-külön, de egymástól nem túl távol. A keringőző pároshoz közelebb lapuló igencsak toprongyos volt, látszott rajta, hogy jó messziről érkezhetett. Egyfolytában mélyeket sóhajtott, és remegett az izgalomtól. A másik, Csekti Áronhoz közelebb meghúzódó figura pedig alig hasonlított emberi lényre, vastag szőrtakaró borította tetőtől talpig, és csupán egyetlen, bőrből készült ágyékkötő takarta meztelenségét. Magában makogott csendesen, fogai pedig össze-összekoccantak a rettenettől. Mindketten a párosra szegezték megbűvölt tekintetüket.
A mindezekből a hangokból és képekből kigyűrűző végtelen hiány elkezdte körkörösen elárasztani a környéket, aztán amikor elérte azt a helyet, ahol Csekti Áron egy fatörzs mögött megbújt, szinte mellbe taszította őt. Amikor erre riadtan lehunyta a szemét, megdöbbenve tapasztalta, hogy miközben négy árnyat figyelt meg eddig, most abból az irányból mindössze egyetlen lelket érzékelt.
– Ó, Kölyök… ó, Lámpás… – sóhajtott fel ekkor a toprongyos fennhangon. – Itt van ez a szív, Dara Bokra szíve, mely megreped!
Ahogy ekkor a hálósipkás lányka hirtelen a rongyos vándor tekintetét elkapta, annak tükrében egyszerre megpillantotta a zöld krampusz vibráló alakját, pupillái óriásira tágultak, a fény fölerősödött, a kép megfagyott. De csak egy pillanatra, mert akkor a kobold fújt egy nagyot, arca szörnyű vicsorba torzult, és a fény azon nyomban visszaözönlött a kölyök szemébe. Minden világosság kihunyt.
A rongyos magába roskadt, a szőrös nyüszítve elillant.
Csekti Áron is azonnal sarkon fordult, de alig ért a következő faóriásig, amikor a bokája körül puha mozgást érzékelt. Lehajolva rájött, hogy egy apró macskakölyök dörgölőzik hozzá erősen dorombolva. Óvatosan felemelte, és valamivel odébb vitte. Letelepedett egy padra, majd ölében dédelgetve simogatni kezdte a bájos kis szőrmókot. Az továbbra is dorombolt, olykor fel is nyaúkolt, nedves orrocskáját Csekti Áron torkához böködte. Így folyt ez egy ideig, ám aztán váratlanul keményen beleharapott a bal tenyerébe, pontosan a hüvelyk- és mutatóujj közötti lágy részbe. Csekti Áron az éles fájdalomtól felüvöltött, megpróbálta szétfeszíteni a tűhegyes fogaktól hemzsegő állkapcsot, de azok egyre mélyebbre hatoltak a húsába. Nem maradt más választása, visszaharapott. Foggal és körömmel széjjelmorzsolta az apró koponyát, aztán köpködve távolította el a kezéből a csontmorzsalékot, miközben még hangosabban vonított az iszonyattól és a fájdalomtól.
– Cs-sss… Nyugodj meg! Itt biztonságban vagy. – Csekti Áron arra eszmélt, hogy az arcát Ölrún simogatja éjfekete evezőtollaival az ágyban, súlyos keblei pedig az ő ziháló és verejtékező mellkasához lapulnak. A szoba mennyezete és falai a zuhanás óta visszarendeződtek, de valahogyan mégis áttetszővé váltak. – Minden, minden a legnagyobb rendben van.
Ó, azok a káprázatos csecsek! Mint egy óriás anyabolygó két féltekéje, mely felett Ölrún szemének ikerholdjai ragyogtak sűrű hajzuhatagának fekete éjszakájában. Csekti Áronnak nemegyszer akadt már dolga dús keblű hölgyekkel, de aki most feltárulkozva várt reá, az első pillantásra is messze feleslegessé tett mindenféle összehasonlítgatást. Ölrún magától szétnyíló dekoltázsú fehér selyemkimonóban fogadta őt a hatalmas franciaágyon, alatta csupán egy bivalyhergelően vérvörös csipkemelltartót viselt hozzá illő bugyival. Csekti Áron hímtagja már a látványtól is azonnal a hasához csapódott. Az első közös éjszakájukon nem túl sokat beszélgettek…
Az erkélyen ajkai közé fújom az édeskés, puha füstöt, közben bal kézzel finoman átfogom remekbe szabott csípőjét, és gyengéden magamhoz vonom. Máris teljesen átadja magát, a nadrágomon keresztül is éreznie kell, mi kezdi belülről széjjeltépni az alsómat. Elernyed, szeme csak résnyire van nyitva, szinte csak én tartom őt fél karral. Képtelen vagyok eldönteni, ha elereszteném, a kövezetre roskadna, vagy inkább felemelkedne onnan, ellebegve a folyó felé.
Keblei a mellkasomnak feszülnek, aztán amikor lassan visszavezetem őt a szobába, szinte maguktól pattintják ki a melltartó kapcsait. Mintha nem hatna rájuk a gravitáció! Megbabonáz a látvány, most kissé keményebben csókolom az ajkait, de aztán visszafogom magam, és hosszasan cirógatom ujjbeggyel a hegyeit és völgyeit, amit ő busásan viszonoz, miközben máris szaporán nyögdécsel, amikor pedig a combja lágy belsőjéhez érek, a torka mélyéből bocsát ki erősen doromboló rezgéseket.
Na jó, ebben a helyzetben már egy kőbálvány sem volna képes tovább türtőztetni magát, az hétszentség! Eddigre én már valami rejtélyes módon pőrére vetkőztetve meredezek ott, és rajta is csupán a csipkebugyogó, combjait átkarolva először ezen keresztül kezdem felfalni éretten duzzadó, zamatos szeméremdombját. Hogy ez a gyümölcs belülről mennyire lédús, azt csak akkor tapasztalom meg, miután éles sikolyokat hallatva letépi magáról az utolsó ruhadarabot is, és bő gejzírrel jutalmazza kényeztetésemet. Ámulva felpillantok, mire vállat vonva kuncogni kezd, aztán két kézzel visszanyomja a fejemet csodálatos kéjbarlangjának bejáratához.
Pompás nyitánya volt ez egy eseménydús, különböző ízű, illatú és állagú gejzírekben bővelkedő éjszakának, mely közben a számos kalandot megélt Csekti Áronnak olyan élvezetekben volt része, amilyeneket eddigi élete folyamán még bizton soha nem tapasztalt.
Hajnal felé, amikor mindketten kimerülten pihegve nyúltak el az ágyon, a nőt magához ölelő, széttárt lábbal hanyatt fekvő Csekti Áron félálomban valami furcsa, reszelős csiklandozást érzékelt ágyéktájon. Ez hamar magához térítette, és amikor kipattant a szeme, fojtott kiáltást hallatott, de aztán jobbnak látta egészen csendben maradni. Egy kifejlett kardfogú tigris nyalogatta a herezacskóját jámbor pofával.
– Durga! Viselkedj! – csattant fel Ölrún. – Ez itt az én harcosom – tette hozzá édesen mosolyogva. – Te meg aludj tovább nyugodtan – fordult vissza hozzám. – Ez csak a szobacicám.
Összeszedem magam. Nem halok meg ma. Nem is születek meg. Vagyok. Itt és most. Önmagam körül. A fájdalmam és az örömöm körül keringek. Ugyanúgy, mint ezek a gömbök. Itt vagyok. Jó. Minden jó.
Továbbra is ébren feküdt az ágyban, miközben Ölrún egy ideje már csendesen horkolt mellette. Micsoda egy pompás nőstény, gondolta ismét. Aki így tud szerelmeskedni, az mire lehet képes a csatamezőn? Elképesztő energiák áramlottak felőle még álmában is. Talán még a falakat is ő teszi átláthatóvá valahogyan. Csekti Áron a naprendszer bolygóit figyelte maga körül, a plafonon, a falakon, a padlón keresztül. Itt vannak mind. De valahogy szokatlannak tűnik az elrendeződésük… ami meg a legkülönösebb, hogy mögöttük nem látni semmit. Sehol egy csillag.
– Csak ez a néma és süket és üres ég – suttogta bele az éjszakába.
– Hát nem te mondtad az imént, hogy minden jó? – szólalt meg váratlanul Ölrún.
– Te nem alszol? És különben is, nem mondtam ki, csak gondoltam – hökkent meg Csekti Áron.
– Az alvás is puszta illúzió, sok más mellett. Az meg, hogy mondtad vagy gondoltad, teljesen egyre megy, butuska vitézem – mondta Ölrún, miközben ujjaival Csekti Áron puha szakállába túrt. – Én nem üresnek látom az eget, hanem egyszerűen csak közömbösnek. Ami szerintem így is van rendjén. Képzeld csak el, milyen káosz következne abból, ha az összes teremtménye kívánságának próbálna megfelelni egy időben. Amennyiben harmóniába szeretnél vele kerülni, legelőször magadnak is közömbössé kell válnod. Önmagad, az egyén, az ember és egyáltalán minden földi dolog iránt.
– És mi van akkor, ha én erre képtelen vagyok? Magam iránt még csak-csak. De „minden földi dolog iránt”? Hát akkor mi a fészkes fenére volt jó neki ez az egész?
– Az égnek? A föld? Természetesen tükör gyanánt – kurrogott fel vigyorogva Ölrún a gyomra mélyéből. – Ugyan mi különbség van közted és a többi dolog között? Ha nem vagy képes a teljes közönyre, akkor persze szét fogsz hullani. Nem érzed úgy máris, mintha ez megtörténne?
– Hogy érzem-e? – fakadt ki Csekti Áron. – Mást sem érzek! Darabokban köpöm ki a tüdőmet, vért vizelek, a csontjaim mintha undorral taszítanák el egymást az ízületeknél, a szívem fel akarja robbantani az ereimet és az agyamat, a beleim lassan a visszájukra fordulnak, a bőrömet valami agresszív gomba zabálja, az idegeim pedig mérgezett nyílvesszők módjára csapódnak ki a testemből… Soroljam még?
– Ne sorold, csillagom, ne sorold… De ha úgy esik jól, akkor sorolhatod is akár – válaszolta mosolyogva. – Bosszant a dolog, ugye? Mert érzed, hogy az elkövetkező harcokban nem csupán az elmédre, de a törékeny testedre is szükséged lesz még. No, ne aggódj, majd én összeraklak, meggyógyítalak. Láttam, hogy az imént az égitesteket fixíroztad…
– Igen, mert mintha valahogyan…
– Szokatlanul helyezkednek, tudom. Olyan most a bolygók együttállása, amilyen soha nem volt még, és ezután sem lesz sosem. Ez egy példátlan konstelláció, ami első pillantásra riasztónak tűnik, de igazából szép reményekre ad okot. Legalábbis ami a te további céljaidat illeti.
– Miért, mik az én további céljaim?
– Tudod te azt nagyon jól – simított végig a hőse mellkasán a hollóasszony. – Csak tekints mélyen önmagadba. De most már tényleg aludj egy keveset, addig én majd elkészítem a reggelit.
Csekti Áron engedelmesen lehunyta fáradt szemét, Ölrún pedig betakarta a derekát, és elillant a konyha irányába.
Az ég tükörvásznán ugyanebben a pillanatban a Merkúr kézbe vette vándorbotját, a Vénusz csókot dobott hőseink felé, a Mars bőszen pajzsához ütötte a kardját, a Jupiter dideregve a másik oldalára fordult, a Szaturnusz töltött magának még egy kupával az ürmösből, az Uránusz unottan a markába ásított, a Neptunusz a villájára tűzött egy jól megfűszerezett haltekercset, a Plútó eltöprengve vakarászta kecskeszakállát.
– Mmm…, ez milyen tojásból készült? – kérdeztem később a konyhaasztalnál a különösen ízletes, kaporral bőven meghintett rántottát kóstolgatva.
– Hm…, madártojásból… Vagy valamilyen hüllőéből?… – találgatta a hollóasszony, majd kacagva hozzátette: – Nyugi, a tieid még a helyükön vannak, ha gondolod, aztán le is ellenőrizhetjük!
– Részemről jöhet a menet! Csak nehogy megint ezzel a fenevaddal ellenőriztesd le – vihogtam, és szórakozottan felnyitottam egy üveg sört a tövemben nyáladzó fekete tigris agyarán.
– Ne félj, Durga teljesen ártalmatlan. Legalábbis amíg engem valaki fel nem bosszant… – Ölrún sötét szeme egy futó pillanatra kékes szikrát vetett, de napmeleg mosolya azonnal ki is simította ragyogó arcát.
– Azt el tudom képzelni – nevettem el magamat, azzal mohón habzsolni kezdtem a mennyei kosztot, és nagyokat kortyoltam mellé a hidegen gyöngyöző italból. – Uh, imádom befalni az életszimbólumokat!
– Ha jól sejtem, nem csupán a szimbólumokat. Te nyilván magát az életet is két marékra zabálod – mondta erre Ölrún, miközben feltette a vizet a teának.
– Mhm… lehet… – válaszoltam két falat között lélegzetet véve. – De csakis a sajátomat!
– Gondolod? – kérdezte évődve.
– Hát, asszem… De végül is mi a különbség?
– Egyre ügyesebben kérdezel – kacsintott rám, és meglazította a kimonója övét. – Nos, a füvek áznak, ha befejezted az evést, kicsit visszaheveredhetünk.
Amikor néhány órára rá kiléptem a szokatlanul hűvös kora délutánba, elhűlve észleltem, hogy a felhők és a madarak mind a talajra hullottak élettelenül, a kék égbolt egyre táguló sötét repedésein pedig kíváncsian lesnek át a naprendszer bolygói. Maga a nap viszont sehol. Ahogy lépkedni kezdtem a folyó irányába, bakancsom talpa alatt ropogott a törékeny angyalcsont.